Meteorológia és gasztronómia

Ennyi idő után is még mindig meg tudok lepődni azon, hogy egy szép, hűvös de napos délelőttön hogy alakulhat ki egyszer csak egy irgalmatlan nagy zuhé, és ugyanez hogy ismétlődhet meg még kétszer egy nap folyamán - márpedig az elmúlt három hétben (bár a napsütés mértékének és idejének aránya változó) ez zajlik. Szóval az esernyő alapfelszerelés, bár néha felesleges, mert vízszintesen esik. Nekem ugyan nem tetszik ez a fajta időjárás, de a helyiek többnyire elégedettek, mert legalább nem esik a rettegett HÓ, ami egyenlő lenne az armaggeddonnal. Így viszont árad a Charente:

Itt nyáron egy szigeten lehet heverészni a fák alatt

A piacon most a madagaszkári licsi, a spanyol mandarin és a francia alma majdnem egy áron kapható. Kiderült, hogy a libamáj mellett a másik karácsonyi étel a töltött csirke, amit kifejezetten erre az alkalomra nevelt óriás-csirkékből készítenek. Én pedig azt a hatalmas felfedezést tettem, hogy főzni nem is bonyolult, csak időigényes, és a recepteket nem kell szó szerint grammra követni, hanem csak úgy intuícióból is remek ételeket lehet rittyenteni (na jó, még csak az egyszerűbbeknél tartok, de a fejlődésem feltartóztathatatlan). Bár ez még mindig nem azt jelenti, hogy SZERETEK főzni.

A parkolás ellenben továbbra is gyatrán megy, ma például az áruház zsúfolt parkolójában háromszor próbáltam betolatni egy helyre - a közelben álló négy pasi nagyon jól szórakozott -, de végül el kellett mennem a legtávolabbi sarokba, ahol akadt két szabad hely egymás mellett és volt hely manőverezni... és csak kicsit égő, amikor a nyolcvan éves mami simán beparkol ugyanoda.

Karácsony

Huszonnegyedike itt amolyan félárbocos munkanap, amikor sokan eleve szabadságon vannak, a másik fele meg szeretne lenni, de azért úgy kell csinálnia, mintha nem lenne - szóval délelőtt minden nyitva és tele van, délutánra pedig lassan kihal a város.

Reggel normális időben bementem dolgozni, és csak reménykedtem, hogy a hétvégi ügyelet után ma legalább egy kicsivel hamarabb végzek, hogy legyen időm feldíszíteni a fát. Az előző bejegyzésben megörökített főnöknőm viszont meglepően jó fej volt, és az ügyelet átadása-átbeszélése után gyakorlatilag hazazavart (könnyen lehet, hogy nyúzott benyomást keltettem). Így volt időm a napsütéses enyhe időben elmenni a postára - megjött az autó forgalmi igazolványa -, majd sorban állni kenyérért, megfőzni a székelykáposztát, papírból elkészíteni a karácsonyfadíszeket és felaggatni őket a fára. Emellett legfőképpen hosszasan szkájpolni az otthoniakkal.

Este elmentem az E által celebrált evangélikus karácsonyi istentiszteletre, ahol egy néni leült mellém a padba és az volt az első kérdése, hogy "önnek van gyereke?". Nemleges válaszom után kifejtette, mennyire örül, a kisgyerekek jelenlétének a templomban, mert ez visszahozza ide az életet. És hogy az előző héten csak 28-an voltak, lám most meg 53-an vagyunk. Teljes határozottsággal azt is kijelentette, hogy engem először lát itt, és a további vallatástól csak azért menekültem meg, mert elkezdődött az éneklés. A nem túl bonyolult dallamvilágú dalokat elég jól le tudtam blattolni, és a harmadik versszakokra már jobban énekeltem, mint némelyik őstag.

Utána ajándékbontás a csillagszórós karácsonyfa alatt, ma pedig ünnepi sütizés lesz a kórházban a nővérekkel, ahova a saját készítésű, csak épp cukormázatlan mézeskalácsaimat viszem, amiket még múlt héten sütöttünk E-val. Remélem, nem fognak nagyon meglepődni, hogy a csillag/hold/szivecske/rénszarvas figurák mellett cica és ló is van - ennek magyarázata, hogy ezt a két formát Stockholmban szereztem be, ahol a Dala-ló egy népi jelkép, a cicára meg nincs racionális magyarázat...

Sütistál - a beiglit Eric magyar sógornője küldte Bordeaux-ból

, a kék virágok pedig sk készítésű fenyőfadíszek papírból

A vitrinben fő helyen az Eckhart-féle fr-magyar szótár :)

Főnökasszony

Rég meséltem a kolléganőimről. A nyugisabb, kockafejű-gömbölyűtestű MH most szabadságon van, így a felturbózott-piszkafa Ch-nel dolgozunk kettesben. Ő szereti kéretlenül is kinyilatkoztatni a véleményét, amihez akkor is ragaszkodik, ha nyilvánvalóan téved. A stílusa elég szókimondó, ezt a vele dolgozók már megszokták, de a betegeket mindig meglepi (jogosan). Elég csúnyán is beszél, de ez természetesen nekem sokáig nem esett le, csak amikor egyes kifejezéseinél Rigó úr felhördült vagy jobb esetben csak ciccegett - és amikor megkérdeztem, mit is jelent tulajdonképpen ez a szófordulat, akkor eltussolták azzal, hogy ezt túl bonyolult lefordítani :) persze nem hagytam annyiban és megkérdeztem szegény Tanár Urat, aki  hebegve megpróbálta virágnyelven körülírni a dolgot.

Valamelyik este tehát Ch ismét kiselőadást tartott nekem mindenféléről, és többek között óva intett attól, hogy a magánéletemet feláldozzam a kórház oltárán, és konkrétan hogy estig bennmaradjak MH-nel túlórázni, mert neki (mármint MH-nek) tényleg nincs élete a kórházon kívül, és azt hiszi, hogy ez így természetes, és ezt el fogja várni tőlem is, és akkor már késő lesz, ésésés stb. Hozzáteszem, hogy MH-nel esténként (hetente kb egyszer) a zárójelentéseimet szoktuk átnézni és megbeszélni, ami nekem hasznos és fontos, és Ch-nel nem lenne lehetséges. E hosszú kiselőadást követően Ch megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni vele a sürgősségi osztályra megnézni egy beteget, mert biztosan nagyon érdekes. 

Ez este fél 8-kor történt, egy órával a hivatalos munkaidő vége után.

Összeszedtem minden bátorságomat, és a gyakorlatban alkalmazva az általa adott tanácsokat megjegyeztem, hogy nekem tulajdonképpen már van ma estére programom (nyelvóra a Tanár Úrral), így bármennyire is érdekes az eset, sajnos kénytelen lesz ügyeletesként nélkülem megnézni (másnap kiderült, nem is volt annyira érdekes).

Az a vicces, hogy nem direkt ennyire álszent, hanem szerintem észre sem veszi, hogy bort iszik és vizet prédikál. Erre a legviccesebb példa az volt, amikor szegény V-t kioktatta, hogy ha ilyen olvashatatlanul ír, azzal a kollégák munkáját nehezíti meg/teszi lehetetlenné, és igazán elvárható lenne, hogy ne macskakaparás legyen a dossziéban, stb. Ezt hallva alig tudtam visszafogni hangos kacajomat, mert Ch-nél szörnyebben senki nem ír, előfordul, hogy ő maga sem tudja elolvasni másnap, mit is jegyzett le orvosi javaslatként. Ezzel próbáltam V-t vigasztalni, de nem nagyon sikerült, viszont elhitte, amikor viccből azt mondtam, hogy azért viselem el ezt a nőt, mert buddhista vagyok :)

Fenyőfa

Egyre jobban élvezem, hogy autó van a birtokomban, még akkor is, ha csak 3 km-es körzetben mászkálok vele egyedül, mert így például

- a zuhogó esőben csak addig ázom, amíg eljutok a kocsiig (ugyanis a ház előtt nem lehet parkolni, és egy saroknyit menni kell)

- a bevásárlásnál nem kell arra figyelni, elfér-e a bringán még egy flakon mosószer vagy inkább hagyjam ott a tejet

- megvettem a fenyőfát, és jár hozzá bio-talp is: két keresztben összeszögelt deszka, amit egy hatalmas szeggel rögzítenek a törzsbe

- szombat este moziba mehetek a városon kívüli multiplexbe. Ma megnéztem a Hobbit-ot ("Lö obbit") és 10 perccel azután, hogy kiléptem a teremből, már otthon is voltam, pedig még egy stopposlányt is felvettem és hazavittem, igaz, hogy nem jelentett kerülőt. A film persze szinkronizált, és nagyon furcsa a megszokottól eltérő hangon hallani az ismert szereplőket...

Egyébként mindenki karácsonyi lázban ég, az utcákon hangszórókból lágy zene szól, tele vannak a boltok áruval és emberekkel... de néhány dolgot sajnos nem lehet kapni: nincs csillagszóró (bizonyára a tűzvédelmi előírásokba ütközik), sem csúcsdísz a fenyőre, sem pedig kék színű üveggömb, csak piros-arany-ezüst-fehér még a hipermarketben is (az otthonról hozott kék szaloncukorhoz jobban ment volna...). Itt már most feldíszítik a karácsonyfát otthon, és 25-én reggel bontják az ajándékokat. De én nyilván hű vagyok a mi szokásainkhoz, így a nappali közepén egy dísztelen fenyő fog állni 24-ig (a talpat nem akarom azért leszerelni).

Erről a kanapéról írom a bejegyzéseimet

Egy újabb Hivatal

A hétvégi kirándulás során egyébként elmentünk egy kisebb, csinos, négytornyú kastély mellett, amiben az egyik gasztroenterológus kolléga él. Egy vagyon lehet a fenntartása - nem akarok gonosz lenni (és mégis az leszek), de valószínűleg ezért nem jut a kollégának pénze fogászra... Ideérkezésemkor őt arról jegyeztem meg, hogy csak négy foga van - pedig nincs még hatvan éves sem...

Ez a lakhely-téma azért is aktuális, mert kaptam egy dörgedelmes levelet az X hivataltól, hogy nem jelentettem be a lakcímem változását (valóban csak három egyéb hivatalban jelentettem be), és ezért sürgősen fizessem be az itt-tartózkodási adót a városnak (mi lehet a magyar neve? minden ingatlantulajdonos és lakó fizeti). Küldtek is egy elég kerek összegről szóló számlát, amit nyilván gyorsan be is fizettem, és most már csak azon bosszankodom, hogy honnan kellett volna kitalálnom, hogy létezik ilyen hivatal meg ilyen adó, és miért nem világosított fel erről a kórház illetékes osztálya (pedig nem én vagyok az első külföldi munkavállalójuk). De most már felkészülten várom az adóhivataltól a jövedelemadóra vonatkozó felszólítást, ami március körül várható, ugyanis itt a munkahely nem vonja le automatikusan - bár rengeteg egyéb járulékot/díjat/költséget/stb levonnak -, hanem ezt évente egyszer az adóhivatal számolja ki és az alapján kell 3 részletben befizetni.

Hétfőn pedig búcsút vettünk V-tól, aki kissé megsértődve hazabuszozott Szófiába.

Az osztrigák kalandos élete

Kihasználva a ragyogó napsütést és a frissen birtokba vett autót, kirándulni mentünk a tengerpart felé, Marennes-be. Ez egyben jó alkalom volt arra is, hogy gyakoroljam

1. a szélvédőről a dérréteg szakszerű levakarását

2. a vezetést, amit eredetileg a kórház körül körözve akartam megtenni, de egy félelmet nem ismerő útitárssal (Eric) bele mertem vágni a 60 km-es útba. 

A másodrendű autóutakon szépen elcsalinkáztunk tehát a faluba, amely osztriga-"iparáról" híres. Az egész vidék ebből él, és turistalátványosság is épült rá, valamint rengeteg étterem, ahol csak osztrigát lehet enni (de ezek közül télen csak egy volt nyitva).

Megismerhettem tehát az osztriga-tenyésztés titkait, amit ezennel megosztok.

A kis osztriga-lárva (ez az alfaj nem őshonos a vidéken, mert a múlt században egy járvány mindet kiirtotta, hanem Japánból hozták be) megtelepszik az erre a célra kialakított hordozható oszlopokon, és növekedni kezd, héjat csinál magának. Mikor már 1-2 centisre megnőtt, egy hálóba teszik, és kirakják a tengerpartra, ahol nagy az árapály, és a nap felét vízben, a másikat szárazon tölti, amit nagyon szeret és tovább nőddögél. Egy-két évig ott hagyják, utána az egész társaságot átköltöztetik az erre a célra ásott medencékbe, ahol kosarakban/ládákban áznak tovább a tengervízben és tovább nőnek, 4-6 centisre. Mikor már majdnem készek a fogyasztásra, átkerülnek a "jakuzziba", ahol bugyogó vizű medencében megtisztítják őket a rájuk rakódott iszaptól. Innen az útjuk egyenesen a pultra, onnan a fazékba/tányérba vezet. Ha különösen nagyra megnőttek, akár egy teljes eurot is elkérnek darabjáért nyersen - 4-5 évnyi munka van benne.

A medencékbe csatornákon vezetik a tengervizet

Ezek nemsokára a terített asztalon végzik

Itt sokat mászkáltunk tehát a medencék között a sáros gátakon, majd átautóztunk az Oléron-szigetre, hogy a tengerparton fogyasszuk el a szendvicsünket, etessük a sirályokat és csodáljuk (inkább csodáljam) a jeges víztől sem visszarettenő hullámlovasokat.

A kutya a parton várja hullámlovas gazdáját

Bronzvasárnapi napsütés

Hazafele félútig én vezettem, de akkorra már nagyon kiborítottak autóstársaim, akik nemcsak hogy megelőznek, amikor 85-tel megyek a maximum 90-es megengedett sebességnél, de még be is vágnak elém és dudálnak is hozzá... 

Megérkezett!

Bond, bor és Bordeaux

Vasárnap láttam moziban a James Bondot angolul, francia felirattal (ritkaság, hogy szinkron nélkül vetítik), viszonylag sok angol néző társaságában, akik nem tudom, mit keresnek itt az évnek ebben a szakában. A felkonferáló pasi persze azt emelte ki, mint a film egyik fő erényét, hogy az egyik Bond-lány francia (összesen kb 10 mondat jut neki a filmben, de valóban szép). Amúgy a film tök jó.

 

A keddet és a szerdát ismét Bordeaux-ban töltöttem a továbbképzésen, és ott személyesen is találkozhattam No Professzorral (lásd egy korábbi bejegyzést), akivel eddig csak telefonon beszéltünk. Nagyon közvetlen és normális pasi, abszolút segítőkész - például tanácstalanságom miatt együtt fogjuk kiválasztani azt a témát, amiből majd e képzés végén egy maximum (kösz) 25 oldalas értekezést kell írnom, és azt szóban előadnom a velem képződő kollégáknak. Azt hiszem, jó eséllyel ez lesz néhány hónapig rémálmaim visszatérő témája...

Kihasználtam persze a nagyváros nyújtotta élvezeteket: villamos, Air France iroda és elsősorban egy adventi vásár, ahol jópofa, hasznos illetve szép dolgokat árultak, valamint többféle büfé várta az eső ellenére is kitartó érdeklődőket. Némi zenélgetés, fenyővásár, kötelező körhinta és sok-sok forralt bor fémjelezte még a vigadalmat - a bor persze nem a Nagy Bordói Borokból készül, de azért finom, főleg, mert sokkal karamellásabb, mint nálunk.

A borról jut még eszembe, hogy a héten az egyik beteg hozzátartozója, miután megtudta, hogy magyar vagyok (és hosszan kifejtette, hogy ő még véletlenül sem Charente-i, hanem ELZÁSZI) másnap hozott ajándékba egy üveg (elzászi) bort, ami állítólag Tokaj vidékéről származik eredetileg, de mióta levédettük, nem használhatják e nevet, és így lett egyszerűen pinot gris. Még nem kóstoltam meg, majd alkalomadtán beszámolok. 

Mikulás-horgászat gyerekeknek

A felhevített vaslemezzel olvasztják a sajtot, amit belecsurgatnak a szendvicsbe (fondu elvitelre)

Ünnepi kivilágítás Bordeaux-ban...

...és Saintes-ben

Félálomból felocsúdva

Tegnap hajnalban egyébként annyira rettentően fáradt voltam a soknapi alváshiányt jelentő ügyelet-sorozatom miatt, hogy a fél 2-kor csörgő telefonomat automatikusan kinyomtam, mert minden reggel ezzel a mozdulattal állítom le az ébresztő csörgését is :) Szerencsére volt annyi eszük, hogy 3 perc múlva újra hívjanak (mondjuk egy indokolatlan kérdés miatt, sebaj) és akkor már felébredtem meg válaszoltam is nekik.

Reggel meg (az ügyeletátadás és a la rochelle-i autószemle között) még gyorsan elmentem bevásárolni, és amikor a hentespultnál 300 milligramm káposztát kértem, a nőci udvariasan és fapofával megjegyezte, hogy az ő mérlegük csak grammban tud mérni - esetleg arra gondoltam? Mire én: persze igen, bocsi, orvos vagyok (mintegy mentségként a hülyeségre). Mire ő: mindjárt gondoltam.

Ma, cirka 12 órányi alvás után végre kevésbé vagyok szétesve és már tudok örülni a kocsinak meg a frissen bekeretezett, még Londonban vett képnek is:

Fekete rizspapírból egy darabban kivágva, két üveglap között, hogy megvilágítva az árnyéka is látszódjon 

Verda

Hosszas kínlódás után ma váratlanul megszületett a döntés az autóvásárlást illetően - miután hetekig-hónapokig francia márkákat keresgettem (anyagi megfontolásból) végül természetesen egy Volkswagenre esett a választás. Alig használt VW Polo, automata váltós, tolatóradarral, szóval épp megfelel egy szőkenő parkolási képességeinek. Ma még nem lehetett elhozni, de jövő szombatra elkészül a dísztárcsa-csere meg a papírok is, és akkor már csak az lesz a nagy kaland, hogy hogyan hozzuk/om el La Rochelle-ből (100 km), ahova ezen a héten két alkalommal ruccantunk már át Erickel kocsiügyben. Ha már ott jártunk, akkor azért benéztünk a városközpontba és a vitorláskikötőbe* is, ami továbbra is igen hangulatos, még turisták nélkül is. Ma reggel odafele megálltunk egy kávéra egy városszéli bisztroban is - na itt is akad olyan fazon, aki reggel 10-kor már a második sörét fogyasztja és üveges szemmel nézi a kivetítőn a mai lóverseny-futamok tétjeit...

A mai, kicsit impulzív jellegű döntésemet az is elősegítette egyébként, hogy 0 fok körül jár két napja, és ez nagyban csökkenti a reggeli biciklizés élvezeti értékét. Bár legalább nem kell levakarni róla a dér-réteget, mert garázsban tölti az éjszakát.

*E. ugyanis vitorlás-mániás, minden évben egy hónapot tölt az Északi-tengeren, és névről ismeri a LR-ben horgonyzó hajók 90%-át. Emellett természetesen órákig tud beszélni ételekről és konyhaművészetről, érzékletesen ecsetelve a kétféle briós közötti különbséget - és ma még azt is megtudtam tőle, hogy a croissant eredetileg Bécsből származik. A sógornője egyébként magyar, így nemcsak a gulyáslevest, hanem a paprikáscsirkét is ismeri :)

Illúziórombolás

Na csak hogy nehogy azt higgyétek, itt Nyugat-Európában minden tökéletesen működik, pár példa:

a legfrissebb, hogy miközben egész hétvégén ügyeletben (azaz telefonvégen) voltam, valamelyik illetékes szaki letiltotta a készenléti mobiltelefont, azaz sem én nem tudtam volna telefonálni (ha akartam volna), sem engem nem tudtak elérni (ők viszont akartak volna), de ez nekem nem tűnt fel, mert semmi bajt nem jelzett ki a készülék, én meg örültem, hogy nem csörög. Hab a tortán, hogy bár a privát mobiltelefonom is elérhető belső mellékről, és ki is van függesztve a nővéreknél a száma, de ezt csak a telefonközpontos nem tudta. Szóval az volt a mázli, hogy paranoiás lévén szombat este bementem vizitelni az osztályra, ahol szóltak, hogy már órák óta égre-földre keresnek a sürgősségisek... de így felvilágosíthattam a telefonközpontost, és a saját mobilomon elértek a későbbiekben, ma pedig sikerült visszavonniuk a letiltást. Bravó.

Persze emellett előfordulnak számítógépes problémák (gyenge wifi az emeleten, vagy elszáll az egész hálózat és visszaugorhatunk hirtelen a magyar valóságba, azaz KÉZZEL és PAPÍRRA írjuk a lázlapot meg a gyógyszerelést), emberhiány (megesik, hogy magam tolom a beteget a vizsgálatra, ha azt akarom, hogy időben odaérjen - de ehhez otthon már hozzászoktam), adminisztrációs hibák (ebből akad bőven).

Kórházon kívüli példa pedig, hogy itt sem képesek a csatornafedelet az aszfalttal egy szintbe hozni, úgyhogy kezdem azt hinni, hogy ez a fizika ikszedik alaptörvényébe ütközik.

És ismét gasztronómia: egy év után azt az örömteli felismerést tettem, hogy mégis ismerik a savanyúkáposztát, csak megtévesztő a neve ("nyers káposzta", értsd: nem párolt). Tehát hétvégén életemben először készítettem székelykáposztát, ami ehhez képest ehetőre sikerült, és így már a karácsony esti menü is fix.

V véleménye

Szegény V-nak a héten megmondták, hogy nem kívánják meghosszabbítani a szerződését, mert nem tartják megfelelőnek a fejlődését, a munkatempóját, a hozzáállását. Valószínűleg ő is számított erre, ugyanis az utóbbi időben már látszat-erőfeszítést sem tett, hogy megpróbáljon megfelelni a kívánalmaknak ill. hasznos munkát végezni vagy hogy legalább elrejtse elégedetlenségét (egész álló nap sóhajtozott és nyavalygott). Mindezek után nekem kifejtette, hogy amúgy is tele van a hócipője ezzel a provinciális, poros kórházzal (amiben hatalmasat csalódott), meg a hisztis kollégákkal (bizonyára engem is beleértett), meg hogy őt nem engedték kibontakozni és megmutatni, mit is tud valójában, de megkíméli a helyieket a kritikájától, stb. Vagyis megsértődött, és természetesen mindenki más hibás, csak ő nem. Na ennek az önbizalomnak szeretném én a töredékét birtokolni... Mellesleg e provinciális kórházban ugyebár van egy CT, egy MR és rengeteg egyéb modern felszerelés, amelyek egyike sincs az ő ex-munkahelyén a Bolgár Főváros Metropoliszában. Mivel más francia városban nem talált állást (ezek szerint keresett), haza fog térni januárban.

Olyan nagyon nem fogjuk megsiratni a távozását, mert döbbenetesen lassú, felületes, nulla gyakorlati érzékkel és hatalmas egoval. Legjobban azért sajnálom a dolgot, mert fél évig vártunk az érkezésére, és most megint keresni kell valaki(ke)t helyette, mert hárman nem bírjuk sokáig a gürizést, főleg az ügyeletekkel - viszont semmi garancia nincs arra, hogy egyhamar találnak jelentkezőt (állítólag annak idején az én érkezésem előtt is másfél-két éve hirdették már az állást).

De hogy egy jó dologról is beszámoljak, tegnap E-val egy Michelin-csillagos étteremben vacsoráztunk, mert Saintes-en ilyen is van ám! Nem fárasztom a kedves közönséget a menü részletes ismertetésével, csak annyit említek meg, hogy a desszert zellert tartalmazott - és akkor engedjétek szabadjára a fantáziátokat, hogy elképzeljétek a többit. Hazafele sétálva gágogást hallottunk, ami kicsit meglepett minket - bár 200 m-re a templomtól láttam már egy kertben két libát és egy szamarat - na de a végén kiderült, hogy nem libahang volt (rájuk most úgyis nehéz napok járnak a karácsonyi libamájszezon miatt), hanem sok-sok darumadár szállt U alakban az esti égen...

220. Brumaire 30, décadi

A fenti cím a mai dátumot jelzi a francia forradalmi naptár szerint, amelyből a mai órán kaptam egy példányt a Tanár Úrtól. A 12 újonnan elnevezett hónap mindegyike 3x10 napból áll (valahol év közben szökőnapokkal), és még a hét is 10 napos (décadi a 10. vagyis a pihenőnap). Állítólag viccből néha még használják ezt a dátumozást, bár nyilván senki nem követi pontosan, csak az ellenség összezavarására szolgál. A Tanár Úr továbbra is szívén viseli a pallérozásomat, nem csak nyelvi, hanem kulturális és gasztronómiai értelemben is, amit ma én is viszonoztam, amikor átadtam a Szamos marcipánt és meséltem egy kicsit Budapestről. Attól például elájult, hogy Bp-en ennyi híd van, mert Bordeaux-ban (bár persze negyedakkora a város) csak négy.

Vasárnap váratlan ebédmeghívást kaptam az egyik kollégától, Erictől (nem neurológus, de egy emeleten dolgozunk), aki maga főzte a tradicionális francia ételt: én húslevesnek nevezném, de nem akarom leszólni. Egy nagy darab marhahúst egyben és csonttal feltesznek órákig főzni zöldségekkel, aztán amikor kész, először megeszik az üres levet, utána kiszedik a zöldségeket és a húst, amit mustárral fogyasztanak. Szerintem ez nem annyira speciálisan francia étel, de sebaj. Hozzá persze finom bordói vörös, majd sajttál, végül gyümölcs járt. Az ebéd után még arra is jutott energiája, hogy kivigyen a városszéli Volkswagen szalonba, ahol nyílt nap volt, és megtekintettük a kínálatot (a legújabb bogár, amit itt "katicának" hívnak, már nem is annyira cuki, inkább sportos), de azt hiszem, maradok a francia márkáknál - na nem a minőség, hanem az ár miatt.

Egyébként a mai forgalmi órán már egész jól teljesítettem, még az éles kanyarok, a lejtőn indulás és a besorolás okoz gondot, de a váltás pl. már szinte flottul megy. Bátorított az is, hogy a tanárnő elmesélte, hogy egy héten belül kétszer törték össze a tanulóverdát (és nem én!), bár egyik alkalommal sem a mazsola volt a hibás.

Szombat esti láztalanság

Tegnap visszaértem kedves kisvárosomba, az út természetesen nem volt zökkenőmentes (a repülő késett, a TGV-re nem volt helyjegyem, így a folyosón ültem, de ez is késett, ezért a csatlakozáshoz rohanni kellett a 20 kilós bőrönddel, stb), bár legalább nem zuhé, hanem kellemesen hűvös de napos idő fogadott. A mai nap délelőttje a háztartás újraindításával telt (kipakolás, mosás, piac, bank, nagybevásárlás...), meg elvittem a képkeretezőhöz a Londonban vett műalkotást, amit a szaki "découpage"-nak nevezett, és végülis igaza van, mert egy fekete rizspapírból vágták ki a képet. Délután eljutottam a Peugeot-márkakereskedésbe szemrevételezni a kínálatot, de vicces módon az egyetlen automata váltós jármű egy Renault volt. Mellékesen, a hírekben sokat szerepel a Peugeot-Citroen gyár, mert visszaestek az eladásaik, és ezért be akartak zárni egy gyárat, ami persze sztrájkokhoz vezetett, de most valószínűleg kapnak állami segítséget. Azért az autóik árát nem vitték lejjebb, hogy esetleg  növeljék a forgalmukat...

A belvárosban járva láttam, hogy az egyik spanyol ízvilágú kávézó-étteremben ma estére élőzenét hirdettek, így beizzítottam E-t, hogy mozduljunk ki este. Valamiért azt hittem, hogy 7-kor kezdődik, ekkorra oda is mentünk, de megmutatták a kiírást (a legbelső sarokban a legfelső polcon elrejtve), hogy 20.30-kor. Sétáltunk egyet az enyhe időben, a szegényesen kivilágított utcákon és folyóparton, majd 19.45-re visszatértünk és beültünk. Ittunk egy kávét/teát, várva a zenét, de mire megittuk, szóltak, hogy a koncert az emeleten lesz. Na jó, felmentünk, ahol ismét rendelni kellett valamit (én ekkor már egy sangria-szerű spanyol koktélra váltottam - a pincér próbálkozott a tapas-szal is, de a keresztkérdésünkre, hogy abból milyen féle van, nem tudott válaszolni, így nem erőltette tovább a dolgot). Szépen elszürcsölgettük az italunkat, miközben a zenész a szomszéd asztalnál komótosan fogyasztotta a vacsoráját. Közben észrevettem, hogy elvesztettem az egyik fülbevalóm, így azt is kerestük (de nem találtuk meg), de csak nem kezdődött a műsor. Na végül 21.30-kor úgy döntöttünk, hogy elég időt töltöttünk itt zenére várva, és már nem szeretnénk több dolgot rendelni csak azért, hogy még maradhassunk, szóval szedelődzködni kezdtünk. A fizetésnél ártatlan képpel kérdezték, hogy "dehát mindjárt kezdődik a koncert, miért megyünk el épp most?", mire E kissé vitriolosan megjegyezte, hogy a táblán hirdetett kezdési időpont egy órája elmúlt, és némelyek (pl. ő) holnap reggel dolgoznak, tehát SAJNOS egy perccel sem tudunk tovább maradni. 

Szóval a zenei élmény elmaradt, de legalább jót tudtunk beszélgetni és sétálni a kihalt belvárosban. Azzal is vigasztalhatjuk magunkat, hogy nem sok program-alternatíva volt szombat estére, és legalább megpróbáltuk nagyvilági módon tölteni...

Hazajöttem!

Ma sikeresen hazaértem Budapestre egy hét szabadságra! Az indulás előtti napok elég mozgalmasra sikeredtek, ügyeletekkel és hajnali bringázásokkal, csomagolással, stb. A szokásos taxi-keresési mizéria is megismétlődött, de csak elértem a vonatot. A párizsi reptéren elkobozták viszont a kézipoggyászból a szuvenír-camambert-et, állítólag mert lágy sajtot tilos felvinni, de szerintem a négy zacskón is áthatoló penetráns szaga lehetett az ok... Pedig a Tanár Úrtól kaptam: szemléltetési eszközként hozta múlt órán, ahol bemutatta a három fő sajttípust és jellegzetességeit (hogy könnyebben eligazodjam a piacon), de kifejezetten abból a célból választotta a legmenőbb márkákat, hogy idehaza terjesszem a jó hírüket :) Nagyon komolyan veszi tehát a feladatát.

Az út rövidebbnek tűnt a szokásosnál az e-olvasóm segítségével, és már az sem vette el a jókedvemet, hogy a sztyuvi leöntött egy kis narancslével.

Tehát szevasztok itthoniak, megjöttem! :)

Hidak

Az eggyel ezelőtti órán megemlítettem a Tanár Úrnak, hogy a janzenistákon*, a barokk irodalom gyöngyszemein és a Napkirály hatalomra kerülésén kívül nem ártana hétköznapi témákról is beszélgetnünk (vagy legalább beszélnie), ugyanis még mindig nehézségeim vannak pl. a piacon vásárolva. Ezt nagy együttérzéssel és egyetértéssel hallgatta, és annyira komolyan vette a javaslatot, hogy a következő órára a piac témájából készült: Zola egyik regényében, ami tulajdonképpen a párizsi piacok világáról szól, a főhős ámul és áradozik a színes-szagos forgatagban, így kb 10 oldalon keresztül kapunk részletes leírást a zöldségekről meg a hentesáruról. Ezt a Tanár Úr kifénymásolta nekem és gondosan aláhúzogatta benne az élelmiszereket. Elkezdtem kiszótárazni, de itt is kiderült, mennyivel szegényebb a nyelvünk gasztronómiai repertoárja: három különböző szóra is az állt a szótárban, hogy "saláta" :)

De így alkalom volt többet megtudnom Zola életművéről is persze. Itt kötelező iskolai olvasmány többek között a Germinál, ami mint kiderült, a francia forradalom alatti forradalmi naptár egyik hónapja. Én mondjuk szégyenszemre arra sem emlékeztem, hogy Robespierre-ék újfajta naptárat vezettek be önhatalmúlag, természetközeli neveket adva a hónapoknak.

Ami a valós, és nem az irodalmi gasztronómiát illeti, megkezdődött a karácsonyi szezon, amit itt a liba/kacsamáj-dömping jelez. Kilóra (!) lehet rendelni mindenféle ízesítésben, díszcsomagolásban a hagyományos ünnepi ételből. De egyelőre még csak az őszi iskolai szünet tart, ill. a halottak napjával sokan négynapossá tették a hétvégét (amikor kiveszik az egy nap szabit a hétvége és az ünnepnap közt, azt úgy hívják, hogy "pont" azaz "híd") és így lelassult az élet pár napra.

És akkor ebből az apropóból következzen néhány kép hidakkal kapcsolatban:
egyben fejtörő is, hol készültek a képek?
Bordeaux, London, Párizs és Saintes, lehet párosítgatni :)

Közel a tengeri torkolat

Egy szeles este, jól meg is fáztunk

Díszkivilágítás

Jó ez könnyű, és egy hídON készült a kép

*akikről most már többet tudok, hála Apókának is, és ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy II. Rákóczi Ferenc is janzenista lett a száműzetésben - ezt a Tanár Úr meglepődve hallgatta

Bon anniversaire!

Vagyis boldog évfordulót (születésnapot)! Így köszöntöttek a titkárnők, amikor nekik is eszükbe jutott, hogy pont egy éve álltam itt munkába...

Mindenszentek itt is munkaszüneti nap, ezért kicsit kipihenhettem az elmúlt hét fáradalmait, annál is inkább, mert a kitartóan zuhogó eső miatt E-val végül nem mentünk kirándulni, hanem csak este ugrottam át hozzá ünnepelni. Az egy saroknyira levő cukrászdában vettem néhány saját készítésű sütit (többek szerint ez a város legjobb cukrászdája), és mellé pineau-val koccintottunk, ami a megye jellegzetes édes, likőrszerű itala.

Ezen kívül egy e-könyv (kindle) boldog tulajdonosa lettem, tehát ha legközelebb is 5 órát késik majd a gépem, lesz mivel elfoglalnom magam.

Az egy év nagyon gyorsan elrepült, bár a francia aktatologatóknak ez az idő épphogy elég volt ahhoz, hogy érvénybe léptessék a kiegészítő egészségbiztosításomat, de most is heti rendszerességgel kapok tőlük levelet mindenféle kiegészítő infoval, még befizetendő díjról és kitöltendő papírról. Közben a diák-igazolásom is megérkezett a Poitiers-i egyetemről (nem igazolvány, hanem sok pecséttel ellátott összehajtogatott papír).

Hű társam, a bringám is lassan egy éves lesz tehát, és nagyon jól bírja a mindennapi strapát a sok-sok pocsolya ellenére. Lassan az egész kórház tudja, hogy én vagyok az az őrült, aki a szakadó esőben is biciklivel jön dolgozni, bár nyilván eszükbe sem jut, hogy egyelőre nincs más választásom - az autókeresés még mindig elméleti fázisban van ugyanis.

London

Szóval másfél napot London felfedezésével töltöttünk. Péntek este séta a Temze-parton szitáló esőben és jeges szélben, majd az utazás nehézségeinek levezetésére egy zártkörű diák-sörözőbe invitált meg unokaöcsénk (aki diák is), ahol már mindenki a Halloween lázában égett (mint kiderült, az egész város). Onnan emeletesbuszozás haza, ahol jól megérdemelt pihenés várt. Másnap délelőtt a ragyogó napsütés ideálisnak ígérkezett egy kis hajókázáshoz, kár, hogy a hideg nem lett enyhébb. A hajóról láttuk a legfontosabb nevezetességeket, és elvitt mai úticélunkhoz, Greenwich-be. Először a fedett vásárba mentünk, gondoltuk, megnézzük futólag, de annyira jó és ötletes kézműves cuccokat találtunk, hogy nehéz volt ellenállni a vásárlásnak (végül nem is sikerült: vettem képeslapot, pólót, varrott ajtótámasztót és egy különleges olló-technikás papírképet, amit bonyolult elmagyarázni, de majd ha megérkezik postán és bekereteztettem, majd felteszek róla egy képet). Na ha már arra jártunk, elmentünk a csillagvizsgálóba is, de a hosszú sort nem vártuk végig a nulla hosszúsági fokhoz, hanem sutyiban fényképezkedtünk. Főleg, mert ismét eleredt az eső.

És középen egy emeletes busz :)

Egy félteke választ el minket...

A délután további programpontja a Millwall másodosztályú londoni focicsapat (ugye mindenki ismeri?) meccsének megtekintése volt, de mivel késésben voltunk, próbáltunk találni egy pub-ot, ahol bizonyára mindenki meccset néz (ha nem is pont ezt, de valamilyet). Nagy nehezen egyetlen pubot találtunk, ahol egyáltalán volt TV és be is kapcsolták, úgyhogy letelepedtünk és ebédet rendeltünk - de aztán kiderült, hogy nem fogják vetíteni a focimeccset (helyette boxmeccs ment). Azért csak befejeztük az evést, elég autentikus volt a hangulat is (csupa angol család meg nyugdíjas), a dekoráció természetesen a Halloween jegyében készült. De hogy ne maradjunk szégyenben, elzarándokoltunk mégis a külvárosi focipályához, ahol pont elkaptuk az utolsó tíz percet (így nem kellett fizetnünk se), és még egy gólt is lőtt a hazai csapat - nagy volt az öröm. Négy-nulla lett a végeredmény, ez várakozáson felüli lehetett, mindenki elégedett volt. Amúgy a csapatnak külön magazinja van, benne a törzsszurkolók is közzéteszik életük fontosabb eseményeit (születések, házasságok, halálesetek), illetve az elhunyt törzsszurkolók márvány emléktáblái a csarnok folyosóin is megtekinthetők.

Este találka a Piccadilly-nél a hétvégén is dolgozó unokatesóval és feleségével, majd együtt irány a Soho, ahol ilyenkor kezdődik az élet, és irtó nehéz szabad széket találni a vendéglátóipari egységekben. Csak sikerült végül egy perui jellegű bárban, ahol valami autentikus perui koktéllal/sörrel koccintottunk egymás egészségére. Otthon folytattuk az egzotikus ételek kóstolgatását, ezúttal eredeti japán teasüteményeket, savanyított szilvát és szárított halat ismertünk meg.

A fagyos vasárnapi reggelen pedig irány a reptér, és még ki is felejtettem az előző posztban a kálváriából, hogy a reptérre induló vonat bedöglött, és át kellett szállnunk egy másikba (fűtetlenbe). De ez már említésre sem méltó kis részlet volt.

Egyszóval London izgalmas hely, nyilván rengeteg még a felfedeznivalóm itt. Az egyetlen, amit nem tudok megemészteni, hogy miért nem látják végre be az angolok, hogy a két külön csapból folyó jeges és forró víz rendszere használhatatlan...

Egy ötlet: teáscsészékből lámpa

Halloween a pubban

Halloween a kirakatban

Halloween a japán étteremben

Nyert a Millwall, hurrá!

Csak egy ugrás London

Egy hétvégi londoni "átruccanást" sikerült összeegyeztetni az ott élő unokatesóval és az éppen ott vendégeskedő tesóval, hiszen fapadossal csak egy ugrás, itt van a szomszédban. A nagyon várt út persze azért nem indult zökkenőmentesen:

reggel eszeveszett teperés a biciklin, hogy elérjem a korábbi vonatot. Időben érkezem - ám a vonat nem, ugyanis 40 percet késik. Izgulás, hogy odaérek-e időben a reptérre - taxi a La Rochelle-i reptérre, ami egy röhej, kb akkora az épület, mint Balatonszemes pályaudvara (na jó, Siófoké). Egyórás sorbanállás a hidegben, végre mindenki bejut a váróterembe - és mindenki egyszerre hördül fel, amikor bejelentik, hogy a gép a meteorológiai viszonyok miatt bizonytalan ideig nem tud felszállni (az ellenjárat meg nem tudott leszállni). Nagy tanácstalanság mind az utasok, mind a cég részéről, végül fél órás töketlenkedés után kitalálják, hogy mindenkit átbuszoztatnak Nantes-ba, mert ott szállt le az ellenjárat. Várjuk a buszt, majd felpréselődünk, két óra zötyögés a főúton (még véletlenül sem autópályán), és leszállunk Nantes repterén, ahol sokkal nagyobb a köd, mint LR-ben és senki nem fogad minket. A csordaszellem azért él, így együtt tódulunk be, és végül csak kiderítjük, hova kell menni. Másfél óra múlva fel is szállhatunk a gépre, ahol a kapitány elmagyarázza, hogy LR-ben kicsi a kifutó és erős a szél a tenger felől, így veszélyes lett volna a le/felszállás. Na végül 6 órás késéssel megérkeztem a Stansted-re, onnan vonat be a városközpontba, ahol az én kis öcsikém várt egy kartonnyi reklám-joghurttal a kezében, és a megpróbáltatásaimat egy pizzázóban próbáltuk elfeledtetni. 

A további 36 óra szuper volt (erről külön bejegyzés lesz), majd vasárnap reggel busz-vonat a reptérre, ott soksok várakozás (elnéztem az indulást+óraátállítást, így hamarabb mentem ki + fél órás járatkésés) után repülés Tours-ba (eleve nem LR-be vettem, mert oda hajnalban megy a gép). Onnan három és fél órás vonatozással pedig visszaérkezés a télies de otthonos Saintesbe. A tulajdonképpeni utazás nem hosszú (repülő 50 perc, TGV 1 óra, vicinális 1 óra), de köztük az átszállások és az odajutás nagyon sok időt vesz igénybe. Szóval még ki kell tapasztalni, melyik útvonal a legbarátságosabb, hiszen amúgy tényleg nincs messze.

Gasztrotúra

A mai bejegyzés egy gastroblogba is beillene, mert főleg kajákról lesz szó. Az evés-ivás ugyanis nemcsak a francia hétköznapokban játszik központi szerepet, hanem a beszélgetések egyik fő és állandó témája is. Ezt a lelkesedést egyelőre kevéssé tudom osztani, valószínűleg szűklátókörűségem miatt, hiszen számomra a legfinomabb elképzelhető étel a csirkepaprikás galuskával és kovászos uborkával, és a különleges fogásokkal szemben kicsit mindig bizalmatlan vagyok...

Múlt héten E-val kitaláltuk, hogy egyik este ki kellene mozdulni, mivel azonban a hétköznap esti saintesi programok listája igen rövid, végül egy olasz (!) étteremben kötöttünk ki. Minőségi olasz hozzávalókból készültek a finom olasz fogások, én egy pestos-zöldséges gnocchira szavaztam, és utána egy AKKORA adag profiterolt kaptam, hogy alig tudtam megenni (azért valahogy sikerült). Úgy döntöttünk, hogy hagyományt teremtünk, és szisztematikusan végigesszük a város összes éttermét, ami jövő tavaszig valószínűleg sikerülni is fog (bár megnehezíti a szervezést, hogy egyes éttermek csak pénteken és szombaton este vannak nyitva). Ma itt a Szent Eutróp-templom tövében levő, puccosnak tűnő éttermet próbáltuk ki. Előételnek sütőtök-szószt rendeltünk (véletlenül), amit libamájhabbal öntöttek le, és a közepén virított egy kis darab pirított libamáj is. Főfogásnak fürjjel töltött káposztát kértem - na ebben csalódnom kellett, nem nagyon hasonlít a mi töltött káposztánkra, és a köretnek mellé adott három kanálnyi (de művészien elrendezett) krumplipüré sem vigasztalt. Mondjuk a fürj-rész finom volt. Desszertnek egy tömény cukorbombát kaptam: csokis piskóta belsejében olvadt csokikrém, és mellé sós-karamellás fagyi. A sós-karamella egyébként e tájegység specialitása, meglepően finom, többen megkóstolhatták otthon is a nyár folyamán. Szóval egyelőre a listán első az olasz, második a puccos étterem.

Hétvégén egyébként egy szörnyű étellel is megismerkedtem, szerencsére csak tisztes távolból: andouillette, ami a hurkába töltött disznóbelsőséget (gyakorlatilag pacalt) takarja, és ennek megfelelő íz- és szaghatással. Ja, és hagymalevest is ettem, ez is csalódás volt: otthon ugye krémleves készül belőle, pirított zsemlekockákkal, nyamm. Itt elémraktak egy sűrű pörköltet, amiből kihagyták a húst, azaz dinsztelt hagyma szósszal. Ízre persze nem volt rossz, de az állag azért rontott az összhatáson.

Majd beszámolok a gasztrotúra következő állomásairól is, bár nem biztos, hogy ez mindenkit érdekel. Az a vicces, hogy holnap is étteremben fogok vacsorázni (véletlenül alakult ilyen sűrűre a hét, azelőtt hónapokig mikroskaján éltem), de annak tudományos felvezetése is lesz, mert egy bordói professzor tart nekünk fejtágító előadást elő-előételnek.

Mellékesen tegnap aláírtam a szerződést újabb fél évre, miután minden illetékes írásos jóváhagyását adta a dologhoz.

Taxik és egyéb autók

Ezen a héten többször is taxival kellett mennem ide-oda a városban, és csupa kellemes meglepetésben volt részem. A taxitársaság, amit mindig hívni szoktam (eleve csak 3 van a városban, és ez az egyetlen, amelyik hétvégén is mindig szolgálatban van) már törzsutasként kezel: ismerem mind a 6 sofőrt, tudják, hogy hol dolgozom, meg hogy magyar vagyok, stb. Mindig nagyon kedvesek, időre jönnek (persze nem árt jó előre szólni, mert néha a szomszéd városba visznek fuvart). A múltkor 8.10 euro volt a fuvardíj, adtam egy tízest, mire visszaadott két eurot, és még nekem kellett győzködni, hogy legalább a tízcentest fogadja még el, nehogy már ő adjon nekem borravalót :) Ma pedig előre kihívtam őket a pályaudvarra, és várakozás közben (mert a vonat, khm, véletlenül késett), beszervezett egy másik utast ugyanerre a környékre, így az kiszállva kifizette az út nagy részét, nekem meg csak a különbözetet kellett (csinálhatta volna úgy, hogy megvárakoztat egy kicsit és akkor mindketten teljes árat fizetünk). Szóval itt jó fejek a taxisok.

Ám mivel egyre hidegebb van reggel és 10 napig egyfolytában esett az eső, a saját autó vásárlása is igencsak napirenden van. Eddig ugyebár a kocsi-témában leginkább a színükről tudtam volna társalogni, és arról sem túl lelkesen. Hát ez most már másképp van. Ismeretségi köröm szakértői gyorstalpaló táv-alapképzést nyújtottak, amit autodidakta módon azóta is fejlesztek. Tehát ha valaki feltenné a keresztkérdést, hogy a sensodrive rendszerű váltó pontosan mit takar, simán el tudnám magyarázni! Szóval a neten leszűkítettem a szóba jöhető autótípusok listáját (ugyebár legyen kicsi, megbízható, automata váltós, tolatóradarral, olcsó, és francia, hogy itt Saintes-en is legyen márkaszervize...). Utána elmentem a Renault-márkakereskedésbe, ahol behajtogattam magam a twingoba (nem fér el a lábam), tehát csak a nagyobb (=drágább) típusok maradnak ebből a márkából. De mind a helyiek, mind az otthoniak lebeszélnek a R-ról. Most egy Citroen-szalont is megnéztem, találtam is egy olyat, amibe kényelmesen beférek és mégsem a legnagyobb terepjáró, csak hát az ára... Úgyhogy azért majd ellátogatok a Peugeot-hoz is (úgyis azon tanulok vezetni), aztán hamarosan muszáj lesz dönteni, mert közeleg a tél! (ahogy arra Ned Stark is figyelmeztet a Trónok harca c. regényfolyamban, de ezt csak az tudja, aki hozzám hasonlóan ponyvaregényeket (is) olvas...)

Továbbképzésen

A mai meg holnapi napot Bordeaux-ban töltöm szakmai továbbképzésen (amire olyan bonyolult beiratkozni - még mindig nem kaptam meg a végleges jóváhagyást, pedig visszaküldtem a kitöltött dossziét). Egy szállodában tartják, a szoba, a reggeli és az ebéd is benne foglaltatik a tandíjban (nem fedezi egyébként e költségeket, úgyhogy egy alapítvány is beszáll). A kb 25 fős társaság vegyes, a zöldfülű rezidensektől az őszülő halántékú főorvosokig terjed a résztvevők skálája. A mai nap a molekuláris, szövettani és módszertani alapokról szólt (húúú, de izgi), holnaptól már érdekesebb témák is lesznek. A közös ebédnél elég hamar kiderült, hogy nem vagyok francia, de nem lepődtek meg túlságosan a dolgon, majdnem mindenki kórházában dolgozik kelet-európai doki, kivéve a legnagyobb egyetemi klinikákat. Budapesten is jártak már többen. Miközben valószínűleg kiült az arcomra a menü (természetesen halféle) iránti mérsékelt lelkesedés, meg a gyenge próbálkozásom után, hogy a feketekávéhoz tejet szerezzek (sikertelenül), érdeklődtek, hogy hozzászoktam-e már a francia konyhához. Egy kompromisszumos "részben" volt a válaszom, majd az egyik nő elmesélte, hogy kamaszkorában járt nálunk cseregyerekként, és mennyire megdöbbent, amikor meggylevest adtak neki. Ezen a többiek is megrökönyödtek - MEGGYleves??? Mármint nem desszertnek kompót, hanem levesnek?? Szóval vicces, hogy míg mi a békacombot meg a csigát tartjuk furinak, addig nekik a meggyleves okoz sokkot :)

Este nem volt közös program, így bementem a városba

a) villamosozni (ilyen, amikor a vidéki kiscsaj bekerül a citibe), 

b) kirakatbámulni, 

c) sétálni a Garonne partján (szélesebb, mint a Duna, konkrétan barna a színe és csak 3 híd szeli át), a hangulatos belvárosban meg véletlenül az arab negyedben, és végül 

d) vacsorázni egy pubszerűségben. A választott étel (halmentes) nem volt ugyan telitalálat, de a pincér által ajánlott fehérbor nagyon finom volt, és a desszert végül feledtette a kezdést: na ki találja ki, hogy mit takar az "úszó sziget" elnevezés?

Egy kis szakma

Ezen a hétvégén ismét készenlétes ügyeletes vagyok, vagyis ma délután négyig voltam benn a kórházban, aztán hazajöttem ebédelni, aztán visszamentem az esti vizitre, és most ismét itthon várom, hogy megcsörrenjen a telefon és be kelljen bicikliznem az esőben. Szóval elég fárasztó a dolog, átlagban minden harmadik nap+éjjel ugrásra készen lenni, és emellett természetesen a napi munkát továbbra is ellátni. Persze fizetnek ügyeleti díjat, és járna érte szabadnap is, csak azt nem tudjuk kivenni, mert csak hárman vagyunk (V még nem segít sokat) és nincs aki helyettesítsen. De az már biztos, hogy beírtam a nevem a kórház krónikáiba, mert én voltam az első, aki ezen ügyelet keretében elvégezte az első ilyen beavatkozást (thrombolysist) az intézmény történelmében, ráadásul 100%-os sikerrel. Azóta már egy második is volt, azt is én csináltam, amilyen mázlim van, úgyhogy a kolléganőim most az én "széleskörű" tapasztalataimra kíváncsiak, mit kellene még javítani a szervezésen. Az egész készenléti rendszert végülis főleg e beavatkozás kedvéért állították fel, hogy ne kelljen a betegeket az egy órányira levő La Rochelle-be szállítani, amikor csak 4,5 óra áll rendelkezésre a művelet elvégzésére.

Amúgy szegény V beilleszkedése nem megy zökkenőmentesen, részben az ő, részben a rendszer, és részben a főnöknőm hibájából, aki nem könnyíti meg neki a dolgot. Mivel egyelőre neki is és a kolléganőimnek is csalódnia kell a várakozásaikat illetően, egyáltalán nem biztos, hogy meghosszabbítják a szerződését januártól. Ő mindenesetre egész álló nap sóhajtozik, panaszkodik, vitatkozik, elméleteket gyárt, de hasznossá tennie magát valahogy nem sikerül neki...

A szépirodalomról

Vasárnap délután moziba mentünk E-val (emlékeztetőül: a helyi honfitársammal), mivel zuhogott az eső, viszont a kinézett megakóruskoncertre már nem volt jegy. A belvárosi fapados moziban, a színház pincéjében néztünk meg egy limonádé francia vígjátékot, ami mérsékelten volt csak vicces, ellenben nagyon élveztem, hogy tök jól tudom követni a sztorit és még a poénok többségét is. Persze nem szárnyaltak magasan, de akkor is. Utána még beültünk egy italra a vasárnap esti Saintes egyetlen nyitva tartó kávézójába, ahol további párhuzamok derültek ki franciaországi élményeinkkel és problémáinkkal kapcsolatban. Például neki is fura volt, ahogy a helyiek kényszeresen minden "köszönöm" után válaszolnak, hogy "nagyon szívesen" ill "igazán nincs mit", és az elköszönésnél sem elégednek meg egy mondattal, hanem ragozzák: kellemes délutánt! - önnek is kellemes délutánt és sok szerencsét! - viszont kívánom! - a viszontlátásra! - a viszontlátásra! stb.

Tegnap pedig ebédszünetben forgalmi-, este francia nyelvórám volt, és mivel mindkettő fokozott koncentrációt igényel, eléggé kimerülten tértem aludni. Ráadásul egy éjszakát a hallban levő kanapén kellett töltenem, mert a tetőablakon befolyt az eső és eláztatta az ágyat, de újra jól becsaptam az ablakot, és azóta nem csepeg és az ágy is kiszikkadt. A forgalomban még mindig közveszélyes vagyok, bár ha a városon kívül egy kihalt úton mehetek 40-nel, akkor már nem áll égnek a hajam, csak simán aggódom (hogy például mikor szalad elém egy nyúl vagy kapok defektet, stb). A nyelvórán ezúttal először egy Victor Hugo-verset elemeztünk, meglepően jól értettem a metaforákat (nem okoztak nagy meglepetést, pl: a harmat gyöngyei, meg a csalogány dala napkeltekor). Én viszont okoztam Jean-Paulnak meglepetést, amikor meg tudtam mondani, hogy van franciául a "szaglási inger", amit állítólag a gimnáziumi tanítványai nem tudtak, én azonban az anatómiai- és latintudásom alapján simán megtippeltem. Aztán a barokk irodalom kapcsán (mert egy modern szerző barokk stílusú művét jelölte ki a Tanár Úr közös olvasásra) a jansenismusról hallhattam, de még csak futólag, így még pontosan nem tudom itt elmesélni, mi a filozófiájuk lényege. Nyilvánvalóan továbbra sem tudom azonban megtárgyalni a szomszéd lánnyal, hogy a jelenlegi ködös-esős idő mennyire szokatlan ebben a hónapban :)

Harmadszor is egyetemi hallgató leszek

Már a kiköltözés előtt is szőttem terveket arról, hogyan kellene kihasználni ezt a külföldi lehetőséget a maximális szakmai fejlődésre. Amit könnyűnek hittem megszervezni (az EEG megtanulása), az a gyakorlatban elég kivitelezhetetlen egyelőre, az idő- és a tanárhiány miatt. De nem tettem le a tervről, és mikor még tavasszal megpendítették, hogy vannak mindenféle posztgraduális továbbképzések, reménykedni kezdtem. Konkrét kérdésként szeptember elején merült fel ismét, amikor be kell iratkozni a meghirdetett DU és DIU (Diplome Inter-Universitaire) képzésekre. Ilyet mindenféle szakirányban, sokféle témákban szerveznek az egyetemek, egyedül vagy összefogva, egy- vagy többéveset, banális vagy nagyon specifikus kérdéskörben. Valamennyit fizetni kell érte, és a végén vizsga van, cserébe persze adnak egy bizonyítványt, amit lehet lobogtatni vagy bekeretezve a falra kirakni.

Magam kezdtem keresgetni, először EEG témában, de ezek a képzések 3-6 hónapos teljes (munka)idős gyakorlati oktatást tartalmaznak, amit most nehezen tudnék kivitelezni. Egy másik érdekes témában (neurológusok kedvéért: az autoimmun demyelinisatiós betegségekről) viszont a közelben, Bordeaux-ban indul képzés. Mindkét kolléganőm bátorított, az egyik pedig írt egy e-mailt az illetékes professzornak, megkérdezve, hogy hova kell fordulnom, mivel ezt a részletkérdést nem sikerült a neten megtalálnom. A professzor fél órán belül írt, megadva a telefonszámát, és kért, hogy hívjam fel este. Remegő hanggal telefonáltam neki, de irtó kedves és közvetlen volt, megnyugtatott, hogy ez nem nyelvvizsga, tehát ne aggódjak a hiányosságaim miatt, és egyébként is már hallott rólam (kitől??), még azt is tudta, pedig soha nem találkoztunk, hogy magas vagyok (úgy tűnik, most már ez marad az állandó eposzi jelzőm ebben a megyében).

A beiratkozás persze nem egyszerű. Ez a professzor hagyja jóvá a jelentkezést, de egy másik, a Poitiers-i egyetem neurológia professzora az illetékes az adminisztrációban. Az első prof (Dr No)* küldött egy jóváhagyó e-mailt nekem, meg a kettes számú profnak és annak a titkárnőjének címezve, hogy akkor OKÉ, és lehet kezdeni a papírmunkát. A kettes számú prof egy nap múlva elküldte a hivatalos programot, időpontokat, stb. A titkárnő részéről nagy hallgatás. A mi titkárnőinkkel kezdtem nyomoztatni utána, egyszer elérték telefonon, de akkor épp nem volt bekapcsolva a számítógépe(???), így nem tudott azonnal intézkedni, de majd kiküldi a papírokat. Újabb egy hét múlva telefonon hívtuk megint - ja, még nem küldte el, de most már tényleg mindjárt (a beiratkozási határidő vészesen közeleg). Szerdán végre megérkezett a hatalmas boríték, benne egy négyoldalas nyomtatvánnyal, plusz három példányban egy nyilatkozat, plusz egy hosszú lista a még beszerzendő papírokról, fénymásolatokról, hogy beiratkozhassak a Poitiers-i Egyetemre. Most még azt próbálom kipuhatolni, hogy a kórház továbbképzésekre fordítható alapjából jutna-e még nekem erre az oktatásra (a többiek szerint kellene, hogy jusson, én kételkedem). 

Mindenesetre már regisztráltak valahol, mert lassan csordogálnak azért az infok a helyszínekről, részletekről. Háromszor két nap oktatás lesz Bordeaux-ban (a részvételi díj a szállást is tartalmazza), májusban pedig vizsgaként egy röpke 20 perces előadást kell tartani egy, az egyes számú proffal közösen kiválasztott és kidolgozott témában.

Vagyis épp ideje volt elkezdeni a nyelvleckéket Monsieur Jean-Paullal...   

*ez egy rossz szóvicc, de csak mert most van az 50. évfordulója az első James Bond-filmnek, aminek ez a címe. A prof nevét NO-nak ejtik, de nem így írják persze.

Nyelvóra

Már tavasz óta tervezem-szervezem, hogy hivatalos formában is továbbfejlesszem a nyelvtudásomat, mert még van hova, viszont a munka alatt inkább csak a szakmai szókincsem fejlődik úgy-ahogy, ez pedig nem elég. Az egyik kolléganőm ismerőse ajánlott egy tanárbácsit, akivel nyár elején sikerült is felvenni a kapcsolatot (elég körülményes volt, mert nincs mobilja, viszont keveset van otthon), és találkoztunk is egyszer, amikor megismerkedtünk és megegyeztünk, hogy nagyjából mire is lenne szükségem és ő mit tud javasolni. Aztán jött a nyár, mindketten elutaztunk, így csak mostanra sikerült ismét összefutni és sort keríteni az első hivatalos franciaórámra.

Monsieur Jean-Paul egy régimódi, nyakkendős, kedves irodalomtanár, aki középiskolai és egyetemi kurzusokat tart, valamint jobbmódú szülők gyermekeivel próbálja megismertetni/szerettetni különórák keretében a francia irodalmat. Tehát külföldinek még nem tartott soha órát, de ennek ellenére nagyon érdekelte a feladat. Jó lassan és tagoltan beszél (hogy a leghátsó padban szunyókáló diák is megértse), és igen választékosan. Megegyeztünk, hogy majd beszélgetünk egyes témák illetve olvasmányok kapcsán, de az első óra 80%-ban ő beszélt, igaz, nagyon érdekes dolgokról - például a Charente-megyei román kori építészet jellegzetességeiről, meg hogy Napóleon miért helyezte át innen az érsekséget, meg honnan ered az érettségi szó francia megfelelője, stb. Olyan szavakat tanulhattam, mint a: gyülekezet, fenyőtoboz, csillár, ellentmondásos - vagyis csupa olyat, amit ritkán használunk a hétköznapi beszélgetésekben. De ő nagy hangsúlyt fektet a szofisztikált fogalmazásra és a barokkos jelzőkre, amelyek felét szerintem a szomszéd néni nem is érti :)

A jövő órától egy regényt fogunk együtt olvasni/elemezni/értelmezni, és ennek kapcsán a nyelvtant is átvesszük. Majd halkan megsúgom neki, hogy ha nem is tűnt fel, azért nekem ennél sokkal alapvetőbb szavak is hiányoznak a szókincsemből, úgyhogy a középkori egyházi hagyományok helyett kezdhetnénk akár az időjárás kitárgyalásával :)

Kégli

Apránként sikerül belaknom az albérletet, és már csak egy kartondoboz vár kipakolásra. Most jön az élvezetesebb rész, a dekoráció (pl. nagy dilemma, hova kerüljön a három kép és az sk-barátosnaptár) meg a még hiányzó felszerelési tárgyak beszerzése. Ma például a templom előtti utcában bolhapiac volt, és vettem egy zárható tetős kosarat a zöldségek tárolására.

A "nappali" és a galérián levő háló födéme tök hangulatos, fél méter széles, irtó régi gerendák tartják. Az ágyam felett tetőablak, amin éjjelente besüt a hold, kivéve, amikor kopog rajta az eső. Reggel félálomban kicsit veszélyes megtenni lefele a 10+14 lépcsőfokot, de hálistennek van korlát. A fő problémát szerintem a hideg fogja jelenteni, mint azt az előző bejegyzésben már említettem. 

Hangulatos a környék, még az óvároshoz tartozik, idehallatszik az Eutróp-templom harangja.  Mint kiderült, egy csomó kolléga lakik errefelé, csak a háztömbben legalább 4. A szomszéd lányt (tanárnő) viszont eddig csak egyszer láttam, nyilván ő is sokat dolgozik. Az utca egyirányú, és eleve kicsi a forgalom, kivéve reggel, mert 3 házzal lejjebb egy általános iskola van. Csupa fehér mészkőből épült ház, színes fakapukkal, szóval szép is, kivéve, amikor hetente négyszer kikerülnek a szemeteszsákok a házak elé. Ugyanis nincs közös szemeteskuka, hanem adott napon adott napszakban viszik el a háztartási/papír/újrahasznosítható hulladékot. Tök jó lenne a rendszer, ha mindenki csak 1 órával a megadott időpont előtt rakná ki a szemetét, de így a hét 4 napján kupacokban áll a járdán, és ez kissé lehangoló.

A lila kertibútor már saját szerzemény, a buszon cipeltem haza (azóta már lila ülőpárna is került rájuk)

Az utca alsó vége

 

"Itt lakom, látod, ez az a ház" - a zöldkapus

, és a garázsban tartom a bicajt

Piac 2.

A múltkor annyira bejött a piacozás, hogy ma délelőtt ismét ott vásároltam be a heti zöldség- és gyümölcsadagot. Választék van bőven. Azt kár is mondanom, hogy a sajtpultoknál és a tengeri herkentyűs árusoknál teljesen elveszettnek érzem magam, bár utóbbiakat nem is keresem fel. De néha a paradicsom kiválasztása is gondot okoz: az erre szakosodott eladóknál tízféle pari kapható! A saláta-felhozatalról korábban már esett említés, de most ugyanez a széles választék igaz a füge, a szőlő és a krumpli vonatkozásában is, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Egy csomó olyan "dolog" is van a pultokon, amiről azt sem tudom, micsoda. Most láttam például először rebarbarát. Még mindig a sárgadinnye egyébként a sláger, bár kezd feljönni a szőlő. Az is feltűnő, hogy nem a cekkerekkel teleaggatott, siető háziasszonyok alkotják a vásárlóerőt, hanem egyrészről a 75 feletti nénik és bácsik, akik számára valószínűleg a hét csúcsprogramja a piac, és lelkesen tanácskoznak a cukkini elkészítési módjairól. Másrészt házaspárok, illetve néha férfiak egyedül, hatalmas szakértelemről téve tanúbizonyságot (az egyik előttem állt a sorban és részletesen elmesélte az eladónak, melyik megvett hozzávalót hogyan fogja elkészíteni és miért úgy a jobb). Persze senki nem rohan, marhára ráérnek, és mindenki mosolyog meg köszönget. Mondjuk ez általában is jellemző, néha a szembejövő gyalogos/biciklis csak úgy udvariasságból köszön. A visszafogott tempóra meg jó példa, hogy a nagyáruházban rendszeresen csekkel fizetnek az emberek, vagyis az egész sornak ki kell várni, amíg előkeresi a tollát meg a szemüvegét, lapozgat, kézzel megírja az egészet, azt nyugtázzák vagy lepecsételik, összehajtja, elrakja - az elején még idegesített, de most már én is egy buddhista nyugalmával és mosolyával várakozok.

A kétheti megfeszített munkámért egy virágárusnál egy sárga bougainvillea-bokorral jutalmaztam meg magamat (a hibiszkusz ugyanis rejtélyes módon elpusztult, pedig locsoltam, becsszóra). De az árus szerint nem sokáig maradhat már kinn, mert jönnek az éjszakai fagyok. Magam is észrevettem, hogy esténként már fázok a lakásban - az évszázados, fehér mészkőfalak nem engedik be a meleget sem nyáron, sem télen. Érdekes lesz majd a 3 kis villanyradiátorral befűteni...

Ez még nyáron készült egy hipermarketben, de gyenge
 paradicsom- felhozatalnak ez is megteszi

Az új szerzemény

120 óra

Az elmúlt 7 nap során ennyit voltam készenlétes ügyeletes, két megszakítással... elég fárasztó, még akkor is, ha csak egyszer kellett éjszaka bebicikliznem a kórházba, és nem minden éjjel ébresztettek fel telefonhívással. A nappalok azért így is mindig elég mozgalmasak.

Ma ráadásul megjött az őszi esőszezon, így dupla kihívás lesz a dolog (reggel már kipróbáltam, milyen szembeszéllel tekerni felfele a dombon, amikor az arcomba jön a szitáló eső).

Csak az jelent egy kis sikerélményt, hogy eddig legalábbis, hajnali kettőkor álmomból ébresztve is sikerült megértenem a francia nyelven feltett kérdést, és nagyjából összefüggően válaszolni is tudtam - ami még magyarul sem magától értetődő :)

Ilyenkor megnő persze a kávéfogyasztásom. Továbbra is ufonak néznek, amiért a nővérek ihatatlanul erős feketekávéját tejszínnel öntöm fel, hogy ne égesse ki a gyomromat. A franciáknak a kávé az eszpresszot jelenti, és naponta 3-4 fogy belőle per fő. Hamar rájöttem, hogy ha vendéglőben/kávézóban tejeskávét kérek, akkor is érdemes külön hozzátenni, hogy ezalatt a kevés kávé-sok tej kombinációt értem, és nem a fordítottját. De aki itt jó capuccinora vágyik, az szerintem országot tévesztett...

A Másik Magyar

A hétvége során két említésre méltó dolog is történt:

szombaton a piacra menet elnyaltam a a bringával (szerencsére még üres volt a kosár), és jól bevertem a bal térdemet. Két autós is megállt, hogy segítsenek, de elég hamar feltápászkodtam magamtól. Aztán még kicsit vizsgálgattam, mennyire vészes a horzsolás ill. eltört-e, ezalatt egy öreg bácsi is odajött, és gratulált, hogy olyan ügyesen estem el, hogy a nadrágom nem is szakadt ki. Mostanra már kevésbé fáj, de egy tenyérnyi ronda lila véraláfutásom van, több horzsolással, így sajna a tervezett uszodázás ismét elhalasztódott. Azért persze elmentem a piacig, ami a jelek szerint a város központja, legalábbis hatalmas tömeg volt, és három ismerőssel is találkoztam a kórházból, szóval valószínűleg a lakók fele megfordul itt szombat délelőtt. Az esés miatt dupla doboz málnával vigasztaltam magam. Jelenleg tart a füge- és sárgadinnye-szezon, de már akad szőlő is, és még mindig van eper.

Vasárnap pedig megtaláltam a városban élő Másik Magyart (hiszen több biztosan nincs). 

Néhány hete szólt az egyik kolléga, hogy az újságban olvasta, hogy az újonnan kinevezett református lelkész magyar, sőt, egy fiatal (velem egykorú, tehát szemtelenül fiatal...) magyar lány. Elolvastam a cikket, és már többször terveztem, hogy megkeresem, de most teljesen véletlenül sikerült: hazafele biciklizve láttam, hogy a református templom ajtaja kivételesen nyitva van (eddig csak zárva láttam), és kedves nénikék kalauzolják az érdeklődőket a templomban, megmutatva a szép ólomüvegeket meg egy kicsi kiállítást. Ezeket megcsodálva megkérdeztem a néniket, hogy találkozhatok-e a lelkésszel, merthogy én is magyar vagyok. Teljesen lázba jöttek, rögtön telefonálgatni kezdtek, és kiderült, hogy pont errefele tart. Szóval összeismerkedtünk, és E (aki divatos lila cipőt és hozzáillő csinos ruhát viselt), nagyon kedvesen meginvitált az egy saroknyira levő parókiára, ami egy hatalmas, 300 nm-es, hangulatos régi ház, ahol egyelőre egyedül lakik. Ő 5 éve tanul és dolgozik Franciaországban, és a nyáron nevezték ki ide, szóval még ő is ismerkedik a helyi közeggel és társasággal (neki is ugyanaz a meglátása, mint nekem, hogy a város lakosságának legalább fele elmúlt 75 éves). Jót beszélgettünk, meg adatokat cseréltünk, aztán vissza kellett mennie a szolgálatba. Szerintem nagyon érdekes véletlen, hogy hasonló életkorú és sorsú, és valószínűleg gondolkodású nőkként mindketten pont itt találjuk magunkat, ebben a pici városkában. Úgy tervezzük, hogy szervezünk majd közös programokat, de mivel egyikünk munkabeosztása sem klasszikus, ez nem lesz feltétlenül könnyű.

Mindenesetre jó volt magyarul beszélgetni :)

Stockholm

Bár Svédország fővárosa, bennem Stockholm egy "túl nagyra nőtt kisváros" benyomását keltette. Vagy csak elszoktam a metropolisoktól, nem tudom. Sok szigetre épült, köztük rengeteg kisebb-nagyobb híddal, ultramodern és középkori épületek egymás hegyén-hátán, mindenhol építkezések, szóval az egész kicsit áttekinthetetlen, és a népe is igen sokszínű. A tömegközlekedés persze szuper, az utcaseprő is beszél angolul, elég tiszta, és a sok vízfelület miatt szellős (pontosabban szeles).

Nehogy megsüketüljön szegény híresember az építkezés zajától

A városháza előtti park

Az óvárosi rész gyalog is könnyen bejárható, a középkori keskeny utcák és a színes házak hangulatosak, bár a boltok nyilvánvalóan csak a turistákat veszik célba. Az árak sokkolóak, még nyugat-európai mércével is. Az első nap a városnézés egy része strandpapucs és fogkefe keresésével telt (előbbi nekem a közös fürdőbe, utóbbi a kolléganőmnek, akinek nem érkezett meg a bőröndje). Este egy hangulatos bárszerűségben ettünk egész jót (a rénszarvas-szeletet inkább kihagytuk). A második nap csak rövidebb esti sétára jutott idő, megnéztük kívülről a meglepő módon nem túl régi, vörös téglákból épült városházát, utána este végül egy mexikói étteremben kötöttünk ki (rénszarvas-szelet ismét leszavazva). Harmadik nap egy nagyobb társasággal az egyik főtéren (mellette mecset) egy kávézóba ültünk be, onnan pedig az esti kongresszusi fogadásra mentünk. Ide csak azért jutottunk be, mert a főnökünk nagyon talpraesett és meggyőző, így tudott szerezni mindannyiunknak belépőt (amúgy ingyen volt, csak előre kellett volna regisztrálni). Az est fő vonzereje a helyszín volt: a már említett városháza, ami arról híres, hogy itt adják át a Nobel-díjakat (a Kék teremben, ami egyébként vörös). És a másik, az Aranyterem is érdekes volt, padlótól mennyezetig arany-mozaik, bizarr jelenetekkel (gyári munkás és Hermész egymás mellett).

A városháza vörös tornya aranykupolával

Óvárosi tér

...rénszarvas és Ibrahimovics

Fő turistaszuvenírek: a festett dala-lovak fából...

Az utolsó nap délelőtt még belefért a Vasa-hajó is, ez nagy élmény volt. A királyi flotta ékessége első útján, a 17. században elsüllyedt, és csak 333 évvel később, vagyis nemrég találták meg és emelték ki egyben. A víz alacsony sótartalma miatt alig károsodott, és igen impozáns látványt nyújt: három emelet magas monstrum fából, rajta díszes, de már színehagyott faragások, irtó magas és 2m átmérőjű árbocok, irdatlan vasmacska, stb. A kiállítás pedig részletesen elmagyaráz mindent, szóval nagyon érdekes. Kár, hogy nem lehet bemenni a belsejébe.

Ez csak a hajóorr, faragott ugró oroszlánnal