Költözés 1.

Tehát kedden (két hete) a félamatőr magyar fuvarozók röpke 2 órás késéssel megérkeztek (még szerencse, hogy én felhívtam őket délután megtudni, merre járnak, mert ekkor elárulták, hogy még marhára messze és jutott időm délután papírügyeket intézni). Gyorsan lecipelTÜK a dobozokat, amelyek rendben hazaérkeztek Budapestre korrekt áron (mindennel együtt 580 euro, amire a franciák csak tátották a szájukat, ugyanis ennyiért a francia költöztetők három utcányira szállítanak el egy gyufásskatulyát).

Közben folytattam köreimet az adminisztráció labirintusában, például:

- telefon, majd levél az Orvosi Kamarának, hogy jelezzem a távozásomat, iktassák a dossziémat és adjanak igazolást az itteni tagságomról

- telefon, majd levél a felelősség-biztosítás, a kiegészítő betegbiztosítás és a kocsi biztosításának lemondására

- látogatás a Poitiers-i adóhivatalban, lásd egy korábbi bejegyzés

- a postán féléves időtartamra kifizettem, hogy a régi címem helyett Pestre küldjék a leveleket

- az internet-előfizetés lemondása: elmentem a kirendeltségükre, hogy leadjam a wifi-dobozt és az előfizetésemet feltöltőkártyásra cseréljem a francia számom megtartása mellett. Negyven percnyi várakozás után kiderült, hogy a netet csak telefonon lehet lemondani (?), de azért a wifi-dobozt átvette elismervény ellenében, vonalkóddal regisztrálva a dobozt. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol hosszas magyarázás után kicserélték a telefon-előfizetést, majd felszólítottak, hogy a wifi-dobozt adjam le a boltban. Mondom, hogy én ezt már megtettem és a vonalkóddal regisztrálták is. Ezt azonban a rendszer sajnos nem mutatja (?!), ezért majd küldjem el postai úton az elismervény fénymásolatát, hogy biztosak legyenek benne... (igen, ez egy telekommunikációval foglalkozó óriáscég).

- telefonon információkérés a nyugdíjkasszától, hogy legyenek szívesek egy kimutatást+igazolást küldeni a helyzetemről, itthoni bemutatás céljából (azóta is várom)

- látogatás ügyfélfogadási időben a TB-nél, ahol igazolást kértem volna a biztosított jogviszonyomról. Erről azonban csak akkor tud küldeni, ha leadom a TB-kártyámat és az utolsó három havi fizetési papíromról másolatot mellékelek hozzá - nincs nálam ilyen véletlenül? Hát PONT nem volt, úgyhogy később visszatértem, de hogy ne maradjak kártya nélkül, addig is kiállította nekem az EU-s kék kártyát az átmeneti időre.

Hazaértem

Jelentem, hogy tegnap éjfélkor megérkeztünk Budapestre - azért többesszám, mert két rezidenslány (Laurene és Louise) is elkísért, és így váltva tudtuk vezetni a telepakolt VW Polo-t.

A költözés részleteiről lesz majd bejegyzés, mert elég kalandos volt, de egyelőre városnézünk és az internet bevezetésén ügyködöm...

Búcsúzkodások

A költözés ideje vészesen közeleg, ezért megkezdtem a búcsúzkodásokat a barátaimtól és a kollégáimtól...

Vasárnap délután még egy utolsó szívességre kértem meg Aude-ot, majd elmentünk hármasban (a barátja is eljött) a főtérre meginni egy pohár bort búcsúképpen, ugyanis nyaralni mennek és az indulásom előtt már nem tudtunk volna találkozni. Kaptam tőle emlékbe egy francia regényt, ami az ő kedvence és korábban már mesélt róla (Anna Gavalda: La Consolante), tőlem meg korondi tálakat kaptak és persze egy meghívást Budapestre.

Vasárnap estére elvonatoztam Libourne-ba, A-ékhoz, hogy másnap vigyázzak a négyéves Lulura, mert a dadus még szabin, az óvoda zárva, de nekik már dolgozni kell. A vasárnapi vacsora meglepetésvendége volt JF is, így tehát tőle is el tudtam köszönni személyesen, miután a gyermek minden jelenlevő felnőtt ölében üldögélt kicsit és kijelentette, hogy az enyémben a legkényelmesebb :)

Másnap valószínűleg ezen felbuzdulva sokat ugrált a hasamra nekifutásból, pedig igyekeztem már előtte is jól lefárasztani. Még az általam Poitiers-ből hozott cserepes levendulát és bougainvilleát (utóbbi még a saintes-i időkből kísért el) is elültettük a kertben, és megígérte, hogy a kedvemért gondjukat viseli majd, még a csigákat is le fogja szedegetni! (kesztyűben) Összességében nagyon jól viselkedett és az ebédet is mind megette. Estére visszatértem Poitiers-be, hogy az utolsó dobozt is lezárjam, mert ma jöttek érte a magyar szállítók furgonnal (az előző szállítás az utolsó pillanatban le lett fújva, de ez egy hosszú sztori), és elvitték mindezt (plusz a bicikli):

Tour de Poitou

Mivel Poitiers a francia középföldén helyezkedik el, a nevezetes turista-célpontoktól (Párizs, Loire-völgy, óceánpart, Bordeaux) nagyjából egyenlő távolságra van - ez utóbbi pont elég ahhoz, hogy csak úgy véletlenül ne vetődjön erre látogató, hanem direkt vonzani kell őket valamivel. A fent említett versenytársak árnyékában korlátozottak a lehetőségek, de azért vannak próbálkozások, mint például ingyenes koncertek (jövő héten pl. Garou, aki egy Quebec-i popénekes, és én is csak azért ismerem, mert az itteni Voice-ben is zsűritag volt), vagy pedig ez:

ugyanis a biciklisport rendkívül népszerű a franciák körében (mind űzni, mind nézni).

Értelemszerűen a célcsoportot főleg a hazai turisták alkotják, de belőlük irigylésre méltóan sok van - rengeteg francia ki sem teszi a lábát az országból egész életében, annyi itt is a látnivaló... és akkor miért is mennének távoli, idegen nyelvet beszélő és egyszerű kajákat kínáló helyekre, nem igaz? ;)

Vendégség

A költözködési hercehurca közepette felüdülés volt rég nem látott barátokat fogadni vendégségben! L és felesége, D, valamint az ő húga, M érkeztek autón Németországból, mégpedig azért pont most, mert a kishúg hamarosan megkezdi egy éves tanulmányi ösztöndíját - pont a Poitiers-i jogi karon! Pech, hogy én meg éppen most készülök elhagyni a várost, de azért három napot sikerült úgy szervezni, hogy mindketten jelen legyünk még/már, és így volt mód a város gyors megismertetésére. Mivel ez épp a hosszú hétvégére esett (augusztus 15 munkaszüneti nap), ezért a város a szokásosnál is csendesebb volt, de M szerint ez a nyugalom kifejezetten kellemes Bogota lármája után.

Miután felderítettük, hol lesz majd a diákszállása (még nem költözhet be), a beiratkozása, az előadásai és a legnépszerűbb diákkocsmák, még mindig maradt másfél nap szabadidő (pedig a három legszebb templomot és az esernyő-boltot is megnéztük addigra).

Így péntek délután "elugrottunk" megnézni Chenonceau kastélyát - én is meglepődtem, hogy micsoda irdatlan embertömeg látogatja (tavaly rejtélyes módon nem voltak ennyien). Mégis megérte, mert az este 8 órai zárásig be tudtuk barangolni a kerteket (gyönyörű veteményes és virágkertészet is van), az összes lakosztályt, két időszakos kiállítást a lovashintókról és a kastélyban az I. Világháború során berendezett hadi kórházról (az eredeti röntgenképeket is meg lehetett nézni, ami a két sebész/traumatológus-turistát különösen érdekelte, én csak borzadoztam).

Ezt nem lehet elégszer fotózni - ezúttal alkonyi fényekben

Angol típusú sövénylabirintus

Az egyik park a kastély erkélyéről nézve

A kastély a kertből nézve

Ma pedig La Rochelle-be kirándultunk, és élveztük a napos, de mégis hűvös időt, a tengerpartot, a vitorláskikötőt, illetve legfőképp a szombati piaci forgatagot (sajtpult, hentes, ötféle paradicsom, hal- és osztrigakínálat, stb). Utóbbi ünnepélyes megkóstolására is sor került egy óvárosi bisztróban (vicces módon ehhez én adhattam tanácsokat, lévén az egyetlen, aki már evett ilyet, igaz, hogy csak egyszer), majd L. ingyenes (!) tanfolyamot tartott nekünk a fekete kagyló szakszerű pucolásáról és fogyasztásáról :)

És persze a három nap alatt gyors ízelítőt kaptak a francia konyha egyéb vívmányaiból is (macaron, brie, bayonne-i sonka...), úgyhogy elégedetten, jóllakottan és nyugodt szívvel indultak haza, mert tudják, hogy M kellemes helyre fog (vissza)érkezni 10 nap múlva :)

Mizéria

Nem meglepő módon mostanában főleg a költözködés körüli mizériáról tudok írni, mivel a napjaim és az energiám döntő részét ez emészti fel...

Egy héttel ezelőtt így állt a csomagolás:

160 kg és majdnem egy köbméter

Azóta elkészült újabb 3 doboz, plusz még hozzá kell képzelni a biciklit is, amit a dobozokkal együtt a tervek szerint egy magyar költöztetőcég furgonja szállít majd haza.

A hivatalokban is futom a köreimet, például: 

mivel korábban a Saintes-i adóhivatalnál adóztam, őket hívtam fel, hogy adjanak igazolást az eddigi befizetéseimről plusz magyarázzák el, mi lesz a teendőm 2015-ben. Hosszasan kapcsolgattak, végül egy nőci kábé megértette a kérdést, és adott egy időpontot, amikor személyesen megbeszélhetjük a teendőket. Elautóztam tehát Saintes-be, majd a hölgy átadott egy papírt, ami szerint nincs adótartozásom. Ám sajnos a kérdéseimre nem tudott válaszolni, így elirányított egy kolléganőjéhez. Ennek hosszasan ecseteltem a helyzetet, majd keresgélt a vonatkozó jogszabályokban, végül "úgy vélte", hogy a 2014-es év 8 hónapjára vonatkozó adót itt, a többit majd otthon kellene befizetnem (de nekem kétségeim vannak, mert ideérkezéskor ez nem így volt...). Majd javasolta, hogy keressem fel a poitiers-i hivatalt is, mert a dossziém azóta oda került át. Jó, elmentem itt is a hivatalba, kivártam a soromat, majd a nő leragadt annál, hogy hamarosan meg fog változni a lakcímem, és akkor ezt a formanyomtatványon jelentsem be. Ezt megírtam, de a 2015-ös bevallásra irányuló kérdéseimre csak nézett, aztán odarikkantotta két kolléganőjét, de csak nehezen tudtak megegyezésre jutni a választ illetően (konszenzus: lásd mint fent). Szóval nem lettem sokkal okosabb, és majd kérdezősködhetek a magyar adóhivatalnál is, remélve, hogy ugyanúgy értelmezik az államközi szerződéseket, mint a franciák...

Szabadság tér

Pont most, amikor én már az elköltözésemet szervezem, kezd benépesülni a ház: az udvaron szembe levő, eddig üres emeletes épületet megvette valaki és nagy felújítási munkák kezdődtek, és a felettem levő, egy évig lakatlan kégli is elkelt. Ide egy középkorú nő költözött be a két gyerekével - vele először Anya ismerkedett össze (mert csak ő volt itthon napközben), és angolul egész jól tisztázták egymással a helyzetet meg hogy mikor várható a zajjal járó padlócsiszolás. Mostanra már beköltöztek, és ekkor derült ki, hogy a födém igencsak vékony, mert minden settenkedő lépést hallani, hát még amikor fociznak a lakásban...

Bár már egy éve élek ebben a városban, még akad felfedeznivaló bőven - egyik hétvégi este sétálni indultunk Anyával csak a közeli negyedbe, és meglepődve bukkantunk rá egy csendes kis téren erre:

Kicsinyített Szabadság-szobor parafrázis

A tér neve is magáért beszél amúgy (Szabadság tér).

Egyébként az elmúlt évek során kiderült számomra, hogy a franciák nagyon is számon tartják, hogy az eredeti Szabadság-szobrot ők ajándékozták az USA-nak, sőt, azt is megtudtam autentikus forrásokból, hogy a tervező elzászi, és G. Eiffel is részt vett a belső szerkezet kimunkálásában, valamint az alapzat kőzetei (főleg márvány) is Franciaország különböző régióiból származnak (többek között a Charente-megyei Crazannes-ból). Az eredeti terv szerint egyébként Egyiptomnak készült volna a szobor, de ők túl drágának tartották a legenda szerint, így esett a választás az USA-ra (akik maguk is beszálltak az ajándékuk finanszírozásába).

Itt Poitiers-ben az eszmei mondanivaló mellett a praktikum is szerepet kapott, amennyiben a szobor közvilágítási funkciókat is ellát (nem mintha akár napközben, akár éjjel sokan mászkálnának arrafelé).

Dobozolás

Szóval péntek óta gyakorlatilag is szabadságon vagyok, de ez nem feltétlenül pihentetőbb, mint a munka - a hazaköltözésem szervezése miatt. A dobozolás Anya jóvoltából elég jól haladt (most tartok a tizenötödiknél...), de a hivatalos ügyek intézése valóban komplikáltnak ígérkezik (= alapjáraton is macerás francia bürokrácia az előző posztban részletezett nyári vakációval súlyosbítva).

Azért vannak kis előrelépések, például vettem és hazacipeltem a kocsitetőre szerelhető csomagtartó-dobozt (a magyar nevét nem tudom, csak a franciát, és azt is Stéphan kollégámtól, bár szerinte főbenjáró bűn egy autót elcsúfítani egy ilyennel). A boltban nem is kellett tettetnem a hozzá-nem-értésemet, de az eladó készséggel elmagyarázta nekem, a szőke nőnek, hogy melyiknek mi az előnye és miként kell felszerelni, sőt, segített beügyeskedni a drabális cuccot a VW Polo utasterébe. Hazavezetve frászban voltam, mert semmit nem láttam jobbra, de szerencsére autóstársaim megkíméltek a karamboltól.

A felszereléséhez természetesen majd szaksegítséget fogok kérni.

Hétfőn felvonatoztunk a Charles de Gaulle reptérre Párizsba, ahol Anyát feltettem a repülőre, én meg bemetróztam a városba, hogy letétbe helyezzem a B-tól kölcsönkapott túrahátizsákot egy közös magyar barátnőnknél. Ők egy nagyon érdekes lakást (gyanúm szerint valaha bolthelyiséget) bérelnek, ami földszinti és U alakban körbeöleli a lépcsőházi feljárót, plusz pince is van hozzá. Természetes napfény viszont soha nem jut be. Mázli, hogy maga az utca nagyon kicsi és alig van forgalma, így nem túl zavaró, hogy az ablak előtt mászkálnak, és amúgy a környék hangulatosan bohém, de nem lepukkant.

Innen visszavonatoztam Poitiers-be, ahol folytatom a szervezkedést - még szerencse, hogy borús az idő és esik, így úgysem tudnám a napon süttetni a hasam...

Rekord

Szombaton a francia autópályákon rekordhosszú, összesen majdnem 1000 km-nyi dugó torlódott fel sokezer emberrel az autókban - ugyanis ekkor kezdődik a fő vakációidőszak (augusztus első három hete), amikor a lakosság fele szabadságra megy (még a miniszterek is), bezárnak a boltok, hibernált állapotba kerül az állami gépezet, csend borul a városokra és tömegnyomor kezdődik a tengerpartokon. Még a rádióban is hosszú műsort szenteltek ennek a jelenségnek, és a betelefonálók is hosszasan panaszkodtak, hogy ilyenkor sem orvost nem találni, sem ügyvédet lakásvásárláshoz, sem szerelőt a szervízben. Végül persze nem oldották meg a rejtélyt, hogy miért kell mindenkinek pont ekkor és egyszerre szabira mennie, de valamiféle hagyományt emlegettek, amelyről persze mindenki tudja, hogy megnehezíti a hétköznapokat és a gazdaságnak sem feltétlenül tesz jót (kivéve mondjuk a fagyiárus-szegmensnek).

A közlekedési nehézségekre persze már napokkal korábban figyelmeztetett minden médium, az elég ijesztő "fekete" riasztást kapta a szombati nap (vasárnap csak "vörös" volt), amit a fél országban tomboló viharos időjárás is tetézett.

Ennek ellenére mégis sokan volán mögé ültek. Persze nem csodálom, hogy nem nagyon bíznak a vonatokban, ami egyrészt drága, másrészt nem olyan régen a TGV 10 napos sztrájkot tartott, ami alatt a dolgozók (állítólag) csak 20%-a sztrájkolt, mégis megbénították az egész országot - konferenciák, érettségi vizsgák maradtak el emiatt. Idén tavasszal egyébként sztrájkoltak hosszabb-rövidebb ideig a fesztiválszervezők (majdnem elmaradt az Avignon-i színházfesztivál), a lovasiskolák és a gépkocsivezetői vizsgabiztosok (nem vicc!) is.

Csak az orvosok nem sztrájkolnak sosem...

Utolsó munkanap

Csütörtökön volt az utolsó hivatalos munkanapom a Poitiers-i Klinikán, mostantól egy hónapig szabadságon vagyok. (Tulajdonképpen még volt ezen kívül is 10 nap szabadságom, de a nyári emberhiányra való tekintettel abban egyeztünk meg, hogy ezeket nem veszem ki, hanem a kórház kifizeti. Egyébként az eredeti szerződésem július 31-én járt le, de az előbb említett érv alapján, és mert nem feltétlenül rohanok haza, kötöttek velem plusz egyhónapnyi szerződést, csak azért, hogy megkapjam a szabadnapjaimat.)

A szokásos csütörtök reggeli megbeszélésre így vittem be egy kis süteményt (rácsos by Anya), de a rezidensek is hoztak rágcsálnivalót és üdítőt, hogy félhivatalosan megemlékezzünk a távozásomról. No prof már szabadságon van, de a másik két prof mondott egy pármondatos "beszédet", melyben megköszönték a munkámat és sajnálkoztak az elutazásom miatt, de ezt nem mesterkélt vagy modoros stílusban, hanem tök közvetlenül és lazán.

Persze szervezek majd hivatalos búcsúfogadást is ("pot de départ", gyakorlatilag kötelező vagy legalábbis elvárják, hogy a távozó svédasztalos búcsúpartit rendezzen).

Amúgy maga a munkanap teljesen olyan volt, mint a többi (vizit, papírmunka, gyors ebéd, szakrendelés, vizit, stb), bár kicsit nosztalgikus hangulatban. Elkezdtem összepakolni a holmijaimat is a közös irodánkban (ahova ugyebár egy hónapja lettünk száműzve, bár nem panaszkodunk nagyon, mert tágasabb).

Mivel a júliusban hazament betegek zárójelentéseit a rezidensek vagy még nem diktálták le, vagy ha igen, a titkárnők még nem gépelték le, ezért még várnak rám lezáratlan dossziék - tehát pénteken, a vakációm első napján délután már ismét az irodában ültem és zárójelentéseket javítgattam.

Adrien, a szobatársam meg is jegyezte: "Te ma is bejöttél dolgozni? Pedig azt hittem, végre kitehetem a bikinis nőcis posztereket a falra...".