Budapesti városnézés

A következő négy napot a lányok városnézéssel töltötték, és én is igyekeztem minél többet velük menni - és sok kellemes csalódás ért! A Bazilika környéke teljesen megújult és európai, a Hősök terénél nagyon kulturált és informatív turista-iroda található, a négyes metró tiszta és modern (bár a lányok szerint az ellenőrök túl morcosak és szigorúak), a Parlament végre nincs felállványozva. Ők rengeteget mászkáltak (Gellért-hegy, Vár, Sziklakórház, Nemzeti Múzeum...), én csak félnapos programokra tudtam csatlakozni hozzájuk: Széchenyi-fürdő, ahol hiányolták a sakkozó nyugdíjasokat; Szentendre, ahol remek kávét ittunk, de a sok bóvliárus lehangoló; esti séta a Margit-szigetről a Duna-parton többtucat fotóval a kivilágított Parlamentről; paprikavétel a Vásárcsarnokban, meglepően színvonalas de drága szuvenír-kínálattal, esti orgonakoncert a Bazilikában; és persze a kihagyhatatlan romkocsmázás (egyik este boroztunk a Gozsdu-udvarban, másik este a klasszikus Szimpla-ban kezdtünk, ahova már gyakorlatilag csak külföldiek járnak, de a lányok annyira elájultak tőle, hogy nem is akartak továbbmenni a többibe).

Az első számú kedvencük a felturbózott limonádé lett, mármint különböző gyümölcsökkel és szörpökkel van felturbózva és nem mással.

Ők vették észre azt is, hogy a városban egész meglepő helyeken és mennyiségben telepedtek meg turul-szobrok (ők sasnak hitték, de felvilágosítottam őket a különbségről).

Közben én elkezdtem intézni a hazaköltözéssel kapcsolatos hivatalos ügyeimet (még mindig folyamatban van némelyik...). A lakcímkártyám is pont lejárt, és amikor az Okmányirodában fél 10-kor közölték, hogy aznapra már kiosztották az összes sorszámot, úgy éreztem: hazaértem. A javaslatuknak megfelelően másnap reggel fél 8-ra odamentem, jutott is sorszám, és másfél órányi türelmes várakozás után kezemben tarthattam az új lakcímkártyámat.

A lányok csak hüledeztek - létezik, hogy egy Hivatal reggel FÉL NYOLCKOR nyitva legyen??? Ez Franciaországban elképzelhetetlen...

Úton

Szombat délután tehát nekiindultunk keresztben átszelni Európát. Már előre pampogtam, mert erre a hétvégére a híradókban vörös riasztásra figyelmeztettek, mivel ezen a hétvégén jött vissza a fél ország a tengerparti szabadságáról. Azért ennek ellenére sokkszerűen ért, hogy már az autópálya felhajtójánál lépésben cammogtunk, majd beálltunk a sokezer birka sofőr közé, akik Párizs felé tartottak. Némi tanácskozás után (volt rá elég időnk a csigatempó mellett) eldöntöttük, hogy az első adandó alkalommal térjünk le, és inkább másodrendű (2x1 sávos) autóúton induljunk toronyiránt keresztbe a német határ felé, aztán majd lesz valahogy.

Így is tettünk, átlag 80 km/h-ás sebességgel mentünk kelet felé, közben Dalida és Amy Winehouse CD-t hallgattunk (az utolsó napok fejetlenségében elfelejtettem zenei műsorral készülni, és ezek is csak véletlenül maradtak a kocsiban). Szinte végig hátul ültem, mert az anyósülést a csomagok miatt annyira előre kellett tolni, hogy nem fért volna be a lábam előre. Három óránkénti sofőrváltással estére Besancon magasságába jutottunk, ahol kicsivel előbb telefonon foglaltunk szállást. Közben sajnos eleredt az eső, ráadásul mint kiderült, Besancon vonzáskörzetében 2 Ibis hotel is van, és mi pont a másiknak a címét tápláltuk be a GPS-be (de szerencsére erre még utolsó pillanatban rájöttünk, amikor leparkoltunk előtte, vagyis nem kezdtük a szakadó esőben kibányászni a kistáskákat...). Este fél 11-kor hullafáradtan bedőltünk a spártai szoba ágyaiba, és reggel fél 8-ig aludtunk. 550 km letudva.

Másnapra elállt az eső, és a felejthető reggeli után felvezettem Strasbourg-ig. Eközben elhaladtunk Belfort mellett, ami Stéphane legendás szülővárosa, és csak szuperlatívuszokban hallottunk mesélni róla. Az autópályáról mondjuk csak két templomtornyot láttunk belőle, de azok tényleg szépek voltak.

A német határt átlépve Baden-Badennél megebédeltünk egy nagyobb útmenti étkezde-komplexumban, amelynek parkolójában kicsit eltévedtünk a sok szabadnapos kamion között. Innen szerencsére átadhattam a kormányt, mert a 2x4 sávos autópályán a belső kettőben 160 km/h alatt nem javasolt araszolni, és mi csurig megrakodva a 140-et is csak erőlködve értük el, ezért mindenki állandóan leszorított. Rengeteg útfelújítás is volt, ilyenkor két sávot átvezettek a szemközti oldalra, de a sebesség emiatt azért nem csökkent szignifikánsan. Közben sok-sok gumicukorral és karamellel vigasztaltuk magunkat.

Meglepően hamar átvágtunk az országon (Münchent kívülről érintve). Az osztrák határnál egy nem túl bizalomgerjesztő bódénál a magyar, egy távolabbinál pedig az osztrák autópálya-matricát tudtunk venni (a lányok egyáltalán nem is ismerték ezt a matricázós fizetési rendszert). Linznél megálltunk egy kávé-perec uzsonnára, majd Bécs előtt egy szendvics-vacsira.

A magyar határtól (este fél 10) átvettem a volánt, és az újrainduló kamionokat kerülgetve éjfélre becsorogtunk Budapestre. A két lány Komárom magasságában elaludt (pedig a szlovák rádióadón ment a legjobb zenei műsor), és csak az Erzsébet-híd környékén ébredtek fel, de akkor nagyot néztek! Kivilágított vár, Parlament, Lánchíd, Citadella...

A kocsiból még gyorsan felhordtunk minden cuccot és lehánytuk a lakásom közepére, majd az aznapi 1300 km után elégedetten tértünk nyugovóra (egyetértettünk, hogy reggel nem sok esélyt adtunk arra, hogy ezt az éjszakát már Pesten töltjük, szóval gratuláltunk egymásnak).

Költözés 2.

A költözés során a legnagyobb technikai problémát a tetőcsomagtartó üzembehelyezése jelentette, amely több napos elfoglaltságot biztosított az alábbiak szerint:

Csütörtök, 12:30: Laurene eljött hozzám segíteni az ebédszünetben, és javasolta, hogy csomagoljuk ki és nézzük meg a tetődobozt a felszerelés előtt. A nejlonzsákból kihámozva konstatáltuk, hogy kulcsra van zárva, benne zörög valami, de nincs hozzá kulcs. Nem volt mit tenni, beszuszakoltuk a hatalmas dobozt a kocsimba, visszaautóztunk az boltba, elmagyaráztuk a helyzetet a csodálkozó, de készséges eladónak, aki számla ellenében kicserélte egy ugyanolyanra, kulccsal. Hazaautózás (a doboz akkora, hogy az anyósülésre is belóg, így jobbra alig látok valamit és ez stresszel).

Csütörtök, 14:30: az első doboz levetett nejlonburkának ráncai között megtaláltam a kulcsait, de most már mindegy

Csütörtök, 16:00: a hajam téptem és káromkodtam (magyarul), mert a ház udvarán másfél órája próbáltam felszerelni az autóra a csomagtartó-síneket, amit elvileg ehhez a típushoz árulnak. A leírásnak megfelelően milliméter pontossággal állítottam be a távolságokat, de sehogy nem akart stimmelni (ferde, túl széles és eláll). Különösen bosszantott, hogy a dobozán 15 percnek jelölték a felszerelési időt. Este a vacsoránál azonban megnyugtattak a rezidensek (némi lesajnáló tónussal a hangjukban), hogy ha kell, holnap eljönnek és pikk-pakk felszerelik nekem. Így az egész cucc éjjelre ott maradt a régi lakás udvarán letakarva (a lakás kulcsait ugye már leadtam), hogy ne kelljen ide-oda cipelni.

Péntek, 18:00: eljött segíteni Laurene, Mathias és még Nicolas is. A fiúk nagyon magabiztosan álltak neki, aztán amikor a füzetben megadott méretek tényleg nem stimmeltek, improvizálni kezdtünk: igazítsuk a kocsihoz a szélességét. Oké. Kezdjük el rácsavarozni. Oké. Az nem baj, hogy itt egyre jobban feszül? Meg eláll? Hmmm. Állítsuk át. Még mindig eláll. Kezdjük előről. Nahát, a füzetben (nem túl didaktikusan) ez az ábra mintha azt jelentené, hogy az ajtók belső peremén van egy furat a csavarnak és oda kell betekerni. Érdekes, ezen a kocsin az elülső ajtóknál nincs ilyen furat... Laurene, akinek szintén VW Poloja van, megnézi a sajátját, és azon sincs. Rejtélyes. Akkor talán csak csavarozzuk oda a hátsót, az elsőt meg ne, jó lesz így is, ha nem pakoljuk tele... (Ekkorra már besötétedett, a kocsi fényszórójánál keresgettük a csavarokat.) De hátul sem jó, mert a csavarozással nem leszorul, hanem pont felemelkedik a talp.

Jó, most már tele a hócipőm, biztos, hogy ez a sínkészlet ehhez a kocsihoz való? A dobozon az áll, hogy 2004-2009-es modellekhez, októberig. Nézzük meg a forgalmit - banyek, ezt 2009 decemberében állították forgalomba! Biztos ez a baj, nincs mit tenni, vissza kell vinni holnap reggel (NB: a tervezett indulás napján) a boltba, hogy kicseréljék...

Péntek, 22:30: A felgyülemlett feszültségünket egy pohár sörrel/borral oldottuk a főtér egyik bisztrójában.

Szombat, az indulás tervezett napja, 8:15: megérkeztünk nyitásra a bolthoz, a sínekkel és a dobozzal együtt, azzal a szándékkal, hogy innen csak felszerelt állapotban távozunk. Ugyanaz a készséges eladó fogadott, kipróbálta - tényleg nem stimmelnek a méretek. Ugyanebből nincs másikféle a 2009 utáni modellekre. Kibontott egy másik típust, azt szerelgeti (elég amatőr módon, de szóltam neki, hogy a két talp nem egyforma, stb.), majd odahívta egy kollégáját, értetlenkedtek. Megpróbáltak megnyugtatni, hogy nem probléma, ha az elülső nincs becsavarozva, elég csak rászorítani, ha hátul csavar fogja. De ott is kiállt.

Szombat, 9:40: feladták, és azt javasolták, hogy kérdezzük meg a VW márkaszervízben, mi lehet a probléma. A dobozt addig félretették nekünk megőrzésre.

Szombat, 10:10: a VWnél egy tenyérbemászó eladó fogadott, aki nem értett semmit a műszaki kérdésekhez, és mivel a műhely szombaton zárva volt, nem tudott segíteni. Eléggé pikírt megjegyzéseket tettem erre, és kértem legalább egy prospektust, amiben valóban szerepel spéci VW tető-csomagtartó, de mivel az eladó erről sem tudott semmit, pufogva távoztunk.

Szombat 10:15-11:00: két autós szakbolt meglátogatása, ahol ugyanazokat a modelleket árulták csak, nem volt spéci VW készlet, és nem is tudták, miről van szó.

Szombat 11:20: visszatértünk az első boltba, reménytelenül és fáradtan. Mivel levontuk a következtetést, hogy itt úgysem tudnak semmi okosat mondani, visszakértük az eredeti készletet és a dobozt, hogy majd otthon valahogy csak feleszkábáljuk. Búcsúzóul az eladó kezébe nyomtam a kicserélt tetődoboz kulcsát.

Szombat 12:00: válságtanácskozás Laurene lakásában egy pizza felett, a három leendő útitárs részvételével (Laurene, Louise, jómagam). Én már teljesen apatikusan rájuk hagytam, amikor eldöntötték, hogy újra megpróbálják felszerelni a cuccot.

A lányok lázasan szerelnek

Szombat, 13:30: én is lementem segíteni, és végül konstatáltuk, hogy a sínek L alakú rögzítőeleme soha nem fog felfeküdni az ajtó peremére, mert nem megfelelő a szöge és az alsó szára túl rövid, így még a hátsó ajtó csavarja sem illeszthető bele.

Végkövetkeztetés: nincs más lehetőség, tetődoboz nélkül kell elindulni - ami befér a kocsiba, az jön, ami nem, az itt marad.

Szombat, 14:30: lázas pakolás, bőröndök és táskák átszervezése, minden köbcentiméter kihasználása érdekében, pl. borosüvegek közé préselt zoknik.
Szombat, 15:00: a legnagyobb meglepetésre minden cucc befért a kocsiba (bár passzentosan), a hátsó ülésen utazónak persze jut egy-egy cserepes növény a lábához és a vállánál, de ez ugyebár banális apróság. A tető-csomagtartó a sínekkel Laurene nappalijában marad, majd visszatérve eladja a neten valahogy...

A tetejére még befért az útikaja és a növények

Így tehát indulás egy fél napos késéssel, szombaton 15:30-kor!

Búcsúzkodások 4.

Péntekre, az indulás előtti utolsó napra azt beszéltük meg, hogy elautózom Saintes-be és együtt ebédelünk Eric-kel és E-val, utóbbi házában, a parókián. A napos időnek hála, a kertben egy nagy mogyoróbokor alatt terítettünk meg, és egy irtó finom, háromfogásos ebédet költöttünk el négyesben (E keresztlánya is csatlakozott), nosztalgikus hangulatban. Megtudtam a legújabb pletykákat a Saintes-i kórház neurológiai osztályáról: a főnöknőm lemondott, így jelenleg nincs osztályvezető, illetve az én távozásom óta már két újabb, külföldi orvos jött és ment, és most egy harmadik, román neurológusnő érkezett.

Megegyeztünk, hogy kár nagyon búcsúzkodni, mert valószínűleg nemsokára úgyis találkozunk - ha máshol nem, Budapesten.

Délután Poitiers-ben még bevásároltam az útra, átcsomagoltam a cuccokat, és próbáltam kideríteni, hol lehet leadni jótékonyan a még jó állapotú, de már felesleges ruhákat és egyéb használati tárgyakat. A Vöröskeresztnek nincs ilyen kirendeltsége a városban, egy jótékonysági bizományis csak az épp szezonális ruhadarabokat vette volna át, így végül a két hátizsáknyi holmi ott maradt Laurene nappalijában, hogy később elvigye majd az ún. Emaüs alapítványhoz, akik jelképes áron adják tovább a cuccokat.

Hermione vízre bocsájtva!

Ma találtam az Indexen ezt a hírt:
http://index.hu/tudomany/tortenelem/2014/09/08/ujra_uszik_lafayette_marki_fregattja/

Ezek szerint a munkálatok jelentősen felgyorsultak, amióta láttam a hajót a műhely dokkjában...
lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2013/04/hermione.html

Búcsúzkodások 3.

Csütörtökön egész nap pakoltam és áthordtam a maradék (de meglepően sok) cuccomat Laurene-hez, aki elszállásolt a hazaindulásig. Utána meg takarítottam, mert este 6-ra ígérte magát a lakástulajdonos az ún. "helyszíni szemle" céljából, ami a kaució visszaadásának feltétele. Késett ugyan egy órát, de aztán átnéztük alaposan a lakást a beköltözéskor felvett részletes állapotrögzítéshez hasonlítva. Felbosszantott, hogy megjegyzést tett, amiért a zuhanyzókabin üvegfalán vízkőlerakódás van és hogy igazán ráfért volna egy súrolás - tényleg így volt, de felemlegettem neki, hogy az én beköltözésemkor pedig kétujjnyi vastagon állt a por és minden irtó retkes volt, ami a kiköltözésemkor is lehetett volna, de nem lett... Megegyeztünk az általam hátrahagyott mosógép, mikro, két fotel és pár egyéb apróság jutányos vételárában, ami az eredetileg "bútorozottnak" hirdetett lakásból hiányzott. Amúgy már talált új lakót szeptember 1-től.

Innen a búcsúvacsorára mentem, amelyet az osztály teljes orvosi karának hirdettem meg, egy óvárosi vendéglőbe. Nagy örömömre sok kolléga el tudott jönni, így 15-en voltunk (plusz Isabelle, aki csak beugrott az elején a kisbabájával). Az aperitifet a teraszon ittuk meg, és közben további meglepetés-ajándékokat kaptam búcsúzóul: 

- Nicolas, a pszichiáter rezidens egy könyvet adott: "Hogyan bánjunk a nehéz természetű emberekkel?", amely szerinte igen didaktikusan magyarázza el és tanítja meg a különböző problémás személyiségtípusokhoz való helyes viszonyulást. Megkérdeztem tőle, hogy célzásnak szánta-e a könyvet, de állítólag nem.

- Isabelle-től és Jonathan-tól egy ezüstgyűrűt kaptam (Swarovski-kristállyal), ami pont jó is rám és rögtön fel is vettem (a távolabb ülő rezidensek azt hitték, hogy a mellettem ülő Stéphane-tól kaptam, és messzemenő következtetéseket vontak rögtön le belőle...)

- és a szakorvosi kar nevében No professzor egy igazi Mont Blanc-golyóstollat adott át! Hatalmas meglepetés és öröm volt persze, egy szép hófehér toll díszdobozban... A prof bevallotta, hogy az ötlet a másik proftól ered (bizonyára innen, lásd lábjegyzet: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/06/raclette.html), és ő csak kivitelezte a többiek hozzájárulásával.

Ezután egy nagyon kellemes estét töltöttünk együtt mindannyian a finom ételek mellett (még a vacsorámat is kifizették közösen...), No prof ismét kifejtette, hogy szeretnék, ha meggondolnám magam és maradnék, végül búcsúzáskor úgy kezdte:

"Ugyan nem tudom, hogy látjuk-e még egymást..."

Mire én rávágtam:

"De én tudom. Biztosan találkozunk még. Talán nem is túl sokára."

Majd mindenkitől elköszöntem, majd Laurene kinyithatós kanapéján töltöttem az éjszakát.

Búcsúzkodások 2.

A klinikán szerda koradélutánra hirdettem meg a búcsúpartit ("pot de départ"), mert kettőkor van a nővérkéknek műszakváltás, és így két csapatnyi is el tud jönni, ha akar. Sokat problémáztam azon, hogy mi legyen a kínálat, végül azt javasolták, hogy ebédidő után úgyis felesleges szendvicseket adni és legyen inkább desszert meg kávézás. Mivel sok más dolgom is volt, plusz jó minőségű és friss cukrászsüteményt nagy mennyiségben macerás lett volna beszereznem és szállítanom jobbra-balra, megfizettem egy erre szakosodott céget ("traiteur"), hogy gondoskodjanak ételről és italról a megadott időre és helyszínre szállítva. Kiegészítésnek vettem sokféle macaront, hátha nem lesz elég az alapkínálat.

Hoztak is finom falatkákat, mondjuk az árukhoz képest nem túl nagy mennyiségben. A kiszállításkor nem engedtek fizetnem, hanem azt mondták, hogy majd menjek be másnap a cukrászdába és rendezzem a számlát (imádom ezt a bizalmat az adott szó erejében, ugyanis semmit nem írtam alá előtte, csak egy telefonszámot adtam).

Kettő körül szállingózni kezdtek az emberek, főleg a rezidensek, akikkel jókat röhögtünk, meg eljöttek a főnővérek, a titkárnők (ők külön is kaptak ajándékot: egy naptárat magyaros receptekkel), néhány nővér, de maximum a fele, mert a munkával el voltak havazva állítólag. Azért szépen fogyott a süti és a kávé is, és két óra múlva a maradékot széthordtam a nővérhűtőkbe, hogy majd később egyék meg. A káder, akivel volt néhány csörténk, épp szabadságon volt, így külön üdvözlőlapot hagytam neki.

Utolsó vacsora egy része

Szerda estére egy albérlet-búcsúztató vendégséget szerveztem, meghívva a rezidensek nagy részét, azzal a fő céllal, hogy az étel- és italkészleteket pusztítsuk el együtt, valamint a még-használható-de-nem-költöztetendő holmikat vigyék el. Az ételpusztítás jól ment, az italé kevésbé, mert még pluszban hoztak egy üveg bort és pezsgőt... A tartós élelmiszerek nagy részét és néhány holmit rá tudtam tukmálni valakire, pl. így lett a lila fém-kertibútor Louise-é, és segítettünk neki elcipelni a kocsijához.

Meglepetésre viszont én is kaptam tőlük ajándékot: egy szép, festett faládát francia feliratokkal és benne...
...egy üveg bordói vörösbor, egy üveg pineau és egy libamáj-pástétom gyűjtemény
...egy racklette-sütő (apropója lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/06/raclette.html)
...egy egyedileg készített póló, az elején egy ördögvillát mutató kéz (sokszor ezzel cukkoltak, mióta jártam Aerosmith-koncerten a Hellfesten), a hátán egy felirat: Morti Kesheru (apropója lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/06/banzaj-la-rochelle-ben.html), mert félreértették a "Marci"-t
...és vagy negyven fénykép róluk-rólunk az osztályról, bulikról, kirándulásokról, meg személyes üzenetekkel teleírt képeslapok.

Jól telepakolták...

Nagyon megható volt, nem is számítottam ajándékra sem, de főleg nem ilyen személyesre és szívhezszólóra...

És a búcsúzkodásnak még mindig nem volt vége...