Költözés - I. fejezet

Ha a jövőben egyszer (pl. egy húzósabb ügyelet után) azzal fenyegetődznék, hogy inkább elmegyek takarítónőnek, akkor emlékeztessetek a mai napra, amikor 3,5 órát takarítottam pihenés nélkül az átvett és szinte üres albérletben, de ezalatt csak a fürdőt és a konyhát sikerült nagyjából kosztalanítani, és a lakás nagy része még hátravan... mondjuk ebben benne volt az ajtók, tűzhely, falak(!) lemosása, szagelszívóról odaszáradt zsír vakargatása, stb. a részletektől megkímélek mindenkit. A ház és így a lakás is régi, faspalettás, faparkettás, rézkilincses, de ráférne egy festés és mázolás. A kapuhoz és a bejárati ajtóhoz arasznyi hosszú. régies rézkulcs jár, a nappaliban és az egyik hálóban márványkandalló (de befalazva), a bejárati ajtó bordóra festett tölgyfa. A nagyszobában öklömnyi porcicák játszadoznak a beszűrődő fénynyalábokban fürödve. (Mint megtudtam, franciául ezeket por-birkáknak hívják, és valóban, a birkára jobban hasonlítanak.)

Tegnap átvettem tehát a kulcsokat, de az út idáig nem volt egyszerű: a csütörtökön lefoglalózott lakás szerződéskötésére keddre(!) adtak időpontot (mivel sürgősen kértem...), és miután bemutattam az XYZW igazolásokat, rittyentettek is egy tízoldalas szerződést, amiben (nem tudom, miért) az is szerepel, hogy orvos vagyok, mintha a nevemhez tartozna. A főbérlő foglalkozása ellenben rejtély maradt. Ismét felhívták a figyelmemet a természeti katasztrófák kockázatára (amely szerencsére itt is csekély, huhhh), ez ugyanis jogszabályban rögzített kötelességük. A nőcivel ezúttal is részletes leltárt készítettünk, bár a fal sok repedése és a tiplihegek csak mint "használt állapotú, számos hibával" került bejegyzésre.

Egy alapos elázás is belefért még a napba, miközben egyik kezemben egy vödröt tisztítószerekkel, a másikban a vadiúj wifi-felszerelést* cipeltem, és ha lett volna nálam, akkor sem tudom tartani az ernyőt. A közeli garázsba már mágneskártyás bérletet váltottam, aminek az igénylőlapja röhejes, tulajdonképpen egy kérvény a Polgármester Úrnak, hogy engedélyezze rendszeres parkolásomat ezen intézményben. A helyi lakosoknak egyébként nem jár árkedvezmény.

Holnap lesz a D-day (V szavait idézve), vagyis a Költözés. Kibéreltem egy furgont, amit majd telepakolunk az elképesztő mennyiségű holmimmal, Eric elvezeti Poitiers-be, és ott majd remélhetőleg némi rokoni segítséggel lecuccolunk. Ez Eric szerint pofonegyszerű lesz, nekem vannak kétségeim...

De ottlakni holnap még nem tudok, ugyanis az előző lakó után elzárták a gázcsapot, és így sürgősséggel(!) pénteken jön majd ki a szaki visszakötni.

*Igen, perszehogy van már egy wifidobozom (ún. Livebox) Saintes-ben. Azonban nem lehet csak úgy átvinni egy másik lakásba, hanem a szolgáltatónak át kell kötnie a vonalat (nem a kábelt), ez minimum 10 nap. De inkább 30, mert bizonyára roppant időigényes és bonyolult műveletről van szó. Ezért a kedves eladónő, látva méltatlankodó arckifejezésemet, azt javasolta, hogy vegyek inkább egy új készüléket, új számmal az új helyre, ezt egy hét alatt beüzemelik, és aztán rögtön mondjam le a Saintes-i előfizetést, és vigyem nekik vissza az első dobozt. Mivelhogy a múltkor is tovább tartott a dolog egy hétnél, és bizalmatlan lettem, megkérdeztem, nincs-e megoldás arra, hogy mégis legyen netem folyamatosan. Erre meg az lett a vége, hogy lett egy mobilnetem is, azonnali beüzemeléssel, amit majd a fix vonal életbelépésekor szintén lemondok. És higgyétek el, tényleg ez a legkevésbé bonyolult kombináció... elképesztő.

Kirándulós hétvége

Hétvégére vendégségbe érkezett svájci másodunokatestvérem a férjével. Mivel nem beszélek németül (svájciul meg még kevésbé), az angol a közös nyelvünk. Bár igazi svájciként elég jól elboldogulnak mindketten franciául is.

Szombaton a hideg, szeles, felhős idő miatt La Rochelle-i városnézésre indultunk, a part mentén autózva kis üdülőfalvakon át. Ezek most még elég kihaltak, és a borús ég + apály együtt elég lehangoló látványt nyújtott. A városban a piac mellett véletlenül egy iráni családi étterembe ültünk be, ahol szamovárban főzték a teát, és a (nyilván alkoholt nem fogyasztó hithű mohamedán) pincér számára a vörös- és a fehérbor megkülönböztetése némi nehézséget okozott :) Aztán elsétáltunk a ikötőbe, ahol irdatlan tömeg gyülekezett: a RedBull toronyugró világverseny idei első fordulójára készülődtek. Ennek során a 14, mindenféle nációjú műugró a világ számos pontján extrém helyekről ugrál és ezt pontozzák. Itt a kikötő egyik tornyáról ugrottak az öbölbe (aminek vize eleve hideg), 27 méter magasról. A felvezetés azonban túl hosszúra nyúlt, így kis pihenés után visszamentünk az óvárosba mászkálni. Útban a sokadjára is szuper Akvárium felé azért láttunk 3-4 ugrást, de nem cifrázták túl, szerintem az erős szél miatt. Este egy hangulatos étteremben ünnepeltük meg sikeres diplomavédésemet.

A nagyobb tornyon arról a kis polcról ugranak az öbölbe

Állítólag 60.000 ember gyűlt össze, szerintem max 10.000

Az Akváriumban készült - a vízfelszínről alulról tükröződik vissza a hal meg a csillag

Vasárnap kisütött a nap! A kabátra azért szükség volt. Másodrendű utakon elautóztunk Cognac-ba, megcsodálva a sok szőlőültetvényt. Ott befizettünk a Martell-pincészet látogatására, és mivel mi voltunk az egyetlen "turistacsoport", magán-vezetést kaptunk egy nagyon szórakoztató és disztingvált, ősz, öltönyös úriembertől. Olyan jól beszélt angolul, hogy nem lepődtünk meg azon, hogy nem francia :) Amúgy Jean Martell, az alapító szintén Angliából jött (mint Henessy), majdnem 300 éve készítenek konyakot. Ezt meg is kóstoltuk, de hmmm, továbbra is túl erős ez nekem. Muszáj volt enni rá, nehogy elaludjunk (főleg ne a volán mögött), úgyhogy csak ebéd után indultunk vissza a tengerpart irányába. Royan mellett egy üdülőfaluban álltunk meg, egy kis öböltől indultunk sétára a sziklás part mentén, de olyan messzire azért nem jutottunk, mert a régóta hiányolt napsütést inkább a sziklákon heverészve használtuk ki. A stradon volt szerencsém egy olyan nyilvános vécébe bejutni, amire az van ugyan kiírva, hogy minden használat után automatikusan erős vízsugárral letisztítják - de ki gondolta volna, hogy az egész padlózatot is beleértve? Az apró küszöbön kellett egyensúlyoznom, amíg elvonult az ár, hogy a cipőm megmeneküljön.

Egy giccsesen szép naplemente az öbölből élvezve, jóllakva és narancslevet szürcsölgetve - így fejeződött be ez a szuper nap...

Alap-párlatok keverékéből lesz a márkás konyak

Ez az öböl most nyugis, de nyáron tuti tele van

Ezekből a házikókból hálót eresztenek le és rákot fognak

Lakáskeresés

Megnyugtattak, hogy Poitiers-ben nem lesz gond albérletet találni, mert egyetemi város és a sok diák most költözik ki. Csakhogy ők egyszobás tetőtéri garzonokból költöznek ki, én meg olyanban már nem férek el kényelmesen (és nem is akarok). Bútorozott kétszobás lakásból rövid határidővel nem volt nagy választék, konkrétan kettő darab volt megtekinthető:

A. közelebb az egyetemhez, a kertvárosi részben egy kis házikó földszintjét és szuterénjét foglalja el, kerthasználati joggal és udvari parkolással (ez pluszpont), de elég lelakva, és a "nappaliban" csak két szék és egy komód fér el, valamint egy lőrésnyi ablaka van csak. Ráadásul az egyik szoba nem csatlakozik közvetlenül a lakáshoz, hanem a közös lépcsőházon KERESZTÜL kell reggel pizsamában, kócosan átvágni a konyhába kávéért vagy fogat mosni a fürdőbe. Megnyugtatott a főnéni, hogy jelenleg csak egyetlen másik lakó van az emeleten, és ő is ritkán tartózkodik otthon. Na de akkor is. Bizarr. Ja, és nyáron birkákat tart a kertben :)

B. városközpont, bérház első emelete, egy cseppet elhasznált parkettával és tapétával, minimális bútorzattal. Viszont jó tágas. Innen sok busz indul mindenfele, két sarok a városháza, a színház, a sétálóutcák, boltok, piac, stb. (lásd tavaly nyári bejegyzést Poitiers-ről). Viszont a parkolás fizetős, a ház előtt meg tilos is. Kényszermegoldás a közeli parkolóházban bérlet váltása. (Ezt rögtön volt is alkalmam megtapasztalni, és első alkalommal sikeresen be- és kijutottam a nyomasztó helyről, ahol centikre ki van számolva a kanyarodási hely.)

Sok idő nincs morfondírozni, úgyhogy urbánus énem győzött, és a B. lakást lefoglaltam. Most jön az adminisztratív vesszőfutás, és persze maga a költözködés, ami nagy kalandnak ígérkezik, különösen a lift nélküli csigalépcsős házban.

Első emelet

Valami Véget Ért

Tegnapelőtt tehát hivatalosan is véget ért a munkaviszonyom a Saintes-i kórházban.
Hip-hip-hurrá.
Tényleg nem kell szomorkodni, mert
- a saját, megfontolt döntésem volt (= jó hosszan rágódtam rajta)
- sokat tanultam a helyzetből
- a felmondási idő alatt meg tudtam rendesen írni a szakdogát
- más lehetőségek nyíltak meg helyette.

Ugyanis miután a témavezetőm, No prof megtudta, hogy felmondtam, felajánlott egy fél éves szerződést a saját részlegén. Ez a Poitiers-i egyetem neurológiai osztályát (klinikáját) jelenti. A javaslat meglepett, mert felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem találnak francia orvost az egyetemi klinikára (bár Eric szerint csupán azért, mert a magánrendelésből sokkal jobban és nyugodtabban meg lehet élni), na meg aggaszt a hatalmas kihívás (sok észombájn és szupersecialista egy helyen, a misztikus betegségekről nem is beszélve), de a prof végül meggyőzött, hogy nincs vesztenivalóm.

Úgyhogy a Poitiers-be költözésem már folyamatban van, erről biztosan hosszan fogok értekezni később, mert felér egy kálváriával.

A két ex-kolléganőm pedig nyilván felrobban a méregtől, hogy nemcsak "cserbenhagytam" őket, hanem hozzám kell majd továbbküldeniük a zehernyés eseteket, ugyanis Poitiers a regionális központ. No prof egyébként felhívta őket telefonon, elmagyarázni, hogy ő csak AZUTÁN tette az állásajálatot, hogy már felmondtam, nehogy az etikai bizottság elé citálják. Ő is fél a két hírhedt nőszemélytől :)

Itt még mindig hideg és nyirkosság van...

Otthon ugyebár élvezhettem a nyárias időt, aztán hirtelen: Párizs: köd, borult ég, 12 fok. Másnap Saintes: szitáló eső, 14 fok. Bienvenue en France...

Párizsban egyébként egy egyetemi barátnőmnél szálltam meg, akik szuper lakást bérelnek és várják a babájukat, de már a megszületése előtt jóval be kellett adniuk a dossziét a bölcsödébe egy-két könyörgő hangvételű levéllel, hogy majd pár hónap múlva lehessen helye... ugyanis a szülési szabadság csak 10 hét.

Azóta tegnap volt franciaórám is, és a Tanár Úrról kiderült, hogy ő az egyik megalapítója az évtizedek alatt elég híressé vált Saintes-i barokk zenei fesztiválnak, valamint korábban írt komolyzenei kritikákat a helyi újságba, és elnöke a "Saintes-i Orgonák Baráti Körének", ami a város négy orgonájának szakszerű fenntartásáért/felújításáért dolgozik és havonta szervez orgona-koncertet. Meg is ajándékozott néhány cikkéről készült fénymásolattal és a Bráti Kör újságjának év végi különkiadásával. De azért néhány Baudelaire-verset is olvastunk. Mellékesen megtudtam, hogy ő is és Maupassant is az abszint plusz a szifilisz késői mellékhatásaitól hunyt el fiatalon.

Megemlítem még, hogy kaptam blogger-díjat egy másik virtuális kollégámtól, mókuskonzerv-től, amit nagyon köszönök, főleg, mivel nem ismerem Őt személyesen és így nem vádolhatják részlehajlással. Most tovább kellene adnom ezt a díjat négy másik bloggernek, csak az a baj, hogy én nem vagyok igazi blogger és így másokat is alig ismerek/olvasok... úgyhogy egyelőre nem tudom továbbadni, de amint jobban elmerülök a blogger-világban, ígérem, szólok.

Bon Jovi

A rövid hazalátogatásom során azért sikerült időt szakítani a pénteki BonJovi-koncertre Bécsben, ahova Andrissal mentünk. A dallamos (mások szerint nyálas) rockot játszó zenekart egyszer már láttuk élőben Budapesten, tizenhét(!) évvel ezelőtt, amikor még sok-sok kortársunkkal együtt nagy rajongók voltunk. Manapság már ritkán hallgatom készakarva a számaikat, és nem is ismerem az újabbakat, de azért továbbra is kedvelem őket. 

Elvonatoztunk tehát Bécsbe, és már a vonaton összefutottunk két magyar tinédzser lánnyal, akik szintén a koncertre jöttek nagy vihorászva. Elvillamosoztunk a városközpontba, vetettünk egy pillantást az István-dómra, majd metróval irány a stadion. Ott a tömeget követve eljutottunk egy kapuhoz, ahol nagy tülekedés volt, de szerencsére megkérdeztük, hogy a mi jegyünk ideszól-e. Hát nem, hanem egy másik kapuhoz, ami a túlsó oldalon volt, ezért több kilométeres sétát tettünk a Práter kiserdejének ösvényein, megkerülve a stadiont. Bejutva ismét körbe kellett kerülni a küzdőteret, amelynek teljesen Sziget-hangulata volt: szálló por, letaposott gyep, körben sörözők és kajáldák. Végighallgattuk az előzenekart egy osztrák rock-énekesnő személyében.

És végül, némi késéssel színpadra lépett a Bon Jovi zenekar! Ebben a percben eleredt az eső. Az elején még csak szitált, de aztán jól rákezdett. A még mindig jóvágású énekes először csak egy sálat vett fel két szám között, aztán a vékony bőrkabátját lecserélte egy melegebbre, végül baseball-sapkát is húzott. De legalább tovább ugrabugrált a színpadon, aminek profi világítása és szuper animációi voltak. A többi rettenthetetlen rockzenész inkább behúzódott az eresz alá.

Elég (túl) sok új számot játszottak, mert sajnos a klimatikus viszonyokra való tekintettel kihagytak több számot is a beharangozott repertoárból, mégpedig leginkább a régi, érzelgős balladáikat (csakazértsem nyálas). De a koncert ettől még irtó jó volt. Nagyon eláztunk, a műsor végén a bonjovis pólómból (amit 17 éve őriztem a komód egyik fiókjának legalján és most végre eljött az alkalom, hogy felvegyem) szó szerint kicsavartam a vizet.

Amint a zenekar levonult, az eső elállt. De nem lett melegebb.

Visszafele egy busznyi magyar rajongóhoz csatlakoztunk, csak kicsit nehezen gyűlt össze a csapat, és így későn indultunk. Aztán Mosonmagyaróvár magasságában a buszunk vétlenül részese lett egy koccanásnak (senki nem sérült meg), ezért másfél órányi helyszínelés után végül fél 6-ra értünk vissza Pestre.

Védés

A szakdolgozat elkészült írott formában vasárnap délelőtt. No prof a tartalmi részéhez nem sokat adott hozzá, de kijavítgatta a helyesírási hibákat (nem is volt belőle sok) és a címoldalra ráapplikálta a Poitiers-i Egyetem címerét. Szerintem vállalható munka lett, de nem a módszertani hibák (amelyeket én előre jeleztem, de senkit nem érdekeltek) által gyengített mérések, hanem a téma kerek összefoglalása miatt.

Vasárnap megcsináltam a PowerPoint-os előadást - a prof átjavította a címszavak kék színét pirosra, de a mást nem változtatott. Hétfőn a Tanár Úrral átvettük az előadandó szöveget, amit ő hiába akart magasröptűvé tenni, mert én ragaszkodtam az egyszerű és könnyen megjegyezhető mondatokhoz. Még így is volt két szókapcsolat, amit képtelen voltam megtanulni (pedig semmi extra amúgy), ugyanis nyilván megtanultam a szöveget, mert improvizálni még magyarul sem tudok közönség előtt, nemhogy franciául.

Szerdán mind a 20 hallgató előadta a munkásságát a hatfős professzori bizottságnak, köztük No proffal. Névsorban haladtunk, és fél 1-kor már a G  betű volt soron, de aztán győzött az éhségük és engem már az ebéd utánra halasztottak. Ők elmentek ebédelni, de nekem semmi étvágyam nem volt (a paragép teljes sebességen működött), inkább sétáltam egyet a bordói rakparton, ahova éppen kikötött egy irdatlan nagy óceánjáró. 

Az ebéd(jük) után már kinn álltam a pódiumon, hogy akkor kezdeném, de a házigazda elnökprof még hiányzott. Kínos várakozás következett, én már ott kinn állok, szemben a néma hallgatósággal. Kb 6-8 perc után egy másik prof megszólal, hogy talán kezdjem el, lehet, hogy a másik beragadt a liftbe. Már a második diánál tartottam, amikor visszaért, és hozott magával egy fotóst is, aki majd csinál rólunk képanyagot az egyetem reklámozására.

Tehát ezen izgalmak után előadtam a mondandómat, amibe nem sültem bele, bár az a két szó persze nem jutott eszembe, és biztos volt más nyelvtani/kiejtési hiba is, de ezekre én nyilván nem emlékszem.

Utána tettek fel pár általános kérdést, hogy akkor ez a vizsgálat tulajdonképp a gyakorlatban most mire is használható, és egyetértettünk abban, hogy most még semmire, de talán majd 5 év múlva kiderül, hogy mégis. Az előadás témája szerintem érdekesebb volt, mint jópár a többieké közül, más kérdés, hogy az előadás maga jobb volt-e. De ez véglis mindegy, mert a lényeg, hogy nem volt nagy égés, és az oklevél (amit csak Franciaországban ismernek el) is megvan.

Ennek örömére hazaugrottam három napra :)

Empirikus kísérlet eperrel

Egy kicsit elkiabáltam ezt a tavasz, mert most megint csak esik, és ráadásul hideg is van (napi csúcshőmérséklet 15 fok körül), és már komolyan fontolgatom a hősugárzó újraindítását. Amúgy lehet, hogy csak én vagyok túl fázós, mert itt vendégségben is sokszor didergek - bár a helyiek (szerintem spórolásból) nem fűtik 18 fok fölé a lakásokat/házakat, hanem inkább 2 pulóverben ülnek otthon. Nemrég olvastam egy lakáshirdetést, ahol a központi fűtés benne foglaltatik a lakbérben, de csak 15 fokig, utána már a villanyradiátorral kell rásegíteni. A "15 fokig", az nálam még nem esik bele a fűtés definíciójába, max a fagykárok elhárításába.

Azért az eperszezon beindult, a piacon sok pulton csak azt kapni. De itt nem lehet venni egy fél kiló "epret" szimplán, mert akkor megkérdezik, hogy a minimum háromféle fajtából (mindnek külön neve van) melyikből. Egy kicsit tényleg különböznek kinézetre, árban meg nagyon. Csakazértis kétféléből is vettem, hogy kiderítsem, mire fel ez a nagy menőzés. Valóban van árnyalatnyi külünbség (az egyik kicsit savanykásabb, de erősebb ízű, a másik édesebb de vizesebb), viszont én ezt simán betudnám az egyes eperszemek vagy a szüretek közötti különbségnek. Szóval számomra ez csak sznobizmus és persze PR :) Bár talán az én ízlelőbimbóim már rég elsatnyultak az évtizedekig élvezett sós-borsos-paprikás étrenden, na nem mintha a túlfűszerezés híve lettem volna (és erre tanúim is vannak).

A szakdogáról meg csak annyit, hogy lázas munkálatok folynak egyszerre több fronton is, és így talán utolsó pillanatra majd csak elkészül...

Adieu

A kórházban az a szokás, hogy az rendezi a búcsúpartit, aki elmegy. Ezért időben le is foglaltunk egy tárgyalótermet az emeleten, és a nővérek-ápolók-titkárnők közös kávékonyhájába kitűztem egy képeslapot a meghívóval. Aztán sütöttem, természetesen pogácsát, de sajnos nem kelt meg eléggé, mert itt nincs hagyományos élesztő, csak poralakú. Viszont a lekváros-rácsos linzerbe meg túl sok sütőpor került, és így nagyon megkelt, de ezzel együtt is hatalmas sikere volt. Vittem persze még üdcsit, rágcsit meg pezsgőt, ahogy kell. Egész sokan beugrottak a "partira", annak ellenére, hogy munkaidőben zajlott a dolog, és volt olyan nővér is, aki a szabadnapján jött be elbúcsúzni (és sütizni). Cserébe kaptam kedves szavakat, érdeklődést, szurkolást a szakdogához, egy nagy csokor virágot és egy szép albumot a megye nevezetességeiről.

A jobbfej kolléganőm is eljött, kapott is egy nagy tányérnyi sütit az ügyeletre. A főnöknőm nem volt ott persze, és a tegnapi, kultúrált elbúcsúzásra vonatkozó kísérletem is hamvába holt, mikor egyrészt nem fogadta el az ajándékomat (kár is lett volna belé), másrészt kioktatott, hogy mennyire aljas és szánalmas a távozásom.

Az irodám kulcsait, a névre szóló köpenyeket, a diktafont, a mágneskártyát leadtam a kedves személyzetis nőnek, aki azzal vigasztalt, hogy nem véletlenül nem találnak ide francia neurológust hosszú évek óta... és egyébként hamarosan ő is elhagyja ezt a kórházat és várost, 35 évnyi munkaviszony után, amivel valószínűleg neki sem növekszik a tetszési indexe az igazgatóság körében.

De most vissza kell térnem a kis szakdogámhoz, mert természetesen lemaradtam vele és egy hét múlva szóbeli védés, és TE JÓ ÉG!

Tavasz

Ha valaki amiatt aggódott volna, hogy az igazolványképre nem létezik szabvány, az most megnyugodhat, mert persze, hogy van: nem lehet fülbevalót vagy piercinget hordani, a hosszú hajat hátra kell kötni vagy legalábbis teljesen a fülek mögé tűzni (biztos a fülkagyló egyedi formája érdekli a hatóságokat), és tilos mosolyogni, de még egy egészen kicsikét sem szabad, és főleg nem szabad a fogaknak kilátszania (?). Ennek a szabványnak van egy előnye: mindenki, kivétel nélkül úgy fog kinézni az igazolványain, mint egy másnapos rablóbandita.

Az elmúlt héten összesen több, mint 700 km-t tettem meg a kocsival (Royan, La Rochelle, kétszer Poitiers), úgyhogy megveregettem a saját vállamat: az autót még csak 5 hónapja birtoklom, de a hatalmas parázást kénytelen voltam hamar legyőzni a kényszerhelyzet miatt. Jójó, parkolni még nem mertem LR belvárosában, de azért töretlen a fejlődés.

És végre ide is megérkezett a tavasz (=elállt az eső, de esténként még hideg van):

A Szent Péter katedrális az ártér felől

Egy festőt is megihletett

Botanikai szókincsem bővítéséről

Most, hogy szélesebb körben is kiderült a távozásom, egyre-másra kapom a bíztató/együttérző/kíváncsiskodó visszajelzéseket, olyanoktól is, akikkel amúgy alig-alig ismerjük egymást. A hír gyorsan elterjedt a kórházban, és még az egyébként pökhendi inzenzíves kollégák is szinte kedvesen érdeklődtek, mi is az oka a döntésnek. A választ többnyire nem várják meg, hanem megértően kifejtik, hogy hátigenigen, a két kolléganőmmel híresen nehéz boldogulni, és eddig senki sem bírta sokáig, és lámlám, voálá, ismét kettesben maradnak... nagyon persze nem tiltakozom (nem lenne hihető), de nem is keltem direkt rossz hírüket, inkább csak megemlítem, hogy azért más szempontok is szerepet játszottak.

Szóval így kaptam képeslapot vagy meghívást távolabbi kollégáktól, illetve például a szociális osztály (mert ilyen is van) egyik munkatársnőjétől, aki ráadásul a szemben levő házban lakik, csak reggelente máskor jár dolgozni, így nem szoktunk összefutni. De most láthattam a szép kertjüket is, aranyhalas medencével és rengeteg lilaakáccal.

Előző vasárnap egyébként Royanba is elhívtak vendégségbe Eric barátai, az ismerős orvos-házaspár, és miközben a két pasi megtervezte az idei vitorlásútjukat (átszelik az Atlanti-óceánt), a háziasszonnyal sétálni mentünk, és megtekinthettem belülről is a város fő nevezetességét, az ötvenes években épült, hatalmas beton-templomot, ami távolról valóban impozáns látványt nyújt, de közelről látszik, hogy válnak le a betondarabok a vasgerendákról, és az egész olyan benyomást kelt, mintha csak félig lenne kész. És belül is minden szürke, szóval elég nyomasztó hely.
Mivel Chantal botanika-szakkörre is jár, megtanultam néhány fa és növény francia nevét, például most esett le, hogy a TREFF a franciakártyában az a lóherét jelenti (tréfle). A hóvirágot úgy hívják, hogy "hó-átbökő", a lilaakác "glycine", az orgona "lilas", az ibolya pedig "violet", jól össze lehet őket keverni. A pipacs neve pedig megjegyezhetetlen, leginkább arra hasonlít, hogy kukurikú (coqelicot).

És most, mivel ma van a "Csillagok háborúja" filmeposz hivatalos ünnepnapja, megnézem az egyiket, remélhetőleg nem franciául. 

A Royan-i katedrális

Ezen utólag már tudok nevetni...

A felmondási időszak nem éppen felhőtlenül zajlik a két kolléganőmmel (mondjuk erre számítani lehetett). Őket ugyan már március legeleje óta figyelmeztettem, hogy valószínűleg nem maradok újabb fél évre, de szerintem nem hitték el, és döbbenettel értesültek, amikor valóban, hivatalosan is beadtam a felmondólevelet. Lett is mindjárt cirkusz, hogy akkor ezután mi lesz az ügyeletekkel - szerintem az egészet abba kellene hagyniuk, mert eleve 4 orvosra volt tervezve, és még úgy is necces, de nem, ők ketten folytatják csakazértis. Ja, most, hogy ennyire nagy szükség lett rá, hirtelen a kórház is tudott szerezni egy csettintéssel beugró helyettesítő neurológust, és keretet is az elképesztő órabérére, amit csak azért nem írok le, mert lehet, hogy akkor meggondolnám magam és visszajönnék ügyelni :)

Na e nem túl barátságos felütés után próbáltam fair lenni, és a bennragadt szabadságom (két hónap!) nagy részét nem vettem ki, hogy legyen idő az átállásra (a kórház szerencsére kifizeti a szabadnapokat), de nekik ez sem volt elég, mert azt remélték, hogy az összes szabimat kifizettetem és végigdolgozom az időmet. Mindehhez olyan kellemes hangulatot teremtettek, hogy a maradék lelkiismeret-furdalásom is szép lassan elpárolgott: nem szóltak hozzám (konkrétan levegőnek nézve ők ketten megbeszélték a betegek ügyeit, meg a teendőket), ha meg véletlenül igen, akkor nyilván csak beszólásokat kaptam.

Egy tipikus jelenet: írom a dekurzust a beteg dossziéjába a vizit alatt, mire Ch szó nélkül kiveszi a kezemből a dossziét, hogy beírja az aznapi laboreredményeket - de ezeket én már rég beírtam, és mikor ezt észreveszi, lecsapja az orrom elé a dossziét és eltrappol. 

Szóval ilyen meghitt hangulatban teltek utolsó közös napjaink (mert most már szabin vagyok, hehe), az utolsó héten a főnöknőt alig-alig láttam, de még fogadta a köszönésemet, a legutolsó napon pedig nagy ívben elkerült, és így köszönni sem volt módom neki (vizit után lelépett). A másik kolléganővel azért fennmaradt a beszélőviszony, és ő még a búcsú-sütizésemre is eljött, igaz, csak rövid ideig maradt.

De arról majd később írok.