Költözés: pipa!

Huhhhh... tegnap este a kedves személyzetis nővel az utolsó két bőröndöt, három szatyrot és a futópetúniát is átvittük az albérletbe. Este a koleszlakásban még kicsit kitakarítottam, kiírtam egy cetlit figyelmeztetésül a mosdó ajtajára, hogy a lámpa nem működik (nem sikerült megszerelnem, és egy saját kislámpát üzemeltem be helyette, de az utánam következő lakónak nem biztos, hogy van kislámpája), és ma reggel visszaadtam a lakáskulcsokat. Az albérletben kellemesen aludtam a tetőablak alatt, csak elég lúzer voltam, mert a jól megérdemelt esti fürdésnél jöttem csak rá, hogy be kellett volna kapcsolni a bojlert. Mindegy, bekapcsoltam, hogy majd akkor milyen jó lesz reggel forró fürdőt venni. De reggel sem volt melegvíz, és a jeges zuhany nem javított a híresen morcos reggeli kedélyemen. Szerencsére, miután a feketetea segítségével már résnyire ki tudtam nyitni a szemem, megtaláltam, hogy egy főkapcsolója is van a bojlernek, amit beüzemelve ma este már a tényleg forró víznek tudtam örülni. A reggel azért is volt még nehéz, mert a nagyobb távolság miatt eleve korábban kellett kelni (25,5 perccel!!!) és akkor ébresztőnek még ott volt a felfele biciklizés a dombon, bár ez a sok gyakorlásnak (ide-oda ingázás a két lakhely között) köszönhetően már nem rendített meg alapjaimban, egyszerűen csak kifárasztott.

A szegény bolgár kolléga (ezentúl csak V) viszont teljesen kiborult, amikor ma megmondták neki, hogy valószínűleg nem ő fog beköltözni a megüresedett napfényes és tágas lakásba, hanem egyelőre maradnia kell a 12 négyzetméteres koleszszobában, aminek ráadásul nem záródik jól az erkélyajtaja. Teljesen igazat adok neki, és nem igaz, hogy nem tudnak megoldást találni, meg hogy másnak nagyobb szüksége/jogosultsága van egy normális lakásra, miközben ő Európa másik végéből jött ide alapesetben tartós időre, tekintélyes mennyiségű cuccal...

Költözés apránként 2.

Továbbra is a költözködéssel töltöm a szabadidőmet - elképesztő, hogy ez mennyi időt és energiát felemészt, pedig bútorom nincs is! Szombaton kibumliztam a nagyáruházba, hogy beszerezzem a hiányzó apróságokat, amelyek azonban nagyon fontosak (pl. szemeteskuka, szennyestartó, levesestányér, kaspó, stb), aztán ezek és a többi doboz kipakolása folytatódott, valamint vasárnap a két szilvaszínű huzatú fotel összeszerelése. 

Tegnap megérkezett a mosógép is, nem teljesen zökkenőmentesen: hétfőn hívtak, hogy másnap reggel 9 és 10 között jönnének, mire én ártatlan hangon megjegyeztem, hogy eredetileg azt mondták, hogy én választhatom meg a napszakot, és hát sajnos délelőtt dolgozom. Erre kissé morcosan, de felajánlotta, hogy na jó, akkor du 3-5 között jönnek. Három előtt 2 perccel hagytam ott csapot-papot a kórházban, hogy leszáguldjak a biciklivel, aztán ott dekkoltam ötig potyára, mikor felhívtam őket, hogy talántán rosszul értettem az időintervallumot? Persze nem, hanem késésben vannak és még legalább fél óra. Mivel nekem halaszthatatlan leadandó munkám volt, bicajjal feltepertem a kórházba, leadtam a cuccot a titkárnőknek, majd kissé kifulladva visszatekertem, és pont megérkeztem, mikor a két manusz meghozta a mosógépet. Három perc alatt bekötötték, aztán csá. Innen még ismét visszamentem a munkahelyre, befejezni a félbehagyott dolgokat és végül visszatérhettem este a koleszbe, ahol továbbra is akadozik a net, és már minden maradék cuccom dobozokban áll, a fogkefét kivéve, hogy a holnap esedékes fuvar lehessen az utolsó, most már TÉNYLEG.

Azért a nap eseményeihez még egy stresszes forgalmi óra is hozzátartozott az ebédszünetben, természetesen ebédelés helyett.

Wifi

Hétfőn este átbicikliztem pakolászni az albérletbe, és kellemes meglepetésként ért, hogy közben kiszállították a Liveboxot* (a wifi-generátort), és hálistennek a főbérlő épp ott volt a házban (festik az egyik lakást), átvette a csomagot és így nem kellett máskor bemennem érte a postára.

A tájékoztató szerint 3 egyszerű lépésben beüzemelhető a dolog, de először is kell a jelszó, amit levélben küldtek el. Nem emlékeztem, hogy kaptam volna ilyen tárgyú levelet, de azért többedszerre is megnéztem a postaládát. Már épp kezdtem volna elkeseredni, mikor véletlenül észrevettem, hogy a szolgáltatóval kötött szerződés utolsó oldalán ott a jelszó. Nekiestem hát a három egyszerű lépésnek - és másfél óra múlva még mindig nem működött a net, mert egy jelszót követelt rajtam, de nem tetszett neki a szerződésen megadott. Ekkor már kissé ideges voltam, és felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol hosszas várakozás után egy közepesen kedves pasi próbálta megérteni a problémámat, de nyilván a témába vágó szókincsem hiányában ez nem sikerült neki. Ezután - már ő is kissé idegesen - elindultunk a kályhától, és nagy küszködéssel beüzemeltük a vezetékes hálózatot. A wifi továbbra sem működött. Mivel a problémát sem sikerült teljesen elmagyaráznom, felajánlotta, hogy ha nem beszélem a nyelvet, akkor kiküld egy szakembert a helyszínre. Na ezen kissé megsértődtem, és elhárítottam ezt a javaslatot, de ekkor meg ő kezdett aggódni, mert mint mondta, a minőségellenőrzésük nem engedi, hogy az ügyfél elégedetlenül távozzon - végül kompromisszumban állapodtunk meg: mivel valószínűleg a laptop beállításaiban van a hiba, még próbálkozom ezt megoldani (lehetőleg valaki segítségével), de holnap este ő maga visszahív és ha nem oldódott meg a probléma, akkor kiküld egy szakit.

Ekkor vaktában kezdtem próbálkozni a wifi-beállítások módosítgatásával, valamit egy sugallattól vezérelve a Livebox dobozán lévő 16 jegyű kódot írtam be a jelszónak, végül egy kis otthoni táv-segítséggel éjfél felé váratlanul HOPP! megjelent a kis ikon a jobb alsó sarokban! Juhé!

Azóta is töretlenül zúgnak a bitek a lakásban.

Másnap este tényleg felhívott a pasi, nyugtázta, hogy a hiba elhárítódott, és reményét fejezte ki, hogy elégedett voltam az ügyfélszolgálattal, sőt, ha lehetne, akkor ezt az elégedettségemet írásban is fejezzem ki a szolgáltató felé, a "tökéletes kiszolgálásban részesültem" rubrika beikszelésével. Bár ez nem volt teljesen igaz, azért megtettem neki ezt a szívességet, hiszen a lényeg, hogy van saját, gyors, korlátlan wifim!!!!

*vicces, hogy míg a legnemzetközibb kifejezésekre is képesek francia szót gyártani (pl digitális -> numerikus, mobiltelcsi -> portable), addig ezt a kütyüt következetesen Livebox-nak hívják, érthetetlen okból

Royan

A taxis javaslatára úgy döntöttem, hogy a vasárnapra ígért kánikulát a közeli óceánparton töltöm, nevezetesen Royan városi strandján. Fél óra vonattal, és az állomástól 10 percnyire már lehet is fürdeni - persze csak ha jó a hőszigetelésünk, ugyanis a víz kb 18-19 fokos. Így inkább csak a gyerekek pancsolnak, míg a szüleik nem messze tőlük fagyoskodnak. 

Royan belföldön régóta népszerű üdülőváros, ami még vitorláskikötőjéről, puccos butikjairól és sajátos építészetéről híres. A második világháborúban ugyanis szinte teljesen lebombázták, és utána a leggyorsabb módszerrel építették újjá betonkocka-házakból, amik nyilván nem túl szépek, de legalább egységesek és praktikusak. A legdöbbenetesebb épület a főtemplom, ami szintén betonból készült, és úgy néz ki, mint egy hatalmas szürke rakétakilövő.

Aggodalmaim ellenére egyáltalán nem volt tömeg a parton, így szépen leterítettem a törcsimet és sétálgattam a bokáig érő vízben, kihasználva, hogy itt kivételesen nem kavicsos, hanem homokos a part. Sajna nem sokáig tartott az élvezet, mert hamar beborult, aztán esni is kezdett, ezért koradélután vissza is vonatoztam a bázisomra, ahol természetesen hétágra sütött a nap :) És a főutcán pont tanúja lehettem a Bordeaux-Saintes bicikliverseny utolsó előtti körének, amit csak mérsékelt figyelem kísért a lakosság részéről.

A kánikula-riadót is természetesen nagyon komolyan veszik, körlevélben pontokba szedett akciótervet küldtek e-mailen, hogy mire figyeljünk, ilyen bölcs tanácsokkal, hogy: tartsuk lehúzva a redőnyöket meg csináljunk huzatot. Az akcióterv kivitelezésére és ellenőrzésére persze külön akciócsoportot alakítottak ki a kórházban, hogy nehogy felforrjon az agyvizünk - a központilag szabályozott légkondi ellenére.

A háttérben balra az óriáskerék, jobbra a főtemplom csúcsa

Egy a kevés megmaradt régi ház közül a tengerparti sétányon

Lézengő rokonok várják a biciklistákat

Költözés apránként

Szerdán munkaszüneti nap volt (Szűz Mária ünnepe), persze ezt is csomagolással töltöttem, valamint elkezdtem kipakolni a már átvitt bőröndöket. Ma, szombaton munka után jött a kollégiumhoz a furgon, amit a személyzetis nő fia bérelt ki a mai napra azért, mert ő is épp költözködik (véletlenül pont egy olyan lakásba, ami annak idején nekem is tetszett, de nem volt benne bútor, így nem ezt választottam). A haverjával gyorsan átvitték/tük a 12+néhány dobozomat az albérletbe, egy óra múlva már vissza is értünk. Ezután kibuszoztam az áruház-körzetbe, ahol az IKEA-hoz hasonló Conforama-ban végeztem nagybevásárlást. Már jó előre rendeltem estére egy taxit, hogy visszavigyen a cuccokkal a városba. A mosógépet természetesen majd jövő héten kihozzák és beüzemelik. Ezen kívül vettem mikrót, két fotelt (összeszerelhetős, padlizsánszínű huzattal :) ), jénai tálat, vállfákat, edényszárítót, két kerti széket. Az áruházban mindenki irtó készséges volt, kivárták, amíg eszembe jut a szó, hogy "házhozszállítás", a megvett cuccokat megőrizték nekem, amíg megérkezett a taxi (ezt az egy órát kihasználva vettem a kertészetben két cserepes növényt is az udvarra), segítettek áttolni a csurig pakolt kosarat a raktárhoz, utána a taxihoz kitolták az egészet kis talicskán. A sofőr is nagyon rendes volt, emlékezett rám korábbról (mindig ezt a társaságot hívom), és segített kipakolni is a holmikat.

Mindezt 37 fokos kánikulában.

Hogy azért ne legyen tökéletes a nap: mialatt egy dobozzal felmentem a lépcsőn, eltűnt a ház elől a két kerti szék. Mivel az utca gyakorlatilag kihalt volt, erős a gyanúm, hogy a szemközti kissé lerobbant ház eléggé lerobbant családjának öt, az utcán visítozó gyereke közül vitte haza valamelyik "véletlenül", és hiába kérdeztem meg a kilépő anyukát, nem láttak-e erre valakit két széket cipelve, azt mondta, nem láttak senkit (ez is engem látszik igazolni). Végülis mindegy, mert nem volt drága (akciós volt ráadásul), csak kocsi nélkül macerás újakat beszereznem. De azért megfosztom Saintes-et az általam adományozott "sinless city" címtől (lásd korábbi bejegyzés).

Végül este egy üres bőrönddel gyalogoltam vissza a koleszbe (ebbe pakolom majd a legutolsó dolgokat), amikor egy belgyógyász kolléga állt meg mellettem kocsival, és fuvarozott haza. Azóta csak pihegek és gyűjtöm az erőt a dobozok kipakolásához...

Dobozolás

A héten a cuccaim egy részét egy doki (a vitorlázós) kocsijával és a végre valóban megérkezett bolgár kollégám (V) segítségével átvittük az albérletbe. Nem fér a fejembe, hogy lehet az, hogy 4 bőrönddel érkeztem (mondjuk eléggé megpakoltam őket) annak idején, most viszont már 4 bőrönd + 10 doboz van tele a holmijaimmal, és még mindig van elöl egy csomó dolog... A hurcolkodás második fordulója szombatra várható, amikor egy másik ismerős épp szintén költözködő fia furgonjába beszorítjuk az én dobozaimat is.

De addig még nem akarok ténylegesen átköltözni, amíg nincs ott internet. Ennek elintézését már megkezdtem: múlt szombat délután három órát töltöttem a megfelelő papírok előkeresésével, felmutatásával és magyarázásával, hogy a már meglevő mobilos előfizetésemet kiegészítsék egy kábeles csomaggal. Mikor csodálkozásomat fejeztem ki, hogy ehhez miért kell ennyiféle okmány, a pasi csak annyit mondott: "üdvözlöm Franciaországban". Na azért csak összejött (az eladók sem kapkodták el, kedélyesen cseverésztek és viccelődtek, mialatt töltögették és fénymásolgatták a papírokat). Most már csak meg kell várnom, hogy postán elküldjék a "box"-ot (??), amit állítólag pofonegyszerű beüzemelni, és akkortól netezhetek kedvemre, nem fog minden második percben megszakadni, mint most.

Ezen kívül még egy mikrot és egy mosógépet kell vennem, de ez a fentihez képest egyszerű feladatnak tűnik elsőre.

A második vezetési órámat is túlélte mindenki, ezúttal már egyszer sikerült lefulladnom egy lámpánál, de ennél nagyobb probléma nem volt - csak az én hajam állt égnek, amikor kimentünk a városon kívülre és 70-ig kellett felgyorsítanom (igaz, csak másfél percre), tudva, hogy az uralmam a kocsi felett csak látszólagos.

Pénteki izgalmak

Pénteken az ebédszünetben részt vettem az első autóvezetői órámon! A kórházhoz jött értem a kocsi, megállt a járda mellett (nem parkolt be), ott a tanuló átült hátra, én meg elfoglaltam a sofőrülést. Már ekkor nagyon aggódtam, és megkértem, legalább az alapokat mondja el gyorsan, pl. melyik a fék, hol van az egyes sebesség meg az index. Aztán mondja az oktató, hogy akkor indulhatunk. Forgalomban! Te jó ég, rettenetesen izgultam, de szerencsére a tanárnő nagyon nyugis, és segített váltani is meg kormányozni is, így kettesben és 20-as átlagsebességgel elevickéltünk a tanuló-sorstársam házához, ahol őt kitettük. Innen elhagyatott ösvényeken már harminccal száguldva egy üres parkolóba mentünk, ahol gyakorolhattam a kormányfogást kanyarban, meg a megállás-indulást. Ezután vissza a városba (hálistennek ebédidőben elég üresek az utcák), és a következő tanuló vette át a helyemet, aki visszavitt a kórházhoz. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egyetlen egyszer sem fulladt le az autó, míg vezettem! Szóval itt nincs rutinpálya, hanem a kis mazsolák mennek egyenesen a forgalomba, a többi autós nagy örömére. Mikor épségben visszatértem a kórházba, a titkárnők (akiknek mondtam, hova megyek), nagy gratulációkkal fogadtak :)

Este úgy éreztem, megérdemlem, hogy ne magam kotyvasszak vacsorát, hanem az albérletemhez közeli kisvendéglőt kipróbáljam. Amúgy is kaptam olyan kritikát, hogy túl sokat írok az időjárásról és túl keveset a gasztronómiáról. Tehát meghajolva a közakarat előtt, íme a részletek: a nívósabb éttermek szokása szerint a napi választék nem volt túl nagy, de művészien összeválogatták. Mivel a francia étel-repertoár szókincse végtelen, és semmi esélyem, hogy megtanuljam, a pincértől kérdeztem, hogy van-e valami hal nélkül. Lett volna bárányborda, de a másik opciót, a caille-t választottam, ami a pincér szerint egy "kicsi madár". A szótárban később megtaláltam, hogy fürj. Na fürjet sem ettem még soha. A fürj libamáj-szószban sült, és sült paradicsommal, padlizsángombóccal, krumplilepénnyel, salátával és sárgadinnyével tálalták - isteni volt! A desszerttől már nem voltam ennyire elragadtatva, a créme brulée tetején karamel helyett félig olvadt kristálycukor volt, de legalább adtak mellé egy gombóc fagyit és sok tejszínhabot. A capuccinorol meg teljesen tévesek az elképzeléseik: egy rövid fekete tetejére egy kis tejszínhab. Azért a fürj überelt mindent, így elégedetten bicikliztem haza.

A mai nap már nem volt annyira izgalmas: nagytakarítást végeztem az albérletben, a kölcsönkapott porszívóval és számos más célszerszámmal.

Visszatérés

Nem vesztem el, csak a távollétem alatt a koleszben megváltoztatták a wifi jelszavát, és erről elfelejtettek értesíteni, ezért napokig nem tudtam netezni - végül azért kinyomoztam...

Vagyis vége a szabinak, visszatértem Saintes-be.

Annyira nagyon jó volt otthon lenni, hogy nem sok kedvem volt visszautazni, de azért csak felültem a gépre, és onnantól már nem volt olyan szörnyű. Párizsban egy régi ismerősnél szálltam meg, aki váratlan felbukkanásom ellenére kedvesen befogadott és megosztotta velem pici apartmanját. Kiderült, hogy a párizsi albérletek ára az egekben van, és amennyiért én itt a poros kisvárosban egy szupi bútorozott lakást bérlek, annyiért a fővárosban a legkülsőbb nyomornegyedben egy szobát lehetne talán találni. 

Másnap reggel a metrózás a pályaudvarra két bőrönddel elég kalandos volt, mert a Montparnasse-nál nagyon sokat kell a föld alatt gyalogolni (mozgójárda is van) meg lépcsőzni, de hirtelen segítségemre sietett egy pasi, aki legnagyobb meglepetésemre egészen a vasúti pénztárakig húzta-cipelte a bőröndömet. Ezidő alatt kiderült, hogy ő pakisztáni, de már 12 éve él Párizsban, viszont a két gyereke meg a felesége még Pakisztánban van (ez bensőséges családi viszonyokról tanúskodik), rólam meg az derült ki, hogy nincs férjem sem gyerekem, és hogy angol vagyok (nem akartam bonyolítani a dolgot Magyarország elhelyezkedésének magyarázatával). Régebbi turista-szerepléseim alapján éltem a gyanúperrel, hogy az ilyesfajta önzetlen segítség nem lesz teljesen önzetlen, de legnagyobb meglepetésemre a pénztárnál kedvesen jó utat kívánt és elköszönt. 

Aztán a vonat indulásáig még beültem reggelizni egy kávézóba, ahol a szomszéd asztalnál ülő őszes úrral a szemtelen verebek viselkedéséről társalogtunk. A TGV az eddigi leghosszabb vonat volt, amin utaztam - valójában két teljes vonatot kapcsoltak egymás mögé, és így 18 kocsiból állt. Amikor még csak a felénél tartottam, megijedtem, hogy eltévesztettem a vágányt és nincs is 16-os számú vagon, de aztán a kanyar után látszott, hogy még van hova gyalogolni. A TGV egyébként nagyon jó találmány, és a ritka késéseken meg a nem túl olcsó árán kívül csak jót tudok mondani róla: kényelmes, tiszta, van konnektor a laptopnak, bemondják amikor közeledünk az állomáshoz, van légkondi, és mindenki kimegy a fülkék közti részre telefonálni, így nem kell végighallgatni a magánbeszélgetéseiket. Az egyenes szakaszokon 180-200 km/h-val is száguld, mégsem zakatol (olyan csendben indultunk el, hogy észre sem vettem), csak a kanyaroknál lehet némi tengeribetegségszerű émelygést érezni.

Saintes pályaudvarán bezzeg nem jelentkezett önkéntes a bőröndjeim felcipeléséhez, de egyedül is megoldottam.