Látogatás 2.

Némi technikai szünet után következzen az áprilisi francia vakáció további beszámolója.

Saintes-ből döcögős személyvonaton két és fél óra alatt átértem Poitiers-be, ahol az augusztusban ösztöndíjra érkezett Marguarita (lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/08/vendegseg.html) nemzetközi kollégiumában szálltam  meg vendégként. Lepakoltam, és már indultam is a Klinikára, mert korábban levélben megegyeztünk No professzorral, hogy együtt ebédelünk. Ő annyira jó fej volt, hogy a szakorvosi gárdát összetrombitálta, és mindannyian kiautóztunk egy kerthelyiséges étterembe (és az egészet ő állta). Finomat ettünk, koccintottunk (pedig nekik munkaidő volt és kocsival voltak), sztorizott mindenki, hozták a megszokott formájukat. Megható volt, hogy mind eljöttek a kedvemért, mert amúgy nem súrlódásmentes a csapat: ez később sajnos szerencsétlen módon úgy derült ki, hogy az Isabelle által szervezett esti házibulijáról Delphine (Jonathan felesége) jelenlétében beszéltem, mert nem tudtam, hogy ők nem hivatalosak - és ebből sok kellemetlenség származott. A klinikáról egyébként többen is (Matthias, Laurene) hamarosan La Rochelle-be költöznek át, ami nyilván érzékenyen érinti a profot - de talán ezért felajánlotta, hogy bármikor szívesen vár vissza, ha visszahúz a szívem. Az osztályon felújítások, építkezések zajlanak, de nagyjából a régi minden - kivéve, hogy No prof Porche-ja már nem kék, hanem ezüst színű :)

Délután elmentem a személyzeti osztályra, mert fél év alatt pont rájöttek, hogy még tartoznak néhány szabadnap kifizetésével és alá kellett írnom pár papírt. A rezidensekkel is dumáltam, meglátogattam a nővérkéket, a titkárnőket elbűvöltem egy doboz marcipánnal, nosztalgiáztam a kávéautomatánál. Este Isabelle-hez voltunk hivatalosak úgy tízen, az egyéves kisfiát így láthattam személyesen is. Eredetileg csak aperitifre mentünk, de olyan jó volt a hangulat, hogy végül nem mentünk tovább étterembe, hanem inkább rendeltünk három pizzát és mulattunk éjfélig...

A Notre Dame és...

...a Városháza is a régi.

Szombaton bankba mentem átvenni az új bankkártyámat, az esernyőboltba megszereltetni az ő művüket, a belvárosban ebédeltünk és soppingoltunk Marguaritával (az egyik kedvenc csokiboltom bezárt, de nyílt másból új). Délután még sétáltunk egy nagyot Laurene-nel is. Egyedül a volt főbérlőmet nem sikerült sehogy sem elérni telefonon, hogy tisztázzuk a tartozását, így kénytelen leszek hivatalos útra terelni a dolgot.

Este a kollégiumban barbecue-parti volt libanoni házigazdával és menüvel, sok zenével, majd éjfél felé nyugodni tértem (volna), de a másik barbecue-parti folytatódott hangos zenével és énekléssel, ezért csak hajnaltájt sikerült elaludni.

Így a vasárnapot kényelmesre vettük, és kölcsönbiciklivel a patak partján bringáztunk, majd egy réten piknikeztünk a tavaszi napon, este meg mindent be kellett csomagolnom, hogy a hajnali buszhoz időben kiérjek (kocsi nélkül elég kacifántos eljutni a pályaudvarra). Hétfő délelőtt Párizsba értem, onnan egy fapadossal négyre már itthon is voltam.

Mozgalmas tíz nap volt, remek érzés volt az ismerős helyekre - szinte haza - visszamenni és jóbarátokkal találkozni! 

Látogatás

Nemrég 10 napot töltöttem vakáción Franciaországban, körbelátogatva a régi barátokat, nosztalgiázva - gondoltam, beszámolok róla itt is.

Biofűnyírók a Charles de Gaulle reptéren

Egy közvetlen TGV-vel Nagypénteken éjfélre érkeztem Libourne-ba Párizsból (a légiirányítók sztrájkját így még megúszva), hogy az Húsvétot A-éknál* töltsem. A kis Louis emlékezett rám és jókat játszottunk meg rajzoltunk a kertben, sőt, megtanítottam kifújni a tojást - bár később a befestésükre nem volt időnk. Az ünnepi készülődés, sütés-főzés közben jutott viszont idő egy délutáni kiruccanásra Bordeaux belvárosába, ahol a soppingolást erősen akadályozta, hogy Louis minden boltban az összes elrejtett csokitojást meg akarta keresni (még ott is, ahol nem voltak elég jó fejek ahhoz, hogy eldugjanak ilyesmit a gyerekeknek). Vasárnap reggel természetesen piacozás, majd a kecskegida-comb többórás elkészítése és elfogyasztása volt soron. Délután a családfő kitalálta, hogy halaszthatatlan a frissen átrendezett kert díszbokrainak beszerzése - így mindannyian kivonultunk a (Húsvétvasárnap is nyitvatartó!) kertészetbe. Mivel a férfiembernek egy héttel korábban egynapos epeműtéte volt, a nehéz tuják és egyebek cipelése és rakodása ránk, a két nőre hárult, majd hosszasan keresték mindnek a tökéletes pozíciót a kerítés mellett. Hétfőn locsolkodás nem volt, hanem a Nyuszi feladatköreit átvéve titokban elrejtettem a kertben a rengeteg édességet, és Louis lelkesen megkereste őket. Sokáig szerelgettük össze a tojásokban talált meglepetés-játékokat, majd délután sétáltunk a közeli tónál.

Bordeaux-i gall kakas egy patetikus szoborcsoportban

E családias hétvége után kedden továbbvonatoztam Saintes-be, amely az elmúlt évben alig változott.

Salisbury testvérváros fogadására készülve

Itt E. várt és kiderült, hogy a parókián kisebb magyar diaszpórába csöppentem: három régi barátja (egy házaspár és egy srác) hosszas tervezgetés után kiköltöztek, új életet kezdeni a festői Saintes-ben. Az "A" terv, hogy az egyik benzinkút mellett kézi autómosót nyitnak (ilyen még nincs a városban, és a sok nyugdíjas megfelelő célcsoportnak tűnik) - ottlétem alatt le is dumálták a bérleti díjat és elkezdték a cégalapítást. "B" terv, hogy szoláriumot nyitnak a belvárosban (ebből ugyan van, de csak gagyi és kevés). Mindezt úgy, hogy a nyelvet még csak nemrég kezdték el tanulni, szóval megemelem a kalapom az ilyen vállalkozókedv előtt.

A napok ebben a társaságban vidáman teltek, többször lesétáltunk a belvárosig (kutyasétáltatás ürügyén, meg kiadó üzlethelyiségre vadászva), a kertben étkeztünk a napsütésben, este társasjátékoztunk. Egy délelőtt erejéig La Rochelle-be is bementünk - továbbra is lenyűgözően hangulatos! Elsétáltunk a nagyobbik vitorlás-kikötőbe, de mikor már 20 perce mentünk a mólón kifelé az ezernyi hajó mellett, és még a feléig sem értünk, visszafordultunk. A belső kikötőben legnagyobb meglepetésünkre benn állt a Hermione (írtam róla itt: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2013/04/hermione.html), ami lám-lám mégis elkészült, sőt, április 18-án indul az Újvilágba!

Voilá!

Néhány matróz mászkált az árbocokon, lenn rakodták az ellátmányt

Voltunk egy délután sétálni az óceánparton is (pontosabban a Dordogne és a Gironde folyók közös atlanti torkolatánál: Saint-Geroges-de-Didonne, Royan szomszédságában).

A Tanár Urat nem értem el telefonon, ezért elbicikliztem a lakásához, és mivel nem volt otthon, a postaládájában hagytam az ajándékát.

Eric-kel viszont kétszer is együtt vacsoráztam, először nála, hármasban az újdonsült és meglepően fiatal barátnőjével, majd másodjára kettesben** egy számomra eddig ismeretlen, de kiemelkedően jó belvárosi éttermecskében. Elmesélte azt is, hogy a kórházban a távozásom óta már a második külföldi neurológus is elmenekült, így komoly a veszélye, hogy MH is végül más városba költözik el, tehát Ch egyedül marad (és ekkor a neurológiai osztályt bezárják).

 folyt.köv.

*emlékeztetőül: Eric öccsének magyar élettársa 

** a barátnő állítólag nem ért rá

Négy hónap múlva

Most, az új év érkezésével gondolom, mindenki leltárt készít az előző esztendőről (és terveket a következőre). Eszembe jutott, hogy a hazaköltözésem óta eltelt négy hónapról rövid összefoglalót írjak, hátha érdekli a nagyérdeműt.

- Bár korábban többen figyelmeztettek, hogy készüljek fel féléves depresszióra és kulturális sokkra a hazaköltözésnél, nekem ezek elmaradtak. Talán azért, mert ugyanoda, a már jól ismert munkahelyemre mentem vissza, a saját kis lakásomba költöztem, és próbáltam előre elfogadni a hazajövetellel járó kompromisszumokat - mert nyilván nem minden tökéletes, és lehetne idegeskedni a BKV-n, meg az árakon, meg a politikán meg mindenen, de nem biztos, hogy érdemes.

- Az adminisztrációs rész elég hosszadalmas volt, különösen a kocsié (a honosítással végül megbíztam jópénzért egy vállalkozót, de még így is kellett szaladgálnom, és az új rendszámtábla felszerelése sem volt magától értetődő, stb. mondjuk azóta már a téligumi-cserét is kipipáltam egyedül, meg a biztosításokat is, szóval fejlődök). A kinti szervekkel még mindig függőben van pár ügy, ezek közül a legbosszantóbb, hogy a lakás főbérlője még mindig nem fizette vissza a kauciómat, hiába telefonálgatok neki meg küldök ajánlott levelet... de Eric kiokosított a teendőkről, és vállalja a képviseletemet szükség esetén.

- Egyébként a kocsit nem használom mindennap, de jó szolgálatot tesz ügyeletben, bevásárláskor és a vidéki utazásokkor. Pesten még mindig aggódva autózom (a fővárosi vezetési morál katasztrofális).

- Jártam nyelvórára a Francia Intézetbe, ahol tök jó fej csoporttársakat és anyanyelvi tanárt ismertem meg. Ő még a felsőfokú nyelvvizsgára (DALF) való felkészülésben is önzetlenül segített, és november végén ez sikerült is, bár egyáltalán nem volt magától értetődő (a vizsgán nem a hétköznapi nyelvhasználatot kérik számon). Egyébként sajnos gyorsan felejtem, ezt francia regények olvasásával próbálom lassítani. Néha a francia konyha is hiányzik, de a Tesco-ban is egész tisztességes sajtválaszték kapható, és a Francia Intézetben akad kacsamáj-pástétom is, szóval megoldható néhanapján az íz-nosztalgiázás.

- A kintiekkel interneten tartom a kapcsolatot, ha nem is napi szinten, de egész rendszeresen (még No proffal is). Szegény Laurene nappalija közepén még mindig ott áll a felszerelhetetlen tetőcsomagtartó... Közben jártak itthon látogatóba A-ék Louis-val, és találkoztunk is kétszer ezalatt, meg néhány hetente telefonon is beszélünk. Úgy tervezem, hogy áprilisban kilátogatok majd egy hétre, egy kis körutat csinálni az ismerősöknél.

- A munkahelyen meglepően kedvesen fogadtak vissza (azért meglepő, mert lehettek volna irigyek meg rosszindulatúak meg kárörvendőek, de nem - vagy legalábbis nem szemtől szembe). A munkakörülmények és a felszerelés nyilván köszönőviszonyban sincs a kintivel, de élvezem, hogy legkésőbb 5-kor vége a munkaidőnek (bár nincs közben másfél órás ebédszünet), és így van szabadidőm este. A havi négy bentalvós ügyelet még pont kibírható, és mennyivel könnyebb magyarul megírni egy zárójelentést (szintidő 10 perc), mint franciául (szintidő 35 perc)!

- Az így felszabadult szabadidőt igyekszem maximálisan kitölteni hasznosan vagy élvezetesen - sokszor voltam színházban, koncerten, moziban, vendégségben, romkocsmában, illetve hetente legalább egyszer sportolni is eljutok (csak szolidan), és persze a legfőbb, hogy együtt vagyok a családommal és a barátaimmal!

Azt nem állítom, hogy sosem vágyódom vissza, és egyáltalán nincs nosztalgiám a franciaországi életem iránt, de pillanatnyilag nem tervezek visszaköltözni. Reméljük, ez nem fog megváltozni 2015-ben sem...
Boldog Új Évet Mindenkinek!

Ágyő!

Egy hónapja költöztem haza - a Poitiers-i hétköznapok tehát véget értek. Élem a budapesti ünnep- és hétköznapokat, és bár sok-sok élmény ér, azt gondolom, hogy azok megosztása nem illene ide, mert hiszen ez a blog a franciaországi eseményeket közvetítette.

Így ezt a blogot ezennel lezárom (egyelőre... hisz sose tudhatjuk, mit hoz a jövő).

A majdnem három év összefoglalásaképp annyit mondhatok, hogy:

- Franciaország igen kellemes lakhely, csak ajánlani tudom. Persze, akkor a legjobb, ha eredetileg is oda születik az ember (vagyis francia), de a külföldieket is barátságosan fogadják (oké, ha marokkói szakmunkás lennék, akkor lehet, hogy más lenne a véleményem...)

- a franciák rettentő udvariasak, nagyvonalúan elnézik a nem-anyanyelvi beszélő nyelvtani hibáit, tudják élvezni az élet apró örömeit (ezek közül első helyen a gasztronómiai élvezetek állnak), keveset stresszelnek hülyeségeken, családbarátok, egészségesen élnek és az egészségügyi ellátás is magas színvonalú, a szociális hálóról nem is beszélve

- viszont ugyanakkor a latinos káosz és a francia protokollizált, kőbe vésett folyamatszervezés (lásd adminisztráció, sztrájkok) titáni küzdelme néha egész meglepő helyzeteket produkál, valamint létezik egy nem-arrogáns-de-azért-érezhető francia felsőbbrendűségi tudat, ami miatt egy külföldi lehet barátságosan befogadott állampolgár, de örökre vendég marad (mondjuk ez valószínűleg minden más országban is így lenne)

- Franciaország szép, irdatlan NAGY és elég messze van ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy hétvégente hazaugrani (ez alól Párizs az egyetlen kivétel, de ott meg mindennap órákat kell utazni munkába/ból)

Mi a személyes mérlege ennek a három évnek?

- megtanultam jól egy nyelvet (itthon már be is iratkoztam egy közép-felsőfokú beszédcentrikus tanfolyamra a Francia Intézetben, mert rémisztő gyorsasággal felejtem)

- betekintést (vagy ha úgy tetszik, kitekintést) kaptam az európai szintű egészségügyi ellátásba, szakmailag sokat tanultam, láttam, csináltam - kérdés, hogy ebből mennyit tudok/hagynak majd hasznosítani az itthoni viszonyok között

- világot láttam (nem csak Franciaországot), megtapasztaltam (és megpróbáltam átvenni) egy másfajta mentalitást, életszemléletet, prioritást

- szereztem barátokat, ismerősöket, jó fej kollégákat, és néhány kellemetlen személlyel is összehozott a sors (gondolok itt a Saintes-i főnöknőmre). Az itthoni barátságok többsége megmaradt a távolság ellenére is, maximum átmenetileg lazult a kapcsolat, de nem visszafordíthatatlanul.

- megtanultam (újra) vezetni és vehettem magamnak egy kocsit, ami remélhetőleg Budapesten is jó szolgálatot tesz majd, bár egyelőre csak ritkán autózom (egyrészt a kritikátlan pesti sofőrtársak miatt, másrészt, mert a munkahelyemen csak a dolgozók töredékének jut parkoló - a betegeknek és látogatóknak meg egyáltalán nem...)

- sokat tanultam önmagamról, kényszerből határozottabbá váltam és az önbizalmam is nőtt valamelyest.

- Saintes-ben lefogytam 5 kilót (ez persze önmagában pozitívumnak értékelendő) a sok biciklizés és stressz miatt, ebből Poitiers-ben három már vissza is jött (biztos a sok baráti vacsora és az autózás miatt).

Köszönöm az olvasóknak a látogatást, a hozzászólásokat, a bíztatást!

Ha az élet egyszer még Franciaországba visz, ismét tudósítok majd róla :)

Illetve, ha elég mondandóm halmozódik fel esetleg, talán elkezdek egy budapesti blogot is, de más címen.

UI: A frankofileknek jelzem, hogy a Francia Intézet földszintjén eredeti francia csemegéket áruló bolt nyílt!  Búcsúzóul néhány kép a Poitiers főterén levő kedvenc cukrászdám kínálatából :)

Adeiu!

 

Húsvéti macaronkínálat

Budapesti városnézés

A következő négy napot a lányok városnézéssel töltötték, és én is igyekeztem minél többet velük menni - és sok kellemes csalódás ért! A Bazilika környéke teljesen megújult és európai, a Hősök terénél nagyon kulturált és informatív turista-iroda található, a négyes metró tiszta és modern (bár a lányok szerint az ellenőrök túl morcosak és szigorúak), a Parlament végre nincs felállványozva. Ők rengeteget mászkáltak (Gellért-hegy, Vár, Sziklakórház, Nemzeti Múzeum...), én csak félnapos programokra tudtam csatlakozni hozzájuk: Széchenyi-fürdő, ahol hiányolták a sakkozó nyugdíjasokat; Szentendre, ahol remek kávét ittunk, de a sok bóvliárus lehangoló; esti séta a Margit-szigetről a Duna-parton többtucat fotóval a kivilágított Parlamentről; paprikavétel a Vásárcsarnokban, meglepően színvonalas de drága szuvenír-kínálattal, esti orgonakoncert a Bazilikában; és persze a kihagyhatatlan romkocsmázás (egyik este boroztunk a Gozsdu-udvarban, másik este a klasszikus Szimpla-ban kezdtünk, ahova már gyakorlatilag csak külföldiek járnak, de a lányok annyira elájultak tőle, hogy nem is akartak továbbmenni a többibe).

Az első számú kedvencük a felturbózott limonádé lett, mármint különböző gyümölcsökkel és szörpökkel van felturbózva és nem mással.

Ők vették észre azt is, hogy a városban egész meglepő helyeken és mennyiségben telepedtek meg turul-szobrok (ők sasnak hitték, de felvilágosítottam őket a különbségről).

Közben én elkezdtem intézni a hazaköltözéssel kapcsolatos hivatalos ügyeimet (még mindig folyamatban van némelyik...). A lakcímkártyám is pont lejárt, és amikor az Okmányirodában fél 10-kor közölték, hogy aznapra már kiosztották az összes sorszámot, úgy éreztem: hazaértem. A javaslatuknak megfelelően másnap reggel fél 8-ra odamentem, jutott is sorszám, és másfél órányi türelmes várakozás után kezemben tarthattam az új lakcímkártyámat.

A lányok csak hüledeztek - létezik, hogy egy Hivatal reggel FÉL NYOLCKOR nyitva legyen??? Ez Franciaországban elképzelhetetlen...

Úton

Szombat délután tehát nekiindultunk keresztben átszelni Európát. Már előre pampogtam, mert erre a hétvégére a híradókban vörös riasztásra figyelmeztettek, mivel ezen a hétvégén jött vissza a fél ország a tengerparti szabadságáról. Azért ennek ellenére sokkszerűen ért, hogy már az autópálya felhajtójánál lépésben cammogtunk, majd beálltunk a sokezer birka sofőr közé, akik Párizs felé tartottak. Némi tanácskozás után (volt rá elég időnk a csigatempó mellett) eldöntöttük, hogy az első adandó alkalommal térjünk le, és inkább másodrendű (2x1 sávos) autóúton induljunk toronyiránt keresztbe a német határ felé, aztán majd lesz valahogy.

Így is tettünk, átlag 80 km/h-ás sebességgel mentünk kelet felé, közben Dalida és Amy Winehouse CD-t hallgattunk (az utolsó napok fejetlenségében elfelejtettem zenei műsorral készülni, és ezek is csak véletlenül maradtak a kocsiban). Szinte végig hátul ültem, mert az anyósülést a csomagok miatt annyira előre kellett tolni, hogy nem fért volna be a lábam előre. Három óránkénti sofőrváltással estére Besancon magasságába jutottunk, ahol kicsivel előbb telefonon foglaltunk szállást. Közben sajnos eleredt az eső, ráadásul mint kiderült, Besancon vonzáskörzetében 2 Ibis hotel is van, és mi pont a másiknak a címét tápláltuk be a GPS-be (de szerencsére erre még utolsó pillanatban rájöttünk, amikor leparkoltunk előtte, vagyis nem kezdtük a szakadó esőben kibányászni a kistáskákat...). Este fél 11-kor hullafáradtan bedőltünk a spártai szoba ágyaiba, és reggel fél 8-ig aludtunk. 550 km letudva.

Másnapra elállt az eső, és a felejthető reggeli után felvezettem Strasbourg-ig. Eközben elhaladtunk Belfort mellett, ami Stéphane legendás szülővárosa, és csak szuperlatívuszokban hallottunk mesélni róla. Az autópályáról mondjuk csak két templomtornyot láttunk belőle, de azok tényleg szépek voltak.

A német határt átlépve Baden-Badennél megebédeltünk egy nagyobb útmenti étkezde-komplexumban, amelynek parkolójában kicsit eltévedtünk a sok szabadnapos kamion között. Innen szerencsére átadhattam a kormányt, mert a 2x4 sávos autópályán a belső kettőben 160 km/h alatt nem javasolt araszolni, és mi csurig megrakodva a 140-et is csak erőlködve értük el, ezért mindenki állandóan leszorított. Rengeteg útfelújítás is volt, ilyenkor két sávot átvezettek a szemközti oldalra, de a sebesség emiatt azért nem csökkent szignifikánsan. Közben sok-sok gumicukorral és karamellel vigasztaltuk magunkat.

Meglepően hamar átvágtunk az országon (Münchent kívülről érintve). Az osztrák határnál egy nem túl bizalomgerjesztő bódénál a magyar, egy távolabbinál pedig az osztrák autópálya-matricát tudtunk venni (a lányok egyáltalán nem is ismerték ezt a matricázós fizetési rendszert). Linznél megálltunk egy kávé-perec uzsonnára, majd Bécs előtt egy szendvics-vacsira.

A magyar határtól (este fél 10) átvettem a volánt, és az újrainduló kamionokat kerülgetve éjfélre becsorogtunk Budapestre. A két lány Komárom magasságában elaludt (pedig a szlovák rádióadón ment a legjobb zenei műsor), és csak az Erzsébet-híd környékén ébredtek fel, de akkor nagyot néztek! Kivilágított vár, Parlament, Lánchíd, Citadella...

A kocsiból még gyorsan felhordtunk minden cuccot és lehánytuk a lakásom közepére, majd az aznapi 1300 km után elégedetten tértünk nyugovóra (egyetértettünk, hogy reggel nem sok esélyt adtunk arra, hogy ezt az éjszakát már Pesten töltjük, szóval gratuláltunk egymásnak).

Költözés 2.

A költözés során a legnagyobb technikai problémát a tetőcsomagtartó üzembehelyezése jelentette, amely több napos elfoglaltságot biztosított az alábbiak szerint:

Csütörtök, 12:30: Laurene eljött hozzám segíteni az ebédszünetben, és javasolta, hogy csomagoljuk ki és nézzük meg a tetődobozt a felszerelés előtt. A nejlonzsákból kihámozva konstatáltuk, hogy kulcsra van zárva, benne zörög valami, de nincs hozzá kulcs. Nem volt mit tenni, beszuszakoltuk a hatalmas dobozt a kocsimba, visszaautóztunk az boltba, elmagyaráztuk a helyzetet a csodálkozó, de készséges eladónak, aki számla ellenében kicserélte egy ugyanolyanra, kulccsal. Hazaautózás (a doboz akkora, hogy az anyósülésre is belóg, így jobbra alig látok valamit és ez stresszel).

Csütörtök, 14:30: az első doboz levetett nejlonburkának ráncai között megtaláltam a kulcsait, de most már mindegy

Csütörtök, 16:00: a hajam téptem és káromkodtam (magyarul), mert a ház udvarán másfél órája próbáltam felszerelni az autóra a csomagtartó-síneket, amit elvileg ehhez a típushoz árulnak. A leírásnak megfelelően milliméter pontossággal állítottam be a távolságokat, de sehogy nem akart stimmelni (ferde, túl széles és eláll). Különösen bosszantott, hogy a dobozán 15 percnek jelölték a felszerelési időt. Este a vacsoránál azonban megnyugtattak a rezidensek (némi lesajnáló tónussal a hangjukban), hogy ha kell, holnap eljönnek és pikk-pakk felszerelik nekem. Így az egész cucc éjjelre ott maradt a régi lakás udvarán letakarva (a lakás kulcsait ugye már leadtam), hogy ne kelljen ide-oda cipelni.

Péntek, 18:00: eljött segíteni Laurene, Mathias és még Nicolas is. A fiúk nagyon magabiztosan álltak neki, aztán amikor a füzetben megadott méretek tényleg nem stimmeltek, improvizálni kezdtünk: igazítsuk a kocsihoz a szélességét. Oké. Kezdjük el rácsavarozni. Oké. Az nem baj, hogy itt egyre jobban feszül? Meg eláll? Hmmm. Állítsuk át. Még mindig eláll. Kezdjük előről. Nahát, a füzetben (nem túl didaktikusan) ez az ábra mintha azt jelentené, hogy az ajtók belső peremén van egy furat a csavarnak és oda kell betekerni. Érdekes, ezen a kocsin az elülső ajtóknál nincs ilyen furat... Laurene, akinek szintén VW Poloja van, megnézi a sajátját, és azon sincs. Rejtélyes. Akkor talán csak csavarozzuk oda a hátsót, az elsőt meg ne, jó lesz így is, ha nem pakoljuk tele... (Ekkorra már besötétedett, a kocsi fényszórójánál keresgettük a csavarokat.) De hátul sem jó, mert a csavarozással nem leszorul, hanem pont felemelkedik a talp.

Jó, most már tele a hócipőm, biztos, hogy ez a sínkészlet ehhez a kocsihoz való? A dobozon az áll, hogy 2004-2009-es modellekhez, októberig. Nézzük meg a forgalmit - banyek, ezt 2009 decemberében állították forgalomba! Biztos ez a baj, nincs mit tenni, vissza kell vinni holnap reggel (NB: a tervezett indulás napján) a boltba, hogy kicseréljék...

Péntek, 22:30: A felgyülemlett feszültségünket egy pohár sörrel/borral oldottuk a főtér egyik bisztrójában.

Szombat, az indulás tervezett napja, 8:15: megérkeztünk nyitásra a bolthoz, a sínekkel és a dobozzal együtt, azzal a szándékkal, hogy innen csak felszerelt állapotban távozunk. Ugyanaz a készséges eladó fogadott, kipróbálta - tényleg nem stimmelnek a méretek. Ugyanebből nincs másikféle a 2009 utáni modellekre. Kibontott egy másik típust, azt szerelgeti (elég amatőr módon, de szóltam neki, hogy a két talp nem egyforma, stb.), majd odahívta egy kollégáját, értetlenkedtek. Megpróbáltak megnyugtatni, hogy nem probléma, ha az elülső nincs becsavarozva, elég csak rászorítani, ha hátul csavar fogja. De ott is kiállt.

Szombat, 9:40: feladták, és azt javasolták, hogy kérdezzük meg a VW márkaszervízben, mi lehet a probléma. A dobozt addig félretették nekünk megőrzésre.

Szombat, 10:10: a VWnél egy tenyérbemászó eladó fogadott, aki nem értett semmit a műszaki kérdésekhez, és mivel a műhely szombaton zárva volt, nem tudott segíteni. Eléggé pikírt megjegyzéseket tettem erre, és kértem legalább egy prospektust, amiben valóban szerepel spéci VW tető-csomagtartó, de mivel az eladó erről sem tudott semmit, pufogva távoztunk.

Szombat 10:15-11:00: két autós szakbolt meglátogatása, ahol ugyanazokat a modelleket árulták csak, nem volt spéci VW készlet, és nem is tudták, miről van szó.

Szombat 11:20: visszatértünk az első boltba, reménytelenül és fáradtan. Mivel levontuk a következtetést, hogy itt úgysem tudnak semmi okosat mondani, visszakértük az eredeti készletet és a dobozt, hogy majd otthon valahogy csak feleszkábáljuk. Búcsúzóul az eladó kezébe nyomtam a kicserélt tetődoboz kulcsát.

Szombat 12:00: válságtanácskozás Laurene lakásában egy pizza felett, a három leendő útitárs részvételével (Laurene, Louise, jómagam). Én már teljesen apatikusan rájuk hagytam, amikor eldöntötték, hogy újra megpróbálják felszerelni a cuccot.

A lányok lázasan szerelnek

Szombat, 13:30: én is lementem segíteni, és végül konstatáltuk, hogy a sínek L alakú rögzítőeleme soha nem fog felfeküdni az ajtó peremére, mert nem megfelelő a szöge és az alsó szára túl rövid, így még a hátsó ajtó csavarja sem illeszthető bele.

Végkövetkeztetés: nincs más lehetőség, tetődoboz nélkül kell elindulni - ami befér a kocsiba, az jön, ami nem, az itt marad.

Szombat, 14:30: lázas pakolás, bőröndök és táskák átszervezése, minden köbcentiméter kihasználása érdekében, pl. borosüvegek közé préselt zoknik.
Szombat, 15:00: a legnagyobb meglepetésre minden cucc befért a kocsiba (bár passzentosan), a hátsó ülésen utazónak persze jut egy-egy cserepes növény a lábához és a vállánál, de ez ugyebár banális apróság. A tető-csomagtartó a sínekkel Laurene nappalijában marad, majd visszatérve eladja a neten valahogy...

A tetejére még befért az útikaja és a növények

Így tehát indulás egy fél napos késéssel, szombaton 15:30-kor!