Ágyő!

Egy hónapja költöztem haza - a Poitiers-i hétköznapok tehát véget értek. Élem a budapesti ünnep- és hétköznapokat, és bár sok-sok élmény ér, azt gondolom, hogy azok megosztása nem illene ide, mert hiszen ez a blog a franciaországi eseményeket közvetítette.

Így ezt a blogot ezennel lezárom (egyelőre... hisz sose tudhatjuk, mit hoz a jövő).

A majdnem három év összefoglalásaképp annyit mondhatok, hogy:

- Franciaország igen kellemes lakhely, csak ajánlani tudom. Persze, akkor a legjobb, ha eredetileg is oda születik az ember (vagyis francia), de a külföldieket is barátságosan fogadják (oké, ha marokkói szakmunkás lennék, akkor lehet, hogy más lenne a véleményem...)

- a franciák rettentő udvariasak, nagyvonalúan elnézik a nem-anyanyelvi beszélő nyelvtani hibáit, tudják élvezni az élet apró örömeit (ezek közül első helyen a gasztronómiai élvezetek állnak), keveset stresszelnek hülyeségeken, családbarátok, egészségesen élnek és az egészségügyi ellátás is magas színvonalú, a szociális hálóról nem is beszélve

- viszont ugyanakkor a latinos káosz és a francia protokollizált, kőbe vésett folyamatszervezés (lásd adminisztráció, sztrájkok) titáni küzdelme néha egész meglepő helyzeteket produkál, valamint létezik egy nem-arrogáns-de-azért-érezhető francia felsőbbrendűségi tudat, ami miatt egy külföldi lehet barátságosan befogadott állampolgár, de örökre vendég marad (mondjuk ez valószínűleg minden más országban is így lenne)

- Franciaország szép, irdatlan NAGY és elég messze van ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy hétvégente hazaugrani (ez alól Párizs az egyetlen kivétel, de ott meg mindennap órákat kell utazni munkába/ból)

Mi a személyes mérlege ennek a három évnek?

- megtanultam jól egy nyelvet (itthon már be is iratkoztam egy közép-felsőfokú beszédcentrikus tanfolyamra a Francia Intézetben, mert rémisztő gyorsasággal felejtem)

- betekintést (vagy ha úgy tetszik, kitekintést) kaptam az európai szintű egészségügyi ellátásba, szakmailag sokat tanultam, láttam, csináltam - kérdés, hogy ebből mennyit tudok/hagynak majd hasznosítani az itthoni viszonyok között

- világot láttam (nem csak Franciaországot), megtapasztaltam (és megpróbáltam átvenni) egy másfajta mentalitást, életszemléletet, prioritást

- szereztem barátokat, ismerősöket, jó fej kollégákat, és néhány kellemetlen személlyel is összehozott a sors (gondolok itt a Saintes-i főnöknőmre). Az itthoni barátságok többsége megmaradt a távolság ellenére is, maximum átmenetileg lazult a kapcsolat, de nem visszafordíthatatlanul.

- megtanultam (újra) vezetni és vehettem magamnak egy kocsit, ami remélhetőleg Budapesten is jó szolgálatot tesz majd, bár egyelőre csak ritkán autózom (egyrészt a kritikátlan pesti sofőrtársak miatt, másrészt, mert a munkahelyemen csak a dolgozók töredékének jut parkoló - a betegeknek és látogatóknak meg egyáltalán nem...)

- sokat tanultam önmagamról, kényszerből határozottabbá váltam és az önbizalmam is nőtt valamelyest.

- Saintes-ben lefogytam 5 kilót (ez persze önmagában pozitívumnak értékelendő) a sok biciklizés és stressz miatt, ebből Poitiers-ben három már vissza is jött (biztos a sok baráti vacsora és az autózás miatt).

Köszönöm az olvasóknak a látogatást, a hozzászólásokat, a bíztatást!

Ha az élet egyszer még Franciaországba visz, ismét tudósítok majd róla :)

Illetve, ha elég mondandóm halmozódik fel esetleg, talán elkezdek egy budapesti blogot is, de más címen.

UI: A frankofileknek jelzem, hogy a Francia Intézet földszintjén eredeti francia csemegéket áruló bolt nyílt!  Búcsúzóul néhány kép a Poitiers főterén levő kedvenc cukrászdám kínálatából :)

Adeiu!

 

Húsvéti macaronkínálat

Budapesti városnézés

A következő négy napot a lányok városnézéssel töltötték, és én is igyekeztem minél többet velük menni - és sok kellemes csalódás ért! A Bazilika környéke teljesen megújult és európai, a Hősök terénél nagyon kulturált és informatív turista-iroda található, a négyes metró tiszta és modern (bár a lányok szerint az ellenőrök túl morcosak és szigorúak), a Parlament végre nincs felállványozva. Ők rengeteget mászkáltak (Gellért-hegy, Vár, Sziklakórház, Nemzeti Múzeum...), én csak félnapos programokra tudtam csatlakozni hozzájuk: Széchenyi-fürdő, ahol hiányolták a sakkozó nyugdíjasokat; Szentendre, ahol remek kávét ittunk, de a sok bóvliárus lehangoló; esti séta a Margit-szigetről a Duna-parton többtucat fotóval a kivilágított Parlamentről; paprikavétel a Vásárcsarnokban, meglepően színvonalas de drága szuvenír-kínálattal, esti orgonakoncert a Bazilikában; és persze a kihagyhatatlan romkocsmázás (egyik este boroztunk a Gozsdu-udvarban, másik este a klasszikus Szimpla-ban kezdtünk, ahova már gyakorlatilag csak külföldiek járnak, de a lányok annyira elájultak tőle, hogy nem is akartak továbbmenni a többibe).

Az első számú kedvencük a felturbózott limonádé lett, mármint különböző gyümölcsökkel és szörpökkel van felturbózva és nem mással.

Ők vették észre azt is, hogy a városban egész meglepő helyeken és mennyiségben telepedtek meg turul-szobrok (ők sasnak hitték, de felvilágosítottam őket a különbségről).

Közben én elkezdtem intézni a hazaköltözéssel kapcsolatos hivatalos ügyeimet (még mindig folyamatban van némelyik...). A lakcímkártyám is pont lejárt, és amikor az Okmányirodában fél 10-kor közölték, hogy aznapra már kiosztották az összes sorszámot, úgy éreztem: hazaértem. A javaslatuknak megfelelően másnap reggel fél 8-ra odamentem, jutott is sorszám, és másfél órányi türelmes várakozás után kezemben tarthattam az új lakcímkártyámat.

A lányok csak hüledeztek - létezik, hogy egy Hivatal reggel FÉL NYOLCKOR nyitva legyen??? Ez Franciaországban elképzelhetetlen...

Úton

Szombat délután tehát nekiindultunk keresztben átszelni Európát. Már előre pampogtam, mert erre a hétvégére a híradókban vörös riasztásra figyelmeztettek, mivel ezen a hétvégén jött vissza a fél ország a tengerparti szabadságáról. Azért ennek ellenére sokkszerűen ért, hogy már az autópálya felhajtójánál lépésben cammogtunk, majd beálltunk a sokezer birka sofőr közé, akik Párizs felé tartottak. Némi tanácskozás után (volt rá elég időnk a csigatempó mellett) eldöntöttük, hogy az első adandó alkalommal térjünk le, és inkább másodrendű (2x1 sávos) autóúton induljunk toronyiránt keresztbe a német határ felé, aztán majd lesz valahogy.

Így is tettünk, átlag 80 km/h-ás sebességgel mentünk kelet felé, közben Dalida és Amy Winehouse CD-t hallgattunk (az utolsó napok fejetlenségében elfelejtettem zenei műsorral készülni, és ezek is csak véletlenül maradtak a kocsiban). Szinte végig hátul ültem, mert az anyósülést a csomagok miatt annyira előre kellett tolni, hogy nem fért volna be a lábam előre. Három óránkénti sofőrváltással estére Besancon magasságába jutottunk, ahol kicsivel előbb telefonon foglaltunk szállást. Közben sajnos eleredt az eső, ráadásul mint kiderült, Besancon vonzáskörzetében 2 Ibis hotel is van, és mi pont a másiknak a címét tápláltuk be a GPS-be (de szerencsére erre még utolsó pillanatban rájöttünk, amikor leparkoltunk előtte, vagyis nem kezdtük a szakadó esőben kibányászni a kistáskákat...). Este fél 11-kor hullafáradtan bedőltünk a spártai szoba ágyaiba, és reggel fél 8-ig aludtunk. 550 km letudva.

Másnapra elállt az eső, és a felejthető reggeli után felvezettem Strasbourg-ig. Eközben elhaladtunk Belfort mellett, ami Stéphane legendás szülővárosa, és csak szuperlatívuszokban hallottunk mesélni róla. Az autópályáról mondjuk csak két templomtornyot láttunk belőle, de azok tényleg szépek voltak.

A német határt átlépve Baden-Badennél megebédeltünk egy nagyobb útmenti étkezde-komplexumban, amelynek parkolójában kicsit eltévedtünk a sok szabadnapos kamion között. Innen szerencsére átadhattam a kormányt, mert a 2x4 sávos autópályán a belső kettőben 160 km/h alatt nem javasolt araszolni, és mi csurig megrakodva a 140-et is csak erőlködve értük el, ezért mindenki állandóan leszorított. Rengeteg útfelújítás is volt, ilyenkor két sávot átvezettek a szemközti oldalra, de a sebesség emiatt azért nem csökkent szignifikánsan. Közben sok-sok gumicukorral és karamellel vigasztaltuk magunkat.

Meglepően hamar átvágtunk az országon (Münchent kívülről érintve). Az osztrák határnál egy nem túl bizalomgerjesztő bódénál a magyar, egy távolabbinál pedig az osztrák autópálya-matricát tudtunk venni (a lányok egyáltalán nem is ismerték ezt a matricázós fizetési rendszert). Linznél megálltunk egy kávé-perec uzsonnára, majd Bécs előtt egy szendvics-vacsira.

A magyar határtól (este fél 10) átvettem a volánt, és az újrainduló kamionokat kerülgetve éjfélre becsorogtunk Budapestre. A két lány Komárom magasságában elaludt (pedig a szlovák rádióadón ment a legjobb zenei műsor), és csak az Erzsébet-híd környékén ébredtek fel, de akkor nagyot néztek! Kivilágított vár, Parlament, Lánchíd, Citadella...

A kocsiból még gyorsan felhordtunk minden cuccot és lehánytuk a lakásom közepére, majd az aznapi 1300 km után elégedetten tértünk nyugovóra (egyetértettünk, hogy reggel nem sok esélyt adtunk arra, hogy ezt az éjszakát már Pesten töltjük, szóval gratuláltunk egymásnak).

Költözés 2.

A költözés során a legnagyobb technikai problémát a tetőcsomagtartó üzembehelyezése jelentette, amely több napos elfoglaltságot biztosított az alábbiak szerint:

Csütörtök, 12:30: Laurene eljött hozzám segíteni az ebédszünetben, és javasolta, hogy csomagoljuk ki és nézzük meg a tetődobozt a felszerelés előtt. A nejlonzsákból kihámozva konstatáltuk, hogy kulcsra van zárva, benne zörög valami, de nincs hozzá kulcs. Nem volt mit tenni, beszuszakoltuk a hatalmas dobozt a kocsimba, visszaautóztunk az boltba, elmagyaráztuk a helyzetet a csodálkozó, de készséges eladónak, aki számla ellenében kicserélte egy ugyanolyanra, kulccsal. Hazaautózás (a doboz akkora, hogy az anyósülésre is belóg, így jobbra alig látok valamit és ez stresszel).

Csütörtök, 14:30: az első doboz levetett nejlonburkának ráncai között megtaláltam a kulcsait, de most már mindegy

Csütörtök, 16:00: a hajam téptem és káromkodtam (magyarul), mert a ház udvarán másfél órája próbáltam felszerelni az autóra a csomagtartó-síneket, amit elvileg ehhez a típushoz árulnak. A leírásnak megfelelően milliméter pontossággal állítottam be a távolságokat, de sehogy nem akart stimmelni (ferde, túl széles és eláll). Különösen bosszantott, hogy a dobozán 15 percnek jelölték a felszerelési időt. Este a vacsoránál azonban megnyugtattak a rezidensek (némi lesajnáló tónussal a hangjukban), hogy ha kell, holnap eljönnek és pikk-pakk felszerelik nekem. Így az egész cucc éjjelre ott maradt a régi lakás udvarán letakarva (a lakás kulcsait ugye már leadtam), hogy ne kelljen ide-oda cipelni.

Péntek, 18:00: eljött segíteni Laurene, Mathias és még Nicolas is. A fiúk nagyon magabiztosan álltak neki, aztán amikor a füzetben megadott méretek tényleg nem stimmeltek, improvizálni kezdtünk: igazítsuk a kocsihoz a szélességét. Oké. Kezdjük el rácsavarozni. Oké. Az nem baj, hogy itt egyre jobban feszül? Meg eláll? Hmmm. Állítsuk át. Még mindig eláll. Kezdjük előről. Nahát, a füzetben (nem túl didaktikusan) ez az ábra mintha azt jelentené, hogy az ajtók belső peremén van egy furat a csavarnak és oda kell betekerni. Érdekes, ezen a kocsin az elülső ajtóknál nincs ilyen furat... Laurene, akinek szintén VW Poloja van, megnézi a sajátját, és azon sincs. Rejtélyes. Akkor talán csak csavarozzuk oda a hátsót, az elsőt meg ne, jó lesz így is, ha nem pakoljuk tele... (Ekkorra már besötétedett, a kocsi fényszórójánál keresgettük a csavarokat.) De hátul sem jó, mert a csavarozással nem leszorul, hanem pont felemelkedik a talp.

Jó, most már tele a hócipőm, biztos, hogy ez a sínkészlet ehhez a kocsihoz való? A dobozon az áll, hogy 2004-2009-es modellekhez, októberig. Nézzük meg a forgalmit - banyek, ezt 2009 decemberében állították forgalomba! Biztos ez a baj, nincs mit tenni, vissza kell vinni holnap reggel (NB: a tervezett indulás napján) a boltba, hogy kicseréljék...

Péntek, 22:30: A felgyülemlett feszültségünket egy pohár sörrel/borral oldottuk a főtér egyik bisztrójában.

Szombat, az indulás tervezett napja, 8:15: megérkeztünk nyitásra a bolthoz, a sínekkel és a dobozzal együtt, azzal a szándékkal, hogy innen csak felszerelt állapotban távozunk. Ugyanaz a készséges eladó fogadott, kipróbálta - tényleg nem stimmelnek a méretek. Ugyanebből nincs másikféle a 2009 utáni modellekre. Kibontott egy másik típust, azt szerelgeti (elég amatőr módon, de szóltam neki, hogy a két talp nem egyforma, stb.), majd odahívta egy kollégáját, értetlenkedtek. Megpróbáltak megnyugtatni, hogy nem probléma, ha az elülső nincs becsavarozva, elég csak rászorítani, ha hátul csavar fogja. De ott is kiállt.

Szombat, 9:40: feladták, és azt javasolták, hogy kérdezzük meg a VW márkaszervízben, mi lehet a probléma. A dobozt addig félretették nekünk megőrzésre.

Szombat, 10:10: a VWnél egy tenyérbemászó eladó fogadott, aki nem értett semmit a műszaki kérdésekhez, és mivel a műhely szombaton zárva volt, nem tudott segíteni. Eléggé pikírt megjegyzéseket tettem erre, és kértem legalább egy prospektust, amiben valóban szerepel spéci VW tető-csomagtartó, de mivel az eladó erről sem tudott semmit, pufogva távoztunk.

Szombat 10:15-11:00: két autós szakbolt meglátogatása, ahol ugyanazokat a modelleket árulták csak, nem volt spéci VW készlet, és nem is tudták, miről van szó.

Szombat 11:20: visszatértünk az első boltba, reménytelenül és fáradtan. Mivel levontuk a következtetést, hogy itt úgysem tudnak semmi okosat mondani, visszakértük az eredeti készletet és a dobozt, hogy majd otthon valahogy csak feleszkábáljuk. Búcsúzóul az eladó kezébe nyomtam a kicserélt tetődoboz kulcsát.

Szombat 12:00: válságtanácskozás Laurene lakásában egy pizza felett, a három leendő útitárs részvételével (Laurene, Louise, jómagam). Én már teljesen apatikusan rájuk hagytam, amikor eldöntötték, hogy újra megpróbálják felszerelni a cuccot.

A lányok lázasan szerelnek

Szombat, 13:30: én is lementem segíteni, és végül konstatáltuk, hogy a sínek L alakú rögzítőeleme soha nem fog felfeküdni az ajtó peremére, mert nem megfelelő a szöge és az alsó szára túl rövid, így még a hátsó ajtó csavarja sem illeszthető bele.

Végkövetkeztetés: nincs más lehetőség, tetődoboz nélkül kell elindulni - ami befér a kocsiba, az jön, ami nem, az itt marad.

Szombat, 14:30: lázas pakolás, bőröndök és táskák átszervezése, minden köbcentiméter kihasználása érdekében, pl. borosüvegek közé préselt zoknik.
Szombat, 15:00: a legnagyobb meglepetésre minden cucc befért a kocsiba (bár passzentosan), a hátsó ülésen utazónak persze jut egy-egy cserepes növény a lábához és a vállánál, de ez ugyebár banális apróság. A tető-csomagtartó a sínekkel Laurene nappalijában marad, majd visszatérve eladja a neten valahogy...

A tetejére még befért az útikaja és a növények

Így tehát indulás egy fél napos késéssel, szombaton 15:30-kor!

Búcsúzkodások 4.

Péntekre, az indulás előtti utolsó napra azt beszéltük meg, hogy elautózom Saintes-be és együtt ebédelünk Eric-kel és E-val, utóbbi házában, a parókián. A napos időnek hála, a kertben egy nagy mogyoróbokor alatt terítettünk meg, és egy irtó finom, háromfogásos ebédet költöttünk el négyesben (E keresztlánya is csatlakozott), nosztalgikus hangulatban. Megtudtam a legújabb pletykákat a Saintes-i kórház neurológiai osztályáról: a főnöknőm lemondott, így jelenleg nincs osztályvezető, illetve az én távozásom óta már két újabb, külföldi orvos jött és ment, és most egy harmadik, román neurológusnő érkezett.

Megegyeztünk, hogy kár nagyon búcsúzkodni, mert valószínűleg nemsokára úgyis találkozunk - ha máshol nem, Budapesten.

Délután Poitiers-ben még bevásároltam az útra, átcsomagoltam a cuccokat, és próbáltam kideríteni, hol lehet leadni jótékonyan a még jó állapotú, de már felesleges ruhákat és egyéb használati tárgyakat. A Vöröskeresztnek nincs ilyen kirendeltsége a városban, egy jótékonysági bizományis csak az épp szezonális ruhadarabokat vette volna át, így végül a két hátizsáknyi holmi ott maradt Laurene nappalijában, hogy később elvigye majd az ún. Emaüs alapítványhoz, akik jelképes áron adják tovább a cuccokat.

Hermione vízre bocsájtva!

Ma találtam az Indexen ezt a hírt:
http://index.hu/tudomany/tortenelem/2014/09/08/ujra_uszik_lafayette_marki_fregattja/

Ezek szerint a munkálatok jelentősen felgyorsultak, amióta láttam a hajót a műhely dokkjában...
lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2013/04/hermione.html

Búcsúzkodások 3.

Csütörtökön egész nap pakoltam és áthordtam a maradék (de meglepően sok) cuccomat Laurene-hez, aki elszállásolt a hazaindulásig. Utána meg takarítottam, mert este 6-ra ígérte magát a lakástulajdonos az ún. "helyszíni szemle" céljából, ami a kaució visszaadásának feltétele. Késett ugyan egy órát, de aztán átnéztük alaposan a lakást a beköltözéskor felvett részletes állapotrögzítéshez hasonlítva. Felbosszantott, hogy megjegyzést tett, amiért a zuhanyzókabin üvegfalán vízkőlerakódás van és hogy igazán ráfért volna egy súrolás - tényleg így volt, de felemlegettem neki, hogy az én beköltözésemkor pedig kétujjnyi vastagon állt a por és minden irtó retkes volt, ami a kiköltözésemkor is lehetett volna, de nem lett... Megegyeztünk az általam hátrahagyott mosógép, mikro, két fotel és pár egyéb apróság jutányos vételárában, ami az eredetileg "bútorozottnak" hirdetett lakásból hiányzott. Amúgy már talált új lakót szeptember 1-től.

Innen a búcsúvacsorára mentem, amelyet az osztály teljes orvosi karának hirdettem meg, egy óvárosi vendéglőbe. Nagy örömömre sok kolléga el tudott jönni, így 15-en voltunk (plusz Isabelle, aki csak beugrott az elején a kisbabájával). Az aperitifet a teraszon ittuk meg, és közben további meglepetés-ajándékokat kaptam búcsúzóul: 

- Nicolas, a pszichiáter rezidens egy könyvet adott: "Hogyan bánjunk a nehéz természetű emberekkel?", amely szerinte igen didaktikusan magyarázza el és tanítja meg a különböző problémás személyiségtípusokhoz való helyes viszonyulást. Megkérdeztem tőle, hogy célzásnak szánta-e a könyvet, de állítólag nem.

- Isabelle-től és Jonathan-tól egy ezüstgyűrűt kaptam (Swarovski-kristállyal), ami pont jó is rám és rögtön fel is vettem (a távolabb ülő rezidensek azt hitték, hogy a mellettem ülő Stéphane-tól kaptam, és messzemenő következtetéseket vontak rögtön le belőle...)

- és a szakorvosi kar nevében No professzor egy igazi Mont Blanc-golyóstollat adott át! Hatalmas meglepetés és öröm volt persze, egy szép hófehér toll díszdobozban... A prof bevallotta, hogy az ötlet a másik proftól ered (bizonyára innen, lásd lábjegyzet: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/06/raclette.html), és ő csak kivitelezte a többiek hozzájárulásával.

Ezután egy nagyon kellemes estét töltöttünk együtt mindannyian a finom ételek mellett (még a vacsorámat is kifizették közösen...), No prof ismét kifejtette, hogy szeretnék, ha meggondolnám magam és maradnék, végül búcsúzáskor úgy kezdte:

"Ugyan nem tudom, hogy látjuk-e még egymást..."

Mire én rávágtam:

"De én tudom. Biztosan találkozunk még. Talán nem is túl sokára."

Majd mindenkitől elköszöntem, majd Laurene kinyithatós kanapéján töltöttem az éjszakát.

Búcsúzkodások 2.

A klinikán szerda koradélutánra hirdettem meg a búcsúpartit ("pot de départ"), mert kettőkor van a nővérkéknek műszakváltás, és így két csapatnyi is el tud jönni, ha akar. Sokat problémáztam azon, hogy mi legyen a kínálat, végül azt javasolták, hogy ebédidő után úgyis felesleges szendvicseket adni és legyen inkább desszert meg kávézás. Mivel sok más dolgom is volt, plusz jó minőségű és friss cukrászsüteményt nagy mennyiségben macerás lett volna beszereznem és szállítanom jobbra-balra, megfizettem egy erre szakosodott céget ("traiteur"), hogy gondoskodjanak ételről és italról a megadott időre és helyszínre szállítva. Kiegészítésnek vettem sokféle macaront, hátha nem lesz elég az alapkínálat.

Hoztak is finom falatkákat, mondjuk az árukhoz képest nem túl nagy mennyiségben. A kiszállításkor nem engedtek fizetnem, hanem azt mondták, hogy majd menjek be másnap a cukrászdába és rendezzem a számlát (imádom ezt a bizalmat az adott szó erejében, ugyanis semmit nem írtam alá előtte, csak egy telefonszámot adtam).

Kettő körül szállingózni kezdtek az emberek, főleg a rezidensek, akikkel jókat röhögtünk, meg eljöttek a főnővérek, a titkárnők (ők külön is kaptak ajándékot: egy naptárat magyaros receptekkel), néhány nővér, de maximum a fele, mert a munkával el voltak havazva állítólag. Azért szépen fogyott a süti és a kávé is, és két óra múlva a maradékot széthordtam a nővérhűtőkbe, hogy majd később egyék meg. A káder, akivel volt néhány csörténk, épp szabadságon volt, így külön üdvözlőlapot hagytam neki.

Utolsó vacsora egy része

Szerda estére egy albérlet-búcsúztató vendégséget szerveztem, meghívva a rezidensek nagy részét, azzal a fő céllal, hogy az étel- és italkészleteket pusztítsuk el együtt, valamint a még-használható-de-nem-költöztetendő holmikat vigyék el. Az ételpusztítás jól ment, az italé kevésbé, mert még pluszban hoztak egy üveg bort és pezsgőt... A tartós élelmiszerek nagy részét és néhány holmit rá tudtam tukmálni valakire, pl. így lett a lila fém-kertibútor Louise-é, és segítettünk neki elcipelni a kocsijához.

Meglepetésre viszont én is kaptam tőlük ajándékot: egy szép, festett faládát francia feliratokkal és benne...
...egy üveg bordói vörösbor, egy üveg pineau és egy libamáj-pástétom gyűjtemény
...egy racklette-sütő (apropója lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/06/raclette.html)
...egy egyedileg készített póló, az elején egy ördögvillát mutató kéz (sokszor ezzel cukkoltak, mióta jártam Aerosmith-koncerten a Hellfesten), a hátán egy felirat: Morti Kesheru (apropója lásd: http://mlledesaintes.blogspot.hu/2014/06/banzaj-la-rochelle-ben.html), mert félreértették a "Marci"-t
...és vagy negyven fénykép róluk-rólunk az osztályról, bulikról, kirándulásokról, meg személyes üzenetekkel teleírt képeslapok.

Jól telepakolták...

Nagyon megható volt, nem is számítottam ajándékra sem, de főleg nem ilyen személyesre és szívhezszólóra...

És a búcsúzkodásnak még mindig nem volt vége...

Költözés 1.

Tehát kedden (két hete) a félamatőr magyar fuvarozók röpke 2 órás késéssel megérkeztek (még szerencse, hogy én felhívtam őket délután megtudni, merre járnak, mert ekkor elárulták, hogy még marhára messze és jutott időm délután papírügyeket intézni). Gyorsan lecipelTÜK a dobozokat, amelyek rendben hazaérkeztek Budapestre korrekt áron (mindennel együtt 580 euro, amire a franciák csak tátották a szájukat, ugyanis ennyiért a francia költöztetők három utcányira szállítanak el egy gyufásskatulyát).

Közben folytattam köreimet az adminisztráció labirintusában, például:

- telefon, majd levél az Orvosi Kamarának, hogy jelezzem a távozásomat, iktassák a dossziémat és adjanak igazolást az itteni tagságomról

- telefon, majd levél a felelősség-biztosítás, a kiegészítő betegbiztosítás és a kocsi biztosításának lemondására

- látogatás a Poitiers-i adóhivatalban, lásd egy korábbi bejegyzés

- a postán féléves időtartamra kifizettem, hogy a régi címem helyett Pestre küldjék a leveleket

- az internet-előfizetés lemondása: elmentem a kirendeltségükre, hogy leadjam a wifi-dobozt és az előfizetésemet feltöltőkártyásra cseréljem a francia számom megtartása mellett. Negyven percnyi várakozás után kiderült, hogy a netet csak telefonon lehet lemondani (?), de azért a wifi-dobozt átvette elismervény ellenében, vonalkóddal regisztrálva a dobozt. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol hosszas magyarázás után kicserélték a telefon-előfizetést, majd felszólítottak, hogy a wifi-dobozt adjam le a boltban. Mondom, hogy én ezt már megtettem és a vonalkóddal regisztrálták is. Ezt azonban a rendszer sajnos nem mutatja (?!), ezért majd küldjem el postai úton az elismervény fénymásolatát, hogy biztosak legyenek benne... (igen, ez egy telekommunikációval foglalkozó óriáscég).

- telefonon információkérés a nyugdíjkasszától, hogy legyenek szívesek egy kimutatást+igazolást küldeni a helyzetemről, itthoni bemutatás céljából (azóta is várom)

- látogatás ügyfélfogadási időben a TB-nél, ahol igazolást kértem volna a biztosított jogviszonyomról. Erről azonban csak akkor tud küldeni, ha leadom a TB-kártyámat és az utolsó három havi fizetési papíromról másolatot mellékelek hozzá - nincs nálam ilyen véletlenül? Hát PONT nem volt, úgyhogy később visszatértem, de hogy ne maradjak kártya nélkül, addig is kiállította nekem az EU-s kék kártyát az átmeneti időre.

Hazaértem

Jelentem, hogy tegnap éjfélkor megérkeztünk Budapestre - azért többesszám, mert két rezidenslány (Laurene és Louise) is elkísért, és így váltva tudtuk vezetni a telepakolt VW Polo-t.

A költözés részleteiről lesz majd bejegyzés, mert elég kalandos volt, de egyelőre városnézünk és az internet bevezetésén ügyködöm...

Búcsúzkodások

A költözés ideje vészesen közeleg, ezért megkezdtem a búcsúzkodásokat a barátaimtól és a kollégáimtól...

Vasárnap délután még egy utolsó szívességre kértem meg Aude-ot, majd elmentünk hármasban (a barátja is eljött) a főtérre meginni egy pohár bort búcsúképpen, ugyanis nyaralni mennek és az indulásom előtt már nem tudtunk volna találkozni. Kaptam tőle emlékbe egy francia regényt, ami az ő kedvence és korábban már mesélt róla (Anna Gavalda: La Consolante), tőlem meg korondi tálakat kaptak és persze egy meghívást Budapestre.

Vasárnap estére elvonatoztam Libourne-ba, A-ékhoz, hogy másnap vigyázzak a négyéves Lulura, mert a dadus még szabin, az óvoda zárva, de nekik már dolgozni kell. A vasárnapi vacsora meglepetésvendége volt JF is, így tehát tőle is el tudtam köszönni személyesen, miután a gyermek minden jelenlevő felnőtt ölében üldögélt kicsit és kijelentette, hogy az enyémben a legkényelmesebb :)

Másnap valószínűleg ezen felbuzdulva sokat ugrált a hasamra nekifutásból, pedig igyekeztem már előtte is jól lefárasztani. Még az általam Poitiers-ből hozott cserepes levendulát és bougainvilleát (utóbbi még a saintes-i időkből kísért el) is elültettük a kertben, és megígérte, hogy a kedvemért gondjukat viseli majd, még a csigákat is le fogja szedegetni! (kesztyűben) Összességében nagyon jól viselkedett és az ebédet is mind megette. Estére visszatértem Poitiers-be, hogy az utolsó dobozt is lezárjam, mert ma jöttek érte a magyar szállítók furgonnal (az előző szállítás az utolsó pillanatban le lett fújva, de ez egy hosszú sztori), és elvitték mindezt (plusz a bicikli):

Tour de Poitou

Mivel Poitiers a francia középföldén helyezkedik el, a nevezetes turista-célpontoktól (Párizs, Loire-völgy, óceánpart, Bordeaux) nagyjából egyenlő távolságra van - ez utóbbi pont elég ahhoz, hogy csak úgy véletlenül ne vetődjön erre látogató, hanem direkt vonzani kell őket valamivel. A fent említett versenytársak árnyékában korlátozottak a lehetőségek, de azért vannak próbálkozások, mint például ingyenes koncertek (jövő héten pl. Garou, aki egy Quebec-i popénekes, és én is csak azért ismerem, mert az itteni Voice-ben is zsűritag volt), vagy pedig ez:

ugyanis a biciklisport rendkívül népszerű a franciák körében (mind űzni, mind nézni).

Értelemszerűen a célcsoportot főleg a hazai turisták alkotják, de belőlük irigylésre méltóan sok van - rengeteg francia ki sem teszi a lábát az országból egész életében, annyi itt is a látnivaló... és akkor miért is mennének távoli, idegen nyelvet beszélő és egyszerű kajákat kínáló helyekre, nem igaz? ;)

Vendégség

A költözködési hercehurca közepette felüdülés volt rég nem látott barátokat fogadni vendégségben! L és felesége, D, valamint az ő húga, M érkeztek autón Németországból, mégpedig azért pont most, mert a kishúg hamarosan megkezdi egy éves tanulmányi ösztöndíját - pont a Poitiers-i jogi karon! Pech, hogy én meg éppen most készülök elhagyni a várost, de azért három napot sikerült úgy szervezni, hogy mindketten jelen legyünk még/már, és így volt mód a város gyors megismertetésére. Mivel ez épp a hosszú hétvégére esett (augusztus 15 munkaszüneti nap), ezért a város a szokásosnál is csendesebb volt, de M szerint ez a nyugalom kifejezetten kellemes Bogota lármája után.

Miután felderítettük, hol lesz majd a diákszállása (még nem költözhet be), a beiratkozása, az előadásai és a legnépszerűbb diákkocsmák, még mindig maradt másfél nap szabadidő (pedig a három legszebb templomot és az esernyő-boltot is megnéztük addigra).

Így péntek délután "elugrottunk" megnézni Chenonceau kastélyát - én is meglepődtem, hogy micsoda irdatlan embertömeg látogatja (tavaly rejtélyes módon nem voltak ennyien). Mégis megérte, mert az este 8 órai zárásig be tudtuk barangolni a kerteket (gyönyörű veteményes és virágkertészet is van), az összes lakosztályt, két időszakos kiállítást a lovashintókról és a kastélyban az I. Világháború során berendezett hadi kórházról (az eredeti röntgenképeket is meg lehetett nézni, ami a két sebész/traumatológus-turistát különösen érdekelte, én csak borzadoztam).

Ezt nem lehet elégszer fotózni - ezúttal alkonyi fényekben

Angol típusú sövénylabirintus

Az egyik park a kastély erkélyéről nézve

A kastély a kertből nézve

Ma pedig La Rochelle-be kirándultunk, és élveztük a napos, de mégis hűvös időt, a tengerpartot, a vitorláskikötőt, illetve legfőképp a szombati piaci forgatagot (sajtpult, hentes, ötféle paradicsom, hal- és osztrigakínálat, stb). Utóbbi ünnepélyes megkóstolására is sor került egy óvárosi bisztróban (vicces módon ehhez én adhattam tanácsokat, lévén az egyetlen, aki már evett ilyet, igaz, hogy csak egyszer), majd L. ingyenes (!) tanfolyamot tartott nekünk a fekete kagyló szakszerű pucolásáról és fogyasztásáról :)

És persze a három nap alatt gyors ízelítőt kaptak a francia konyha egyéb vívmányaiból is (macaron, brie, bayonne-i sonka...), úgyhogy elégedetten, jóllakottan és nyugodt szívvel indultak haza, mert tudják, hogy M kellemes helyre fog (vissza)érkezni 10 nap múlva :)

Mizéria

Nem meglepő módon mostanában főleg a költözködés körüli mizériáról tudok írni, mivel a napjaim és az energiám döntő részét ez emészti fel...

Egy héttel ezelőtt így állt a csomagolás:

160 kg és majdnem egy köbméter

Azóta elkészült újabb 3 doboz, plusz még hozzá kell képzelni a biciklit is, amit a dobozokkal együtt a tervek szerint egy magyar költöztetőcég furgonja szállít majd haza.

A hivatalokban is futom a köreimet, például: 

mivel korábban a Saintes-i adóhivatalnál adóztam, őket hívtam fel, hogy adjanak igazolást az eddigi befizetéseimről plusz magyarázzák el, mi lesz a teendőm 2015-ben. Hosszasan kapcsolgattak, végül egy nőci kábé megértette a kérdést, és adott egy időpontot, amikor személyesen megbeszélhetjük a teendőket. Elautóztam tehát Saintes-be, majd a hölgy átadott egy papírt, ami szerint nincs adótartozásom. Ám sajnos a kérdéseimre nem tudott válaszolni, így elirányított egy kolléganőjéhez. Ennek hosszasan ecseteltem a helyzetet, majd keresgélt a vonatkozó jogszabályokban, végül "úgy vélte", hogy a 2014-es év 8 hónapjára vonatkozó adót itt, a többit majd otthon kellene befizetnem (de nekem kétségeim vannak, mert ideérkezéskor ez nem így volt...). Majd javasolta, hogy keressem fel a poitiers-i hivatalt is, mert a dossziém azóta oda került át. Jó, elmentem itt is a hivatalba, kivártam a soromat, majd a nő leragadt annál, hogy hamarosan meg fog változni a lakcímem, és akkor ezt a formanyomtatványon jelentsem be. Ezt megírtam, de a 2015-ös bevallásra irányuló kérdéseimre csak nézett, aztán odarikkantotta két kolléganőjét, de csak nehezen tudtak megegyezésre jutni a választ illetően (konszenzus: lásd mint fent). Szóval nem lettem sokkal okosabb, és majd kérdezősködhetek a magyar adóhivatalnál is, remélve, hogy ugyanúgy értelmezik az államközi szerződéseket, mint a franciák...

Szabadság tér

Pont most, amikor én már az elköltözésemet szervezem, kezd benépesülni a ház: az udvaron szembe levő, eddig üres emeletes épületet megvette valaki és nagy felújítási munkák kezdődtek, és a felettem levő, egy évig lakatlan kégli is elkelt. Ide egy középkorú nő költözött be a két gyerekével - vele először Anya ismerkedett össze (mert csak ő volt itthon napközben), és angolul egész jól tisztázták egymással a helyzetet meg hogy mikor várható a zajjal járó padlócsiszolás. Mostanra már beköltöztek, és ekkor derült ki, hogy a födém igencsak vékony, mert minden settenkedő lépést hallani, hát még amikor fociznak a lakásban...

Bár már egy éve élek ebben a városban, még akad felfedeznivaló bőven - egyik hétvégi este sétálni indultunk Anyával csak a közeli negyedbe, és meglepődve bukkantunk rá egy csendes kis téren erre:

Kicsinyített Szabadság-szobor parafrázis

A tér neve is magáért beszél amúgy (Szabadság tér).

Egyébként az elmúlt évek során kiderült számomra, hogy a franciák nagyon is számon tartják, hogy az eredeti Szabadság-szobrot ők ajándékozták az USA-nak, sőt, azt is megtudtam autentikus forrásokból, hogy a tervező elzászi, és G. Eiffel is részt vett a belső szerkezet kimunkálásában, valamint az alapzat kőzetei (főleg márvány) is Franciaország különböző régióiból származnak (többek között a Charente-megyei Crazannes-ból). Az eredeti terv szerint egyébként Egyiptomnak készült volna a szobor, de ők túl drágának tartották a legenda szerint, így esett a választás az USA-ra (akik maguk is beszálltak az ajándékuk finanszírozásába).

Itt Poitiers-ben az eszmei mondanivaló mellett a praktikum is szerepet kapott, amennyiben a szobor közvilágítási funkciókat is ellát (nem mintha akár napközben, akár éjjel sokan mászkálnának arrafelé).

Dobozolás

Szóval péntek óta gyakorlatilag is szabadságon vagyok, de ez nem feltétlenül pihentetőbb, mint a munka - a hazaköltözésem szervezése miatt. A dobozolás Anya jóvoltából elég jól haladt (most tartok a tizenötödiknél...), de a hivatalos ügyek intézése valóban komplikáltnak ígérkezik (= alapjáraton is macerás francia bürokrácia az előző posztban részletezett nyári vakációval súlyosbítva).

Azért vannak kis előrelépések, például vettem és hazacipeltem a kocsitetőre szerelhető csomagtartó-dobozt (a magyar nevét nem tudom, csak a franciát, és azt is Stéphan kollégámtól, bár szerinte főbenjáró bűn egy autót elcsúfítani egy ilyennel). A boltban nem is kellett tettetnem a hozzá-nem-értésemet, de az eladó készséggel elmagyarázta nekem, a szőke nőnek, hogy melyiknek mi az előnye és miként kell felszerelni, sőt, segített beügyeskedni a drabális cuccot a VW Polo utasterébe. Hazavezetve frászban voltam, mert semmit nem láttam jobbra, de szerencsére autóstársaim megkíméltek a karamboltól.

A felszereléséhez természetesen majd szaksegítséget fogok kérni.

Hétfőn felvonatoztunk a Charles de Gaulle reptérre Párizsba, ahol Anyát feltettem a repülőre, én meg bemetróztam a városba, hogy letétbe helyezzem a B-tól kölcsönkapott túrahátizsákot egy közös magyar barátnőnknél. Ők egy nagyon érdekes lakást (gyanúm szerint valaha bolthelyiséget) bérelnek, ami földszinti és U alakban körbeöleli a lépcsőházi feljárót, plusz pince is van hozzá. Természetes napfény viszont soha nem jut be. Mázli, hogy maga az utca nagyon kicsi és alig van forgalma, így nem túl zavaró, hogy az ablak előtt mászkálnak, és amúgy a környék hangulatosan bohém, de nem lepukkant.

Innen visszavonatoztam Poitiers-be, ahol folytatom a szervezkedést - még szerencse, hogy borús az idő és esik, így úgysem tudnám a napon süttetni a hasam...

Rekord

Szombaton a francia autópályákon rekordhosszú, összesen majdnem 1000 km-nyi dugó torlódott fel sokezer emberrel az autókban - ugyanis ekkor kezdődik a fő vakációidőszak (augusztus első három hete), amikor a lakosság fele szabadságra megy (még a miniszterek is), bezárnak a boltok, hibernált állapotba kerül az állami gépezet, csend borul a városokra és tömegnyomor kezdődik a tengerpartokon. Még a rádióban is hosszú műsort szenteltek ennek a jelenségnek, és a betelefonálók is hosszasan panaszkodtak, hogy ilyenkor sem orvost nem találni, sem ügyvédet lakásvásárláshoz, sem szerelőt a szervízben. Végül persze nem oldották meg a rejtélyt, hogy miért kell mindenkinek pont ekkor és egyszerre szabira mennie, de valamiféle hagyományt emlegettek, amelyről persze mindenki tudja, hogy megnehezíti a hétköznapokat és a gazdaságnak sem feltétlenül tesz jót (kivéve mondjuk a fagyiárus-szegmensnek).

A közlekedési nehézségekre persze már napokkal korábban figyelmeztetett minden médium, az elég ijesztő "fekete" riasztást kapta a szombati nap (vasárnap csak "vörös" volt), amit a fél országban tomboló viharos időjárás is tetézett.

Ennek ellenére mégis sokan volán mögé ültek. Persze nem csodálom, hogy nem nagyon bíznak a vonatokban, ami egyrészt drága, másrészt nem olyan régen a TGV 10 napos sztrájkot tartott, ami alatt a dolgozók (állítólag) csak 20%-a sztrájkolt, mégis megbénították az egész országot - konferenciák, érettségi vizsgák maradtak el emiatt. Idén tavasszal egyébként sztrájkoltak hosszabb-rövidebb ideig a fesztiválszervezők (majdnem elmaradt az Avignon-i színházfesztivál), a lovasiskolák és a gépkocsivezetői vizsgabiztosok (nem vicc!) is.

Csak az orvosok nem sztrájkolnak sosem...

Utolsó munkanap

Csütörtökön volt az utolsó hivatalos munkanapom a Poitiers-i Klinikán, mostantól egy hónapig szabadságon vagyok. (Tulajdonképpen még volt ezen kívül is 10 nap szabadságom, de a nyári emberhiányra való tekintettel abban egyeztünk meg, hogy ezeket nem veszem ki, hanem a kórház kifizeti. Egyébként az eredeti szerződésem július 31-én járt le, de az előbb említett érv alapján, és mert nem feltétlenül rohanok haza, kötöttek velem plusz egyhónapnyi szerződést, csak azért, hogy megkapjam a szabadnapjaimat.)

A szokásos csütörtök reggeli megbeszélésre így vittem be egy kis süteményt (rácsos by Anya), de a rezidensek is hoztak rágcsálnivalót és üdítőt, hogy félhivatalosan megemlékezzünk a távozásomról. No prof már szabadságon van, de a másik két prof mondott egy pármondatos "beszédet", melyben megköszönték a munkámat és sajnálkoztak az elutazásom miatt, de ezt nem mesterkélt vagy modoros stílusban, hanem tök közvetlenül és lazán.

Persze szervezek majd hivatalos búcsúfogadást is ("pot de départ", gyakorlatilag kötelező vagy legalábbis elvárják, hogy a távozó svédasztalos búcsúpartit rendezzen).

Amúgy maga a munkanap teljesen olyan volt, mint a többi (vizit, papírmunka, gyors ebéd, szakrendelés, vizit, stb), bár kicsit nosztalgikus hangulatban. Elkezdtem összepakolni a holmijaimat is a közös irodánkban (ahova ugyebár egy hónapja lettünk száműzve, bár nem panaszkodunk nagyon, mert tágasabb).

Mivel a júliusban hazament betegek zárójelentéseit a rezidensek vagy még nem diktálták le, vagy ha igen, a titkárnők még nem gépelték le, ezért még várnak rám lezáratlan dossziék - tehát pénteken, a vakációm első napján délután már ismét az irodában ültem és zárójelentéseket javítgattam.

Adrien, a szobatársam meg is jegyezte: "Te ma is bejöttél dolgozni? Pedig azt hittem, végre kitehetem a bikinis nőcis posztereket a falra...".

Saint-Émilion

Szombaton elvonatoztunk Liborune-ba, meglátogatni A-ékat, és erre a napos nyári hétvégére Eric is eljött Saintes-ből a bátyjáékhoz. A kommunikáció így három nyelven folyt (francia, magyar, és angol Anya és a Franciák között). A kellemes ebéd után sétáltunk egyet Libourne nem túl különleges belvárosában, majd gyermeket pesztráltunk a kerti fák árnyékában henyélve. Itt megcsillogtathattam rendkívüli kreatív képességeimet, amikor egy szupermenő kuckót sikerült építenem Louis-nak, improvizatív jelleggel, talált alapanyagokból.

Mikor enyhült a hőség, elautóztunk a 25 km-re levő, méltán népszerű turista-célpontba, Saint-Émilionba.

Ez a kisváros a környező borvidékről lett híres, bár maga az óváros is festői: egy dombon és a szomszédos völgyben terül el, így a harangtorony mellől gyönyörű kilátás nyílik a főtérre és a távoli szőlőültetvényekre (sok-sok kilométeren belül csak ezt termesztenek). A Saint-Émilion eredetű vörösbort még bordeaux-i viszonylatban is igen magas áron mérik, bár rossznyelvek szerint ez csak az ügyes marketing eredménye, és nincs feltétlenül arányban a minőséggel.

Panoráma a harangtorony mellől, távolban a szőlészetek

Egy utcácska a sok közül

A főtérről a harangtorony

Egy borszaküzlet a kismillió közül

Az egy lakosra jutó bortékák száma valószínűleg itt a legmagasabb, és talán az egy pohár vörösbor átlagos ára is.

Az esti séta után (amit a gyerek végigaludt), a főtéren levő teraszétterembe ültünk le vacsorázni. A fiúk szentségtörő módon sört (!) rendeltek, így nekünk, a három nőnek kellett meginnunk a teljes üveg rozét (azért sikerült). Anya a regionális specialitást, kacsazuzás-májas salátát evett, én pedig szárított kacsamájszeletekkel és libamájjal tálalt tagliatelle-t. Élőzene is volt egy gitáros lány személyében. A finom és hangulatos vacsora után éjfélre csak értünk vissza Libourne-ba.

Ha esetleg szőlőnemesítésre adnánk a fejünket

Árjegyzék, amely 1 üvegre vonatkozik (euroban)

A balkonládában is nevelhetünk bor-alapanyagot

Egy régi borász-cégér a kapu felett

Kerti parti

A vakációk kezdete előtt és a búcsúztatásom* apropóján No professzor vendégségbe invitálta magukhoz a szakorvosi gárdát. Csütörtök estére szólt a meghívás, az alábbi utóirattal: "Fürdőruhát is hozhatnak, jó időt jósolnak". Végül senki nem mártódzott ugyan meg a feszített víztükrű kerti medencében, de nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. No-né bőrgyógyász, a harminc éve tartó házasságuk a jelek szerint elég jól tűri az egymásnak címzett csípős megjegyzéseket.

Egy nagy kerti körasztalt ültünk körbe a hársfák alatt, első fogásként kellemesen fokhagymás hideg uborkalevest kaptunk. A főfogás marokkói módra sült csirke volt darával, az első desszert a sajttál, a második desszert pedig Anya zserbója volt, amely zajos sikert aratott. A prof már két nappal korábban kikérdezett, hogy pontosan mik is alkotják ezt a sütit, hogy kiválaszthassa a hozzáillő desszertbort - de végül egy hetvenéves pineau-t szolgált fel, amelyet még szőlőtermesztő nagyapja hagyományozott rá. Éjfél után indultunk hazafele, jóllakottan, jókedvűen.

A társalgásban persze a prof vitte a prímet, többek közt mesélt arról, hogy milyen trükkökkel ússza meg a gyorshajtásért járó pontlevonásokat, az évtizedek során hogyan bővült-szépült a neurológiai osztály, mikor járt Budapesten és mennyire sajnálja a távozásomat.

Olyan égető problémák is megvitatásra kerültek, mint a borospince és a bor-raktár közötti különbségek és ezek hatása a bor minőségére. Illetve sztorizgatott mindenki, például kiderült, hogy a városhoz közeli majomrezervátumba a klinika ortopéd-sebészeit illetve szemészeit hívják, amikor műteni kell az emberszabásúakat.

Szóval egy nagyon vidám és baráti estét töltöttünk együtt a kollégákkal - ilyenből talán nem ártott volna több az év során, de azért legalább e ritka alkalmak emlékezetesek lesznek.

*Naigen, lejár itt a szerződésem augusztus végén, és (a haza hívó szavának nem tudván ellenállni) szeptemberben hazaköltözöm.

Robotséta

Ezt a videot még július 14-én készítettem: este az ablakom előtt vonult el ez a tüntetés (hogy mi ellen, az nem derült ki), és egy robot benézett az ablakon :)

Idén nem mentünk ki megnézni a városi tüzijátékot, hanem a TV-ben néztük a párizsi közvetítést: komolyzenei koncert a Mars-téren, majd látványos fényjáték a "béke" témakörében, amelynek során egy kivilágított ember (!) egy hevederen lógva sétált az Eiffel-torony külsején párszáz méter magasan.

Angles-sur-l'Anglin

Mivel hétvégén hűvös és viharos volt az idő, csak egy kisebb kirándulásra vállalkoztunk (és így is elég heves záporokban kellett vezetnem...). Poitiers-től 60 km-re található egy kicsiny falu, Angles-sur-l'Anglin, amit én is csak véletlenül találtam meg az útikönyvben, pedig érdekes látnivalóval szolgál:

az 1940-es években a falu melletti "Roc-aux-Sorciers" (szó szerinti fordítás: Boszorkányok sziklája) alatt feltártak egy, a sziklafalba faragott frízt, amely 15.000 éves!

Az eredetit itt sem lehet látogatni, mert még folynak a munkálatok, de egy múzeum-komplexumban felépítették az élethű mását, amit alapos és (csak franciául) érthető magyarázatokkal láttak el, valamint óránként indul részletes idegenvezetés a fríz mentén. Ezt érdemes végighallgatni (franciául), utána egy teremben a fríz falra vetített képén videofilmként mutatják be a jégkorszaki ősemberek feltételezett hétköznapjait, hogyan készültek a domborművek, további magyarázatok a technikákról, stb.

A múzeum bejárata

A vetítésen további magyarázatokat kapunk

Kecskék

További kecskék (másfél méter magasak)

Ez az egyetlen ismert ilyen régi dombormű (és nem barlangrajz), amit az eredeti szikla alatti védett mélyedésben (de nem barlangban) hoztak létre őseink. Főleg állatokat (kecske, bölény, ló, oroszlán) ábrázolnak, meglepően részletgazdagon, és egy kivételével minden állat egy irányba (keletre) néz (miért?). Emellett egy csoportban láthatunk meztelen női torzókat, elég stilizáltakat, de teljesen felismerhetőeket. A magyarázat szerint ezek közül legalább egy egy terhes nőt mutat, egy másik pedig egy öreget. További nőtorzók összeolvadnak egy bölénytesttel, ami visszatérő motívum több barlangrajzon a régióban, és emiatt szakrális jelentőséget tulajdonítanak neki.

Egyértelműen női torzók

Egyébként maga a falu is hangulatos: egy romos vár melletti dombtetőn kacskaringós utcák, kőházak, muskátlik, kézműves-boltok, ami megér egy délután sétát.

Bús düledékeiden

Virágos utcácska

"Goulash"

Születésnapom alkalmából vendégséget szerveztem csütörtök estére az albérletembe - és minthogy a főszakács (Anya) bevállalta, gulyásleves-vacsorát hirdettem.

Mivel az első körben nyolc rezidenst hívtam meg, felvetődött az eszközhiány kérdése, így meg kellett kérnem a vendégeket, hogy hozzanak kinyithatós székeket, tányért, kanalat és poharat. A fazekaim is kicsinek ígérkeztek, ezért abból is kértem kölcsön egy nagyobbat, csakhogy az sem volt elég mély... viszont senkinek nem volt nagyobb és ezért végül azt az áthidaló megoldást találtuk ki, hogy kétféle leves készül a vendégeknek: egy hamisítatlan gulyás- és egy klasszikus bableves.

Végül (a vakációk miatt csak) hét vendég jött, felszerelkezve a szükséges felszerelésekkel. Aperitifnek baszk sangriát szolgáltunk fel, amelyet egy kevés csípőspaprika (piment d'espelette) tett pikánssá. Utána mindenki előbb a gulyást akarta megkóstolni, amiről persze el kellett magyarázni, hogy ez tényleg egy LEVES és nem pörkölt, mint ahogy azt itt tálalják (a tányér tartalmát többen lefényképezték illusztrációképpen). A bablevesnek is elfogyott a fele, de egyöntetűen a gulyáslevest találták finomabbnak, és abból nem is maradt. Többen még a magyar erőspaprikát is megkóstolták, és elég csípősnek találták :)
A kiadós főétel után frissensült pogácsa került az asztalra egy tál gyümölccsel. A fülledt hőség + forró leves + csípős fűszerek miatt jó melegünk volt, így hamar megszavaztuk, hogy ideje felbontani a pezsgőket, amit a vendégek hoztak. El is énekelték a "Happy birthday" francia változatát, majd kaptam tőlük egy közös ajándékot, egy nagyon szép ezüstláncot! A pezsgő kibontása viszont látványosra sikerült: Mathias jóvoltából a plafonig repült a dugó és az üveg tartalmának fele a terítőre jutott :)
Miután Anya bezsebelte a gratulációkat, este 11-kor a csapat még jóllakottan elsétált a Városháza előtti főtérre egy kicsit üldögélni a padokon és csodálni az épület kivilágítását, hogy azután mindenki elégedetten nyugovóra térhessen.

Még a vendégek érkezése előtt, a kerti székeket is be kellett vetni

Baszkföld 2. - Biarritz

Vasárnap helyi buszjárattal átruccantunk a kb 10 km-re levő (de Bayonne-nal gyakorlatilag egybeolvadt) óceánparti üdülővárosba, Biarritz-ba. Ez a város kellemes klímájáról, luxusszállodáiról, következményesen magas árairól híres, és hullámlovas-paradicsomként ismert (több rangos versenyt is rendeznek itt egy évben).

Háttérben kéklenek a Pireneusok (Spanyolország)

Egy hídon sétálhatunk át a szirtre, Szűz Mária szobrához

A nap borongósan indult, de délre kisütött annyira a nap, hogy naptejet kellett vennünk (mint kiderült, már későn: az orrom persze leégett). A fotonok számával egyenes arányban nőtt a parton strandolók száma, akik a dagály miatt egyre kisebb területre szorultak össze... A part mentén innen elsétáltunk a kettes számú szabadstrandra, ahol túlzás nélkül százával gyűltek össze a hullámlovasok, mindenkét nemből, minden korosztályból és a legkezdőbbektől a legprofibbakig. Előbbiek kisebb csoportokban és egyenpólóban vettek részt szárazföldi oktatáson, majd bementek éles bevetésre a 19 fokos óceánba. A deszkán már a parton sem olyan egyszerű megállni, hát még ha vizes is plusz a hullámok ringatják... ezúttal szerencsére a hullámok nem voltak nagyon magasak, így volt lehetőségük fejlődni. Mi csak a partról kibiceltünk, de azt jó sokáig, majd visszasétáltunk az óvárosba egy könnyű ebédre.

Délelőtt, apály

Délután, dagály

Mivel nem állt szándékunkban megmártózni a hideg tengerben, késődélután visszabuszoztunk Bayonne-ba, és este kerestünk egy olyan éttermet, ahol nézni lehetett a foci VB döntőjét. Itt megvacsoráztunk (baszk csirkét ettem, ami azt jelenti, hogy lecsóval van leöntve), összebarátkoztunk a szomszéd asztalnál étkezők ölebével, majd a második félidőt és a hosszabbítást már a szállodaszobában "izgultuk" végig.

KRESZ-szabályok szörfösöknek

Kezdők

...és profik

 

Baszkföld 1. - Bayonne

Csütörtökön megérkezett Anya, és a hosszú hétvégét (július 14. nemzeti ünnep) a déli határ mentén, Baszkföldön ünnepeltük. Ide négyórányi vonatozással vagy ötórányi autózással lehet eljutni Poitiers-ből (az előbbit választottuk), de nagyon megéri.

A baszkok híresek (hírhedtek) önállósági törekvéseikről - a Pireneusok mentén néhány francia és spanyol megyében alkotnak nemzetiséget, őrzik nyelvüket (euskara, amelynek a jelenlegi ismeretek szerint nincs nyelvrokona), népszokásaikat és konyhájukat. A hegyekben pásztorkodnak és mezőgazdászkodnak, ill. halásznak az óceánban - jellegzetes ételeik a juhsajt, a sonka (a Bayonne-i sonka igen híres), a cseresznye(lekvár), a halleves, valamint a mi csípőspaprikánkra kísértetiesen emlékeztető "piment d'Espelette" (füzéren szárítják, majd őrlik), a lecsós csirke, mindenféle kolbászok és disznóláb, sangria, gyümölcspárlatok... (erre alapozom nagyon eredeti elméletemet, miszerint a baszkok és a magyarok talán rokonok, de ez még bizonyításra vár).

Sonkák, libamáj, juhsajt, paprikafüzér

Büszkén leng a baszk zászló

Minden évben új plakátot terveznek a fesztiválnak

Cseresznyelekvár, paprikakrém (Erős Pista?)

Francia baszkföld egyik központja Bayonne, ami egyébként csak egy 40.000 lakosú város az Adour folyó mentén, nem messze az óceán-torkolattól, de nyáron rengeteg turistát fogad. A legnagyobb esemény jövő héten lesz, az egyhetes fesztivál, amikor a baszkok teljesen fehér ruhában, vörös övvel+nyakkendővel és a férfiak vörös sapkában vonulnak/táncolnak/zenélnek, majd az ünnep fénypontjaként bikafuttatást rendeznek a városban. Erről ugyan lemaradtunk, de legalább volt mód bejárni a hangulatos óvárost, ahol a zöld-vörös füzérekkel (a baszk zászló színeivel) már a fesztiválra készülnek.

Utcakép 1

Utcakép 2

A csatornaparton színes házsor

A fagerendás, színes spalettás házak a baszk nyelvű feliratokkal tényleg élesen elütnek a szokványos francia utcaképtől. Szombaton megnéztük a katedrálist és a Baszk Múzeumot, ahol a legérdekesebb rész a hagyományos nemzeti sport, a "pelote" számos alfaját mutatja be (egy pattogó bőrlabdát kell falra ütögetni/elkapni a) puszta kézzel, b) teniszütő-szerűséggel, c) bőr-tölcsérrel, d) fűzfa-háncsos sqash-ütővel).

Bayonne még a csokoládé fellegvára is Franciaországban, és számos kézműves csokiműhely kínálja portékáit (a múzeumban láttuk, hogy régesrégen alulról melegített kőlapon őrölték és olvasztották a kakaómasszát).

Osztálykép 150 éve: mindenki pelote-ütővel

Híres baszk játékosok híres ütői

A buszmegállók üvegén pelote-mozdulatsor (és egyben edzőprogram a várakozók számára)