London

Szóval másfél napot London felfedezésével töltöttünk. Péntek este séta a Temze-parton szitáló esőben és jeges szélben, majd az utazás nehézségeinek levezetésére egy zártkörű diák-sörözőbe invitált meg unokaöcsénk (aki diák is), ahol már mindenki a Halloween lázában égett (mint kiderült, az egész város). Onnan emeletesbuszozás haza, ahol jól megérdemelt pihenés várt. Másnap délelőtt a ragyogó napsütés ideálisnak ígérkezett egy kis hajókázáshoz, kár, hogy a hideg nem lett enyhébb. A hajóról láttuk a legfontosabb nevezetességeket, és elvitt mai úticélunkhoz, Greenwich-be. Először a fedett vásárba mentünk, gondoltuk, megnézzük futólag, de annyira jó és ötletes kézműves cuccokat találtunk, hogy nehéz volt ellenállni a vásárlásnak (végül nem is sikerült: vettem képeslapot, pólót, varrott ajtótámasztót és egy különleges olló-technikás papírképet, amit bonyolult elmagyarázni, de majd ha megérkezik postán és bekereteztettem, majd felteszek róla egy képet). Na ha már arra jártunk, elmentünk a csillagvizsgálóba is, de a hosszú sort nem vártuk végig a nulla hosszúsági fokhoz, hanem sutyiban fényképezkedtünk. Főleg, mert ismét eleredt az eső.

És középen egy emeletes busz :)

Egy félteke választ el minket...

A délután további programpontja a Millwall másodosztályú londoni focicsapat (ugye mindenki ismeri?) meccsének megtekintése volt, de mivel késésben voltunk, próbáltunk találni egy pub-ot, ahol bizonyára mindenki meccset néz (ha nem is pont ezt, de valamilyet). Nagy nehezen egyetlen pubot találtunk, ahol egyáltalán volt TV és be is kapcsolták, úgyhogy letelepedtünk és ebédet rendeltünk - de aztán kiderült, hogy nem fogják vetíteni a focimeccset (helyette boxmeccs ment). Azért csak befejeztük az evést, elég autentikus volt a hangulat is (csupa angol család meg nyugdíjas), a dekoráció természetesen a Halloween jegyében készült. De hogy ne maradjunk szégyenben, elzarándokoltunk mégis a külvárosi focipályához, ahol pont elkaptuk az utolsó tíz percet (így nem kellett fizetnünk se), és még egy gólt is lőtt a hazai csapat - nagy volt az öröm. Négy-nulla lett a végeredmény, ez várakozáson felüli lehetett, mindenki elégedett volt. Amúgy a csapatnak külön magazinja van, benne a törzsszurkolók is közzéteszik életük fontosabb eseményeit (születések, házasságok, halálesetek), illetve az elhunyt törzsszurkolók márvány emléktáblái a csarnok folyosóin is megtekinthetők.

Este találka a Piccadilly-nél a hétvégén is dolgozó unokatesóval és feleségével, majd együtt irány a Soho, ahol ilyenkor kezdődik az élet, és irtó nehéz szabad széket találni a vendéglátóipari egységekben. Csak sikerült végül egy perui jellegű bárban, ahol valami autentikus perui koktéllal/sörrel koccintottunk egymás egészségére. Otthon folytattuk az egzotikus ételek kóstolgatását, ezúttal eredeti japán teasüteményeket, savanyított szilvát és szárított halat ismertünk meg.

A fagyos vasárnapi reggelen pedig irány a reptér, és még ki is felejtettem az előző posztban a kálváriából, hogy a reptérre induló vonat bedöglött, és át kellett szállnunk egy másikba (fűtetlenbe). De ez már említésre sem méltó kis részlet volt.

Egyszóval London izgalmas hely, nyilván rengeteg még a felfedeznivalóm itt. Az egyetlen, amit nem tudok megemészteni, hogy miért nem látják végre be az angolok, hogy a két külön csapból folyó jeges és forró víz rendszere használhatatlan...

Egy ötlet: teáscsészékből lámpa

Halloween a pubban

Halloween a kirakatban

Halloween a japán étteremben

Nyert a Millwall, hurrá!

Csak egy ugrás London

Egy hétvégi londoni "átruccanást" sikerült összeegyeztetni az ott élő unokatesóval és az éppen ott vendégeskedő tesóval, hiszen fapadossal csak egy ugrás, itt van a szomszédban. A nagyon várt út persze azért nem indult zökkenőmentesen:

reggel eszeveszett teperés a biciklin, hogy elérjem a korábbi vonatot. Időben érkezem - ám a vonat nem, ugyanis 40 percet késik. Izgulás, hogy odaérek-e időben a reptérre - taxi a La Rochelle-i reptérre, ami egy röhej, kb akkora az épület, mint Balatonszemes pályaudvara (na jó, Siófoké). Egyórás sorbanállás a hidegben, végre mindenki bejut a váróterembe - és mindenki egyszerre hördül fel, amikor bejelentik, hogy a gép a meteorológiai viszonyok miatt bizonytalan ideig nem tud felszállni (az ellenjárat meg nem tudott leszállni). Nagy tanácstalanság mind az utasok, mind a cég részéről, végül fél órás töketlenkedés után kitalálják, hogy mindenkit átbuszoztatnak Nantes-ba, mert ott szállt le az ellenjárat. Várjuk a buszt, majd felpréselődünk, két óra zötyögés a főúton (még véletlenül sem autópályán), és leszállunk Nantes repterén, ahol sokkal nagyobb a köd, mint LR-ben és senki nem fogad minket. A csordaszellem azért él, így együtt tódulunk be, és végül csak kiderítjük, hova kell menni. Másfél óra múlva fel is szállhatunk a gépre, ahol a kapitány elmagyarázza, hogy LR-ben kicsi a kifutó és erős a szél a tenger felől, így veszélyes lett volna a le/felszállás. Na végül 6 órás késéssel megérkeztem a Stansted-re, onnan vonat be a városközpontba, ahol az én kis öcsikém várt egy kartonnyi reklám-joghurttal a kezében, és a megpróbáltatásaimat egy pizzázóban próbáltuk elfeledtetni. 

A további 36 óra szuper volt (erről külön bejegyzés lesz), majd vasárnap reggel busz-vonat a reptérre, ott soksok várakozás (elnéztem az indulást+óraátállítást, így hamarabb mentem ki + fél órás járatkésés) után repülés Tours-ba (eleve nem LR-be vettem, mert oda hajnalban megy a gép). Onnan három és fél órás vonatozással pedig visszaérkezés a télies de otthonos Saintesbe. A tulajdonképpeni utazás nem hosszú (repülő 50 perc, TGV 1 óra, vicinális 1 óra), de köztük az átszállások és az odajutás nagyon sok időt vesz igénybe. Szóval még ki kell tapasztalni, melyik útvonal a legbarátságosabb, hiszen amúgy tényleg nincs messze.

Gasztrotúra

A mai bejegyzés egy gastroblogba is beillene, mert főleg kajákról lesz szó. Az evés-ivás ugyanis nemcsak a francia hétköznapokban játszik központi szerepet, hanem a beszélgetések egyik fő és állandó témája is. Ezt a lelkesedést egyelőre kevéssé tudom osztani, valószínűleg szűklátókörűségem miatt, hiszen számomra a legfinomabb elképzelhető étel a csirkepaprikás galuskával és kovászos uborkával, és a különleges fogásokkal szemben kicsit mindig bizalmatlan vagyok...

Múlt héten E-val kitaláltuk, hogy egyik este ki kellene mozdulni, mivel azonban a hétköznap esti saintesi programok listája igen rövid, végül egy olasz (!) étteremben kötöttünk ki. Minőségi olasz hozzávalókból készültek a finom olasz fogások, én egy pestos-zöldséges gnocchira szavaztam, és utána egy AKKORA adag profiterolt kaptam, hogy alig tudtam megenni (azért valahogy sikerült). Úgy döntöttünk, hogy hagyományt teremtünk, és szisztematikusan végigesszük a város összes éttermét, ami jövő tavaszig valószínűleg sikerülni is fog (bár megnehezíti a szervezést, hogy egyes éttermek csak pénteken és szombaton este vannak nyitva). Ma itt a Szent Eutróp-templom tövében levő, puccosnak tűnő éttermet próbáltuk ki. Előételnek sütőtök-szószt rendeltünk (véletlenül), amit libamájhabbal öntöttek le, és a közepén virított egy kis darab pirított libamáj is. Főfogásnak fürjjel töltött káposztát kértem - na ebben csalódnom kellett, nem nagyon hasonlít a mi töltött káposztánkra, és a köretnek mellé adott három kanálnyi (de művészien elrendezett) krumplipüré sem vigasztalt. Mondjuk a fürj-rész finom volt. Desszertnek egy tömény cukorbombát kaptam: csokis piskóta belsejében olvadt csokikrém, és mellé sós-karamellás fagyi. A sós-karamella egyébként e tájegység specialitása, meglepően finom, többen megkóstolhatták otthon is a nyár folyamán. Szóval egyelőre a listán első az olasz, második a puccos étterem.

Hétvégén egyébként egy szörnyű étellel is megismerkedtem, szerencsére csak tisztes távolból: andouillette, ami a hurkába töltött disznóbelsőséget (gyakorlatilag pacalt) takarja, és ennek megfelelő íz- és szaghatással. Ja, és hagymalevest is ettem, ez is csalódás volt: otthon ugye krémleves készül belőle, pirított zsemlekockákkal, nyamm. Itt elémraktak egy sűrű pörköltet, amiből kihagyták a húst, azaz dinsztelt hagyma szósszal. Ízre persze nem volt rossz, de az állag azért rontott az összhatáson.

Majd beszámolok a gasztrotúra következő állomásairól is, bár nem biztos, hogy ez mindenkit érdekel. Az a vicces, hogy holnap is étteremben fogok vacsorázni (véletlenül alakult ilyen sűrűre a hét, azelőtt hónapokig mikroskaján éltem), de annak tudományos felvezetése is lesz, mert egy bordói professzor tart nekünk fejtágító előadást elő-előételnek.

Mellékesen tegnap aláírtam a szerződést újabb fél évre, miután minden illetékes írásos jóváhagyását adta a dologhoz.

Taxik és egyéb autók

Ezen a héten többször is taxival kellett mennem ide-oda a városban, és csupa kellemes meglepetésben volt részem. A taxitársaság, amit mindig hívni szoktam (eleve csak 3 van a városban, és ez az egyetlen, amelyik hétvégén is mindig szolgálatban van) már törzsutasként kezel: ismerem mind a 6 sofőrt, tudják, hogy hol dolgozom, meg hogy magyar vagyok, stb. Mindig nagyon kedvesek, időre jönnek (persze nem árt jó előre szólni, mert néha a szomszéd városba visznek fuvart). A múltkor 8.10 euro volt a fuvardíj, adtam egy tízest, mire visszaadott két eurot, és még nekem kellett győzködni, hogy legalább a tízcentest fogadja még el, nehogy már ő adjon nekem borravalót :) Ma pedig előre kihívtam őket a pályaudvarra, és várakozás közben (mert a vonat, khm, véletlenül késett), beszervezett egy másik utast ugyanerre a környékre, így az kiszállva kifizette az út nagy részét, nekem meg csak a különbözetet kellett (csinálhatta volna úgy, hogy megvárakoztat egy kicsit és akkor mindketten teljes árat fizetünk). Szóval itt jó fejek a taxisok.

Ám mivel egyre hidegebb van reggel és 10 napig egyfolytában esett az eső, a saját autó vásárlása is igencsak napirenden van. Eddig ugyebár a kocsi-témában leginkább a színükről tudtam volna társalogni, és arról sem túl lelkesen. Hát ez most már másképp van. Ismeretségi köröm szakértői gyorstalpaló táv-alapképzést nyújtottak, amit autodidakta módon azóta is fejlesztek. Tehát ha valaki feltenné a keresztkérdést, hogy a sensodrive rendszerű váltó pontosan mit takar, simán el tudnám magyarázni! Szóval a neten leszűkítettem a szóba jöhető autótípusok listáját (ugyebár legyen kicsi, megbízható, automata váltós, tolatóradarral, olcsó, és francia, hogy itt Saintes-en is legyen márkaszervize...). Utána elmentem a Renault-márkakereskedésbe, ahol behajtogattam magam a twingoba (nem fér el a lábam), tehát csak a nagyobb (=drágább) típusok maradnak ebből a márkából. De mind a helyiek, mind az otthoniak lebeszélnek a R-ról. Most egy Citroen-szalont is megnéztem, találtam is egy olyat, amibe kényelmesen beférek és mégsem a legnagyobb terepjáró, csak hát az ára... Úgyhogy azért majd ellátogatok a Peugeot-hoz is (úgyis azon tanulok vezetni), aztán hamarosan muszáj lesz dönteni, mert közeleg a tél! (ahogy arra Ned Stark is figyelmeztet a Trónok harca c. regényfolyamban, de ezt csak az tudja, aki hozzám hasonlóan ponyvaregényeket (is) olvas...)

Továbbképzésen

A mai meg holnapi napot Bordeaux-ban töltöm szakmai továbbképzésen (amire olyan bonyolult beiratkozni - még mindig nem kaptam meg a végleges jóváhagyást, pedig visszaküldtem a kitöltött dossziét). Egy szállodában tartják, a szoba, a reggeli és az ebéd is benne foglaltatik a tandíjban (nem fedezi egyébként e költségeket, úgyhogy egy alapítvány is beszáll). A kb 25 fős társaság vegyes, a zöldfülű rezidensektől az őszülő halántékú főorvosokig terjed a résztvevők skálája. A mai nap a molekuláris, szövettani és módszertani alapokról szólt (húúú, de izgi), holnaptól már érdekesebb témák is lesznek. A közös ebédnél elég hamar kiderült, hogy nem vagyok francia, de nem lepődtek meg túlságosan a dolgon, majdnem mindenki kórházában dolgozik kelet-európai doki, kivéve a legnagyobb egyetemi klinikákat. Budapesten is jártak már többen. Miközben valószínűleg kiült az arcomra a menü (természetesen halféle) iránti mérsékelt lelkesedés, meg a gyenge próbálkozásom után, hogy a feketekávéhoz tejet szerezzek (sikertelenül), érdeklődtek, hogy hozzászoktam-e már a francia konyhához. Egy kompromisszumos "részben" volt a válaszom, majd az egyik nő elmesélte, hogy kamaszkorában járt nálunk cseregyerekként, és mennyire megdöbbent, amikor meggylevest adtak neki. Ezen a többiek is megrökönyödtek - MEGGYleves??? Mármint nem desszertnek kompót, hanem levesnek?? Szóval vicces, hogy míg mi a békacombot meg a csigát tartjuk furinak, addig nekik a meggyleves okoz sokkot :)

Este nem volt közös program, így bementem a városba

a) villamosozni (ilyen, amikor a vidéki kiscsaj bekerül a citibe), 

b) kirakatbámulni, 

c) sétálni a Garonne partján (szélesebb, mint a Duna, konkrétan barna a színe és csak 3 híd szeli át), a hangulatos belvárosban meg véletlenül az arab negyedben, és végül 

d) vacsorázni egy pubszerűségben. A választott étel (halmentes) nem volt ugyan telitalálat, de a pincér által ajánlott fehérbor nagyon finom volt, és a desszert végül feledtette a kezdést: na ki találja ki, hogy mit takar az "úszó sziget" elnevezés?

Egy kis szakma

Ezen a hétvégén ismét készenlétes ügyeletes vagyok, vagyis ma délután négyig voltam benn a kórházban, aztán hazajöttem ebédelni, aztán visszamentem az esti vizitre, és most ismét itthon várom, hogy megcsörrenjen a telefon és be kelljen bicikliznem az esőben. Szóval elég fárasztó a dolog, átlagban minden harmadik nap+éjjel ugrásra készen lenni, és emellett természetesen a napi munkát továbbra is ellátni. Persze fizetnek ügyeleti díjat, és járna érte szabadnap is, csak azt nem tudjuk kivenni, mert csak hárman vagyunk (V még nem segít sokat) és nincs aki helyettesítsen. De az már biztos, hogy beírtam a nevem a kórház krónikáiba, mert én voltam az első, aki ezen ügyelet keretében elvégezte az első ilyen beavatkozást (thrombolysist) az intézmény történelmében, ráadásul 100%-os sikerrel. Azóta már egy második is volt, azt is én csináltam, amilyen mázlim van, úgyhogy a kolléganőim most az én "széleskörű" tapasztalataimra kíváncsiak, mit kellene még javítani a szervezésen. Az egész készenléti rendszert végülis főleg e beavatkozás kedvéért állították fel, hogy ne kelljen a betegeket az egy órányira levő La Rochelle-be szállítani, amikor csak 4,5 óra áll rendelkezésre a művelet elvégzésére.

Amúgy szegény V beilleszkedése nem megy zökkenőmentesen, részben az ő, részben a rendszer, és részben a főnöknőm hibájából, aki nem könnyíti meg neki a dolgot. Mivel egyelőre neki is és a kolléganőimnek is csalódnia kell a várakozásaikat illetően, egyáltalán nem biztos, hogy meghosszabbítják a szerződését januártól. Ő mindenesetre egész álló nap sóhajtozik, panaszkodik, vitatkozik, elméleteket gyárt, de hasznossá tennie magát valahogy nem sikerül neki...

A szépirodalomról

Vasárnap délután moziba mentünk E-val (emlékeztetőül: a helyi honfitársammal), mivel zuhogott az eső, viszont a kinézett megakóruskoncertre már nem volt jegy. A belvárosi fapados moziban, a színház pincéjében néztünk meg egy limonádé francia vígjátékot, ami mérsékelten volt csak vicces, ellenben nagyon élveztem, hogy tök jól tudom követni a sztorit és még a poénok többségét is. Persze nem szárnyaltak magasan, de akkor is. Utána még beültünk egy italra a vasárnap esti Saintes egyetlen nyitva tartó kávézójába, ahol további párhuzamok derültek ki franciaországi élményeinkkel és problémáinkkal kapcsolatban. Például neki is fura volt, ahogy a helyiek kényszeresen minden "köszönöm" után válaszolnak, hogy "nagyon szívesen" ill "igazán nincs mit", és az elköszönésnél sem elégednek meg egy mondattal, hanem ragozzák: kellemes délutánt! - önnek is kellemes délutánt és sok szerencsét! - viszont kívánom! - a viszontlátásra! - a viszontlátásra! stb.

Tegnap pedig ebédszünetben forgalmi-, este francia nyelvórám volt, és mivel mindkettő fokozott koncentrációt igényel, eléggé kimerülten tértem aludni. Ráadásul egy éjszakát a hallban levő kanapén kellett töltenem, mert a tetőablakon befolyt az eső és eláztatta az ágyat, de újra jól becsaptam az ablakot, és azóta nem csepeg és az ágy is kiszikkadt. A forgalomban még mindig közveszélyes vagyok, bár ha a városon kívül egy kihalt úton mehetek 40-nel, akkor már nem áll égnek a hajam, csak simán aggódom (hogy például mikor szalad elém egy nyúl vagy kapok defektet, stb). A nyelvórán ezúttal először egy Victor Hugo-verset elemeztünk, meglepően jól értettem a metaforákat (nem okoztak nagy meglepetést, pl: a harmat gyöngyei, meg a csalogány dala napkeltekor). Én viszont okoztam Jean-Paulnak meglepetést, amikor meg tudtam mondani, hogy van franciául a "szaglási inger", amit állítólag a gimnáziumi tanítványai nem tudtak, én azonban az anatómiai- és latintudásom alapján simán megtippeltem. Aztán a barokk irodalom kapcsán (mert egy modern szerző barokk stílusú művét jelölte ki a Tanár Úr közös olvasásra) a jansenismusról hallhattam, de még csak futólag, így még pontosan nem tudom itt elmesélni, mi a filozófiájuk lényege. Nyilvánvalóan továbbra sem tudom azonban megtárgyalni a szomszéd lánnyal, hogy a jelenlegi ködös-esős idő mennyire szokatlan ebben a hónapban :)

Harmadszor is egyetemi hallgató leszek

Már a kiköltözés előtt is szőttem terveket arról, hogyan kellene kihasználni ezt a külföldi lehetőséget a maximális szakmai fejlődésre. Amit könnyűnek hittem megszervezni (az EEG megtanulása), az a gyakorlatban elég kivitelezhetetlen egyelőre, az idő- és a tanárhiány miatt. De nem tettem le a tervről, és mikor még tavasszal megpendítették, hogy vannak mindenféle posztgraduális továbbképzések, reménykedni kezdtem. Konkrét kérdésként szeptember elején merült fel ismét, amikor be kell iratkozni a meghirdetett DU és DIU (Diplome Inter-Universitaire) képzésekre. Ilyet mindenféle szakirányban, sokféle témákban szerveznek az egyetemek, egyedül vagy összefogva, egy- vagy többéveset, banális vagy nagyon specifikus kérdéskörben. Valamennyit fizetni kell érte, és a végén vizsga van, cserébe persze adnak egy bizonyítványt, amit lehet lobogtatni vagy bekeretezve a falra kirakni.

Magam kezdtem keresgetni, először EEG témában, de ezek a képzések 3-6 hónapos teljes (munka)idős gyakorlati oktatást tartalmaznak, amit most nehezen tudnék kivitelezni. Egy másik érdekes témában (neurológusok kedvéért: az autoimmun demyelinisatiós betegségekről) viszont a közelben, Bordeaux-ban indul képzés. Mindkét kolléganőm bátorított, az egyik pedig írt egy e-mailt az illetékes professzornak, megkérdezve, hogy hova kell fordulnom, mivel ezt a részletkérdést nem sikerült a neten megtalálnom. A professzor fél órán belül írt, megadva a telefonszámát, és kért, hogy hívjam fel este. Remegő hanggal telefonáltam neki, de irtó kedves és közvetlen volt, megnyugtatott, hogy ez nem nyelvvizsga, tehát ne aggódjak a hiányosságaim miatt, és egyébként is már hallott rólam (kitől??), még azt is tudta, pedig soha nem találkoztunk, hogy magas vagyok (úgy tűnik, most már ez marad az állandó eposzi jelzőm ebben a megyében).

A beiratkozás persze nem egyszerű. Ez a professzor hagyja jóvá a jelentkezést, de egy másik, a Poitiers-i egyetem neurológia professzora az illetékes az adminisztrációban. Az első prof (Dr No)* küldött egy jóváhagyó e-mailt nekem, meg a kettes számú profnak és annak a titkárnőjének címezve, hogy akkor OKÉ, és lehet kezdeni a papírmunkát. A kettes számú prof egy nap múlva elküldte a hivatalos programot, időpontokat, stb. A titkárnő részéről nagy hallgatás. A mi titkárnőinkkel kezdtem nyomoztatni utána, egyszer elérték telefonon, de akkor épp nem volt bekapcsolva a számítógépe(???), így nem tudott azonnal intézkedni, de majd kiküldi a papírokat. Újabb egy hét múlva telefonon hívtuk megint - ja, még nem küldte el, de most már tényleg mindjárt (a beiratkozási határidő vészesen közeleg). Szerdán végre megérkezett a hatalmas boríték, benne egy négyoldalas nyomtatvánnyal, plusz három példányban egy nyilatkozat, plusz egy hosszú lista a még beszerzendő papírokról, fénymásolatokról, hogy beiratkozhassak a Poitiers-i Egyetemre. Most még azt próbálom kipuhatolni, hogy a kórház továbbképzésekre fordítható alapjából jutna-e még nekem erre az oktatásra (a többiek szerint kellene, hogy jusson, én kételkedem). 

Mindenesetre már regisztráltak valahol, mert lassan csordogálnak azért az infok a helyszínekről, részletekről. Háromszor két nap oktatás lesz Bordeaux-ban (a részvételi díj a szállást is tartalmazza), májusban pedig vizsgaként egy röpke 20 perces előadást kell tartani egy, az egyes számú proffal közösen kiválasztott és kidolgozott témában.

Vagyis épp ideje volt elkezdeni a nyelvleckéket Monsieur Jean-Paullal...   

*ez egy rossz szóvicc, de csak mert most van az 50. évfordulója az első James Bond-filmnek, aminek ez a címe. A prof nevét NO-nak ejtik, de nem így írják persze.

Nyelvóra

Már tavasz óta tervezem-szervezem, hogy hivatalos formában is továbbfejlesszem a nyelvtudásomat, mert még van hova, viszont a munka alatt inkább csak a szakmai szókincsem fejlődik úgy-ahogy, ez pedig nem elég. Az egyik kolléganőm ismerőse ajánlott egy tanárbácsit, akivel nyár elején sikerült is felvenni a kapcsolatot (elég körülményes volt, mert nincs mobilja, viszont keveset van otthon), és találkoztunk is egyszer, amikor megismerkedtünk és megegyeztünk, hogy nagyjából mire is lenne szükségem és ő mit tud javasolni. Aztán jött a nyár, mindketten elutaztunk, így csak mostanra sikerült ismét összefutni és sort keríteni az első hivatalos franciaórámra.

Monsieur Jean-Paul egy régimódi, nyakkendős, kedves irodalomtanár, aki középiskolai és egyetemi kurzusokat tart, valamint jobbmódú szülők gyermekeivel próbálja megismertetni/szerettetni különórák keretében a francia irodalmat. Tehát külföldinek még nem tartott soha órát, de ennek ellenére nagyon érdekelte a feladat. Jó lassan és tagoltan beszél (hogy a leghátsó padban szunyókáló diák is megértse), és igen választékosan. Megegyeztünk, hogy majd beszélgetünk egyes témák illetve olvasmányok kapcsán, de az első óra 80%-ban ő beszélt, igaz, nagyon érdekes dolgokról - például a Charente-megyei román kori építészet jellegzetességeiről, meg hogy Napóleon miért helyezte át innen az érsekséget, meg honnan ered az érettségi szó francia megfelelője, stb. Olyan szavakat tanulhattam, mint a: gyülekezet, fenyőtoboz, csillár, ellentmondásos - vagyis csupa olyat, amit ritkán használunk a hétköznapi beszélgetésekben. De ő nagy hangsúlyt fektet a szofisztikált fogalmazásra és a barokkos jelzőkre, amelyek felét szerintem a szomszéd néni nem is érti :)

A jövő órától egy regényt fogunk együtt olvasni/elemezni/értelmezni, és ennek kapcsán a nyelvtant is átvesszük. Majd halkan megsúgom neki, hogy ha nem is tűnt fel, azért nekem ennél sokkal alapvetőbb szavak is hiányoznak a szókincsemből, úgyhogy a középkori egyházi hagyományok helyett kezdhetnénk akár az időjárás kitárgyalásával :)