Még kisebb hírek...

Végre volt egy kis téli hangulat: tegnap havazott!! De rögtön el is olvadt, és ma már csak eső szemerkélt, vagyis megint nulla fok feletti a hőmérséklet. Egyébként Franciaország belsőbb ill. magasabb részein már áll a hó, erről szól a híradó fele.

Az Air France ügyfélszolgálata röpke két hónap alatt kiértékelte a sztrájk és annak többletköltségei miatt benyújtott reklamációmat, és az e-mailben meglepően udvarias és kimerítő magyarázatok kíséretében felajánlottak 500 euronyi bónuszt, amit egy év alatt vásárolhatok le a járataikon (ebből kijön egy hazaút oda-vissza, akciósan esetleg másfél). Ezzel végül is elégedett vagyok, és nekik is nyilván jobb, hogy ha boldog törzsutas válik belőlem.

A kórházi titkárnők útmutatása alapján ma postára adtam egy ajánlott küldeményt haza, ami csak azért ilyen különleges élmény, mert a posta ajtaján belépve elém ugrott egy nő, és rögtön kérdezte, miben segíthet, aztán odavitt egy kasszához, és nulla sorbanállás után 3 perc alatt letudtuk a dolgot (pedig természetesen nem olyan egyszerű, mint otthon). Közben figyeltem, hogy csak velem csinálták-e ezt - de nem, az ajtó előtt sertepertélnek a nőcik és azonnal mosolyogva útbaigazítják a betérő ügyfeleket.

Amúgy a titkárnők is irtó kedvesek, mindig sokat segítenek nekem, a személyes ügyeim intézésében is, és türelmesen végighallgatják, mire elmagyarázom, mit is akarok. Pedig a főnöknő (a kolléganőm) eléggé ridegen bánik velük, és mindig ugráltatja őket.

Közben kikerült a nevem az irodám ajtajára, sőt, az osztály bejáratánál levő fő táblát is kicserélték, úgyhogy már én is szerepelek rajta. Ittlétem tehát a rendszer összes apró fogaskerekéig eljutott, aminek persze hátránya is van, mert pl. már tudják a mellékemet is, és a sürgősségi osztályról előszeretettel hívnak mindig engem a neurológusok közül (a legkisebb ellenállásban bízva, és igazuk is van). De a múlt héten már sikerült ellentmondanom az egyik (nem is túl udvarias) kollégának, aki azóta sokkal normálisabb, pedig az érveim cizellált kifejtéséhez sajnos még nem elég bő a szókincsem... Egyébként tegnap meg azért hívtak fel a sürgősségi osztályról, hogy nem beszélek-e véletlenül lengyelül :) Hát nem, de azért orosz alapszókinccsel el tudtam magyarázni a vesekövesség lényegét.

És végül: tegnap este a kanapém karfájára telepedett egy kétpettyes katicabogár, azóta sem mozdul, de sejtelmem sincs, honnan került ide hirtelen.

Kishírek

A héten legtöbbször túl későn értem haza ahhoz, hogy bármi érdekeset írhassak a blogra, és mára is csak néhány apróbb hír jut...

Csütörtökön például megint beigazolódott, milyen kedves emberek élnek itt: siettem az áruházba, hogy még bevásárolhassak zárás előtt, de az aprópénzes tárcámat otthon felejtettem, így egy kisboltba szaladtam be, hogy váltsa már fel a papírpénzt légyszi-légyszi-légyszi. Azt válaszolta, hogy sajnos már bezárta a pénztárt és nincs aprója, de mire kéne egyébként? Mikor elmagyaráztam (=elmutogattam), hogy a bevásárlókocsi bérléséhez, akkor megörült, hogy hát van nekik olyan kis műanyag bigyójuk, ami direkt erre való, és mivel nem tudna visszaadni a papírpénzből, fogadjam el ajándékba. Persze nem nagy összegről van szó, de a gesztus mégis nagyon szimpatikus, és főleg akkor kimentett a csávából.

Ma délután visszamentem a múlt héten felfedezett antikváriumba, és a kedves eladóbácsival beszédbe elegyedtem. Elvittem neki két képregény-könyvet, amit még érkezésem elején vettem kíváncsiságból, de nem tetszettek, így nem akartam megtartani őket. Megegyeztünk, hogy cserébe minimális áron elvihetek helyettük másik képregényt, mivel amúgy nincs helye hol tárolnia őket és ezért nem nagyon vesz újakat. Szóval hosszasan válogattuk, melyik lenne a legmegfelelőbb, és rövid előadást hallhattam a képregények több generációjáról. Végül a klasszikus-poénos családból hoztam el kettőt, amelyek a bácsi szerint épp megfelelnek a nyelvtudásom szintjének :)

Utána moziba mentem, de nem a multiplexbe, hanem a belvárosi színházba, amelynek az alagsorában van egy kis vetítőterem, olyan retro-méretű. Az Intouchables c. francia filmet láttam, amit Lajos ajánlott a figyelmembe (ezúton is köszi), tényleg jó volt. Mondanivalója is van, de vicces is, bár nem állítom, hogy minden poént értettem, főleg azokat nem, amelyek a párizsi külvárosi szlengben hangzottak el. De tudtam élvezni a filmet, ajánlom mindenkinek.

És végül kiderült, hogy mégsem úsztam meg a sajtónyilvánosságot, mert ez érkezett a kórházi e-mailes levelezési listán (a kórház sajtófigyelő szolgálata lelkiismeretesen naponta elküldi a kórházat akár csak távolról is érintő cikkeket):

A regionális napilapban (Sud Ouest) jelent meg, de az online változatában nem találtam meg.

Ceremónia

Még a múlt héten levelet kaptam a kórház igazgatóságáról, amelyben meghívtak a január 20-án tartandó évnyitó jellegű ünnepélyre, hogy "a sajtó és a kórház közösségének nyilvánossága előtt bemutassanak, ezzel is hangsúlyozva, milyen töretlen az intézet szakmai fejlesztése, stb.". A"sajtó nyilvánossága" kitétel eléggé megijesztett, így próbáltam szabotálni a levelet és nem válaszoltam pár napig, de aztán telefonon is érdeklődtek a titkárságunkon, hogy most akkor megyek-e. A nagyon kedves titkárnőnek felvázoltam aggályaimat, ezért a nevemben kipuhatolta a sajtóosztályon, hogy lesz-e kérdezősködés/fotózás is, vagy csak jelen kell lenni, mire megnyugtattak, hogy nem fognak kérdezni. Tehát péntek délután a főnöknőmmel lementünk a feldíszített kantinba a vízkereszti ünnepségre (ő is először vett részt ezen, pedig 20 éve dolgozik itt).

Az ünnepség egyébként ahhoz a francia hagyományhoz kötődik, hogy vízkereszt környékén (ami alatt itt egész január értendő) egy galette nevű lapos süteménybe belesütnek egy babot, aztán kisorsolják, hogy kinek melyik szelet jusson, és aki megtalálja a babot, az lesz aznapra a király, és minden kívánsága teljesül. Ugyanekkor szokás mondani az újévi köszöntőket is.

Szóval az ünnepségen nem voltak nagyon sokan, max 100-an a kórház 1300 dolgozója közül, de a fontosságok és tisztségviselők mind ott virítottak, beleértve kb 20 nagyon öreg tolókocsis nénit és bácsit is, akikről azt hittem, hogy a kórház ősnyugdíjas dolgozói, de a végén kiderült, hogy egyáltalán nem, csak a közeli idősek otthonából jöttek mint érdeklődők, tapsolni és sütit enni.

Az igazgató (akit 2011-ben neveztek ki, így először tartott ilyen beszédet) hosszasan ecsetelte a nehézségeket és az örvendetes együttműködéseket, fejlesztéseket, bővüléseket, megemlítve a neurológusok létszámának növekedését is (név nélkül). Kezdtem megnyugodni, de aztán jött egy következő szónok, az orvosszakmai bizottság elnöke, aki szintén hosszú beszéde végén felsorolta a 2011-ben szerződtetett orvosokat (8 fő), és ki kellett vonulnunk a pulpitushoz, felsorakozni és lehetőleg mosolyogni a kameráknak. A 8 újonc közül csak 4-en voltunk jelen, de nagyon megtapsoltak minket (egyébként 8-ból négyen vagyunk külföldiek). Szerencsére beszélni tényleg nem kellett...

Utána kiosztották a Kiváló Dolgozó kitüntetést, valamint a 2011-ben nyugdíjba vonultaknak adtak búcsúajándékot. Eztán a Polgármester tartott nyájas köszöntőt, utána még valaki (ezt már nem követtem annyira), és végre lehetett sütit enni (de egyikben sem volt babszem). Még bemutattak pár embernek, és a polgármester is odajött külön parolázni (úgy tűnik, nagyon szívén viseli a kórház fejlődését, egyébként ő háziorvos volt régen).

Azóta a regionális újság netes változatában ellenőriztem, csak egy rövid beszámoló foglalja össze a 2012-es terveket, és egy képet mellékeltek az igazgatóról beszéd közben, vagyis kár volt aggódnom a túlzott médiafelhajtás miatt :)

Szakmai vacsora

Tegnap az egyik kolléganő elvitt egy szakmai előadásra, amit közös vacsora követett. Este 8-ra kellett volna Piotiers-be érnünk, de nem sikerült időben elindulni, így egy kissé elkéstünk (másfél óra az út kocsival). Az előadásokon nem mondtak sok újat ugyan, de jól összefoglalták a már ismert adatokat. Utána bemutattak néhány kollégának, akik a térség különböző városaiban dolgoznak. Ezt egy jó hangulatú ínyenc-vacsora követte (menü: sütőtökleves libamájhabbal, főételnek valamilyen hússal töltött tészta és rókagomba, végül karamelles csokis felfújt - de mind miniatűr adagban). A beszélgetést már elég jól tudom követni, de hozzászólni még ritkán szoktam, pedig mindenki nagyon kedves volt. Végül éjfélre értünk haza, így összességében elég fárasztó volt és szakmailag kevéssé hasznos, de mindenesetre érdekes.

A másik kolléganőtől pedig kaptam ajándékba egy üveg bort. Ugyanis otthonról mindkettőjüknek tokaji aszút hoztam (mert ezt már ismerték korábbról), de Marie-Helene felvilágosított, hogy ehhez hasonló jellegű bor természetesen itt is készül - és ebből kaptam másnap egy üveggel. A szakértőknek leírom, mi minden áll a címkéjén: Chateau la Variére, Bonnezeaux, Les Mellerresses 2007 és egy csomó díj, amit megnyert. A Loire-völgy régiójában készült, és tényleg nagyon hasonlít az aszúhoz! Tök édes, és mélysárga színű. Itt viszont nem desszerthez, hanem libamájhoz szokták inni :)

A tegnapi vacsorán persze megint szóba került, hogy nem szeretem a tengeri herkentyűket (nem én hoztam fel, becsszóra), és ezen ez a hallgatóság ismét megrökönyödött. Aztán a tokaji is eszébe jutott valamelyiknek, de  utána megegyeztek, hogy ha a francia borokat akarnánk megismerni és végigkóstolni, az évekbe telne. Ezután mindegyik felsorolta, melyik a kedvenc tájegysége és miért. Szóval nagy borszakértő az átlagember is, nem árt majd felzárkóznom melléjük...

Ja, ezen kívül még az otthoni zászlóégetős hőbörgés került szóba, mert az az itteni híradóban is szerepelt - nem győztem magyarázkodni :( 

Hétvége

Internet-hozzáférési problémáim miatt csak most tudok beszámolni a hétvégémről.

Pénteken sikerült letudni a nagybevásárlást (ez az egyetlen nap, amikor 9-ig van nyitva az áruház, így még pont odaérek, és ráadásul tömeg sincs). A Carrefour nevét Hyper U-re változtatták, de a kínálat ugyanaz maradt. Hazafele egy nyúllal találkoztam a bicikliúton, ebből is látszik, mennyire a város szélén lakom. Szegényt azonban másnap már kilapítva láttam viszont az autóút mentén, úgyhogy nem jól tette, hogy beköltözött az erdőből...

Szombaton a délelőtti vizit után a napsütésben bebicikliztem a városközpontba, ahol meglepően nagy tömeg fogadott. A sétálóutcákon hömpölygött a sok ember, mindenki soppingolt, ezért én is így tettem :) a sok év eleji leértékelés közül egy szép cipőt meg egy piros válltáskát fogtam ki magamnak. A Szent Péter katedrális alatt pedig egy antikváriumra bukkantam, ahol a kínálat felét természetesen képregények teszik ki. Nem tudtam ellenállni egy Asterix és egy Agatha Christie képregénynek, lehet, hogy a végén én is függő leszek? De az tény, hogy az Asterix szórakoztató és szeretnivaló, most már értem, miért ilyen népszerű. 

Az antikvárium

Ilyen szép idő volt, virágokkal januárban!

Na ki figyel az óriásplakáton?

Vasárnap némi házimunka után ismét kimentem a délutáni rögbimeccsre. A szomszéd város, Royan csapatát fogadtuk, és valószínűleg térségbeli rangadónak számított a meccs, mert most a NAGY pályán játszották, ahol komolyabb a lelátó is. Elég hideg volt (nulla fok körül), de legalább nem esett. Sajnos Saintes csapata nem véletlenül áll a tabella legalján, mert most is elég ügyetlenek voltak, ráadásul a vége felé még durvák is, pofozkodás miatt ki is állítottak két embert (ekkor néhány néző is beleszólt a bunyóba, de őket is lefogták). Végül 11:20 arányban vesztettünk.

Táncóra

A kórház közelében találtam egy fitness- és tánciskolát, ahol 20.00 után is vannak órák, így egy esőmentes estén elbicikliztem felderíteni a terepet. Kiderült, hogy egy nagy táncteremben ketten tartanak felváltva órákat különböző stílusokban - és meglepetésemre az egyik oktató egy pasi! Szóval kinéztem egy zumba-órát, de az már teltházas, így rábeszéltek egy ún. cardio-latino órára, ami végül azt jelentette, hogy latinos zenékre ugrabugrálunk, néhány tánclépést is belekeverve, de inkább aerobic, mint tánc. Elég fárasztó persze, és némelyik gyakorlat a tornaórák rossz emlékét elevenítette fel. A húszfős csoportban itt is akadt két férfi, akiknek meglepően jól ment a risza.

De a beiratkozás nem olyan egyszerű természetesen, mert kell hozzá  pecsétes orvosi igazolás, hogy nincs ellenjavallata a sportolásnak (ezt magamnak könnyen kiállítottam, de ha nem lennék orvos, nem tudom, honnan szereznék). Aztán kell fénymásolat az igazolványomról, és csekken (megint hasznosnak bizonyult) előre befizetendő a kéthavi bérlet. Abban azért rugalmasak, hogy nem mindig kell ugyanarra az órára járni, lehet váltogatni az időpontokat, ez nekem külön hasznos, mert nem mindig végzek időben.

Amúgy ebből is látszik, hogy itt tökélyre fejlesztették az adminisztrációt és a szabványosítást - mindenre létezik írott protokoll, ezt már a kórházban megtanultam. Ezen kívül minden fecnit megőriznek és iktatnak, úgyhogy egyszer majd kíváncsiságból elmegyek az archivumba, megnézni, mekkora szekrényekben tárolják az iratokat... mert egyelőre minden papíralapú.

Rögbi

A városban járva a plakátokról régóta megtudtam, hogy Saintesnek 1906 óta van rögbicsapata, jelenleg a másodosztályban játszanak (a kézilabda-csapat is jó állítólag, de a focicsapat gyatra). Még azt kell tudni, hogy a jelek szerint Franciaországban a rögbi legalább annyira népszerű, mint a foci, legalábbis a TV-ben látható közvetítések és reklámok alapján.

Kihasználva, hogy a rögbipálya a közelben van, és a kíváncsiságtól vezetve ma ellátogattam életem első rögbimeccsére (csak kb háromhetente játszanak hazai pályán).

Nagyon érdekes élmény volt! Bár előtte nagyjából elolvastam a szabályokat, az túlzás, hogy mindent értettem a játék menetéből. Kétszer 40 perc a játékidő. Két 13 fős csapat próbál egy tojás alakú labdát vagy átrúgni a H alakú kapun, vagy eljuttatni az alapvonal mögé. Alapvetően egymásnak passzolgatják (csak hátrafele) vagy előreszaladnak vele vagy előrerúgják. Az ellenfél persze megpróbálja megakadályozni: leginkább a labdát birtokló játékos leteperésével, aztán a többiek is rájuk ugrálnak, és "kicsi a rakás" alakul ki. Ha nem tudják továbbvinni a labdát vagy szabálytalanság van, akkor a bíró nyílt vagy zárt "tolongást" ítél:

Itt készülnek neki, összekapaszkodnak

Egymásnak feszül a két csapat

vagyis 8-8 ember összekapaszkodik és teljes erőből összeütköznek, aztán alájuk gurítják a labdát és megpróbálják kipöckölni a társuknak.

Aztán van még szabadrúgás, meg egy érdekes forma: néha direkt kirúgják a szélső vonalon a labdát (úgyhogy a nézőknek is vigyázni kell), és ott bedobás van: felállnak két párhuzamos vonalban és egy-egy játékost a többiek felemelnek, hogy az elkapja a labdát:

Felemelik az elkapóembereket

Két sorba állnak (a szürke ruhás a bíró)

A játékosok közül a "tolongóemberek" leginkább sörpocakos, tagbaszakadt családapák, míg a "futók" kis girnyók, csak hát ha nem futnak elég gyorsan (lásd Forrest Gump...), akkor a nagyok könnyen földre viszik őket... épp ezért a labda vonal mögé vitele több pontot ér, mint a gól. Viszont a futók ritkábban jutnak szerephez, mert általában két lépés után feldöntik őket.

Összességében engem sokban emlékeztetett a hokimeccsre: 

1. nehéz követni, épp hol van a labda, 

2. sok az üresjárat (amikor egyik tolongás helyéről átcammognak a másikig), illetve a sérültek ápolásával eltelő idő (ugyanis alig van védőfelszerelésük, és így nem meglepő, hogy a második félidőre elég sokan lesérültek).

3. néha elcsattan egy-egy pofon is

A hangulat jó volt, de sajnos hiába szurkoltunk, mert az ellenfél egyértelműen jobb volt, így a végeredmény:

U.S. Saintes : Mussidan 

13:22

(a meccs végére nehéz volt megkülönböztetni a két csapat játékosait, mert mindenki nyakig sáros volt)

ALLEZ BLEUS! (=hajrá kékek)

A francia nyelv

Néhány napig megint akadozott a wifi, de sok említésreméltó esemény amúgy sem történt a héten. Hol esik, hol nem, de mindig van szél, ez egy idő után kissé idegesítő, főleg, amikor a folyosón zúg egész éjjel...

De hogy ne maradjatok bejegyzés nélkül, írok pár sort a francia nyelv furcsaságairól, bár még csak a felszínét karcolgatom mind a nyelvtannak, mind a szókincsnek.

Rengeteg igeidő és -mód létezik, sok-sok igével, amelyek számottevő része valamilyen szempontból rendhagyó. Vagyis kevesebb a szabályos ige, mint a szabálytalan. Aztán az egyéb szabályok (amelyekből van bőven: mit mivel egyeztetünk, milyen a szórend, stb) alól is mindig van kivétel, tehát ezzel sem könnyítik meg a dolgunkat. Beszédben még nem annyira feltűnő a hibázás, mert az igevégződést sokszor nem ejtik ki vagy ugyanúgy ejtik, csak írásban más.

Már néhány közmondást is megtanultam:

"hiszi a piszi" = "a szemem" (gondolom hiszem, ha látom)

"koszos, mint a disznó" = "piszkos, mint a fésű" (??)

"buta, mint a föld" = "lapos, mint a palacsinta"

A számok neve viszont szerintem röhejes. Az még oké, hogy 16-ig saját nevük van a számjegyeknek (tehát nem tizen-hat, hanem "seize"), de aztán a 70 pl. "hatvan-tíz" és a 76 "hatvan-seize". És ezt még lehet fokozni azzal, hogy a 80 az "négy(szer)húsz", a 85 "négyhúszöt" és.... a 90 "négyhúsztíz", a 99 pedig "négyhúsztizenkilenc". Nem tudom, miért így alakult a számolásuk, lehet, hogy a gallok huszas számrendszert használtak??? :)

Szilveszter

December 31-ét Szent Szilveszter napjának, az ünneplést pedig Réveillon-nak (kb vecsernye, ünnepi vacsora) hívják itt. Már korábban megtudtam, hogy ilyenkor hagyomány szerint utcai zenés felvonulást rendeznek a városban. Mivel este is szakadt az eső, nehezen szántam rá magam, hogy kimozduljak, de végül csak elindultam. Befelé menet a kihalt utcákon végig sötétek voltak a házak, bezárt spalettákkal - na, gondoltam, nagy buli nem lesz a városban, biztos mindenki alszik már. De ekkor egy ablakban egy kislány jelent meg és mosolyogva integetett nekem, úgyhogy jobb kedvvel mentem tovább - a kísérteties amfiteátrum mellett be a piactérre.

Na itt már nagy készülődés volt: véletlenül pont innen indult a felvonulás. Kiderült, hogy egyrészt mindenféle stílusú zenekarok mennek majd végig, akik már javában zenéltek egymás mellett, jó nagy hangzavarral. A zenekarok között pedig hatalmas platókon különböző vicces-mozgó-villogó életképek és bábuk utaznak majd, némelyiken táncoló emberekkel, a platókat pedig traktorok vagy kisbuszok húzzák. A város népe pedig sorfalat áll és vigad, konfettikkel dobálja egymást meg a szereplőket.

Mikulások rezesbandája

A várakozó, karácsonyi életképet ábrázoló teherautó szereplői

Kilenc után indult a menet, végig a főutcán lefelé, át a hídon, tovább a túloldali főtérre, hogy éjfélre mindenki odaérjen.

A menetoszlopot egy nyelvét nyújtogató vámpír vezeti

A menetoszlopból a teljesség igénye nélkül néhány:

a zenekarok között volt brazil stílusú dobegyüttes (eredetit lásd: Olodum, Salvador da Bahia), sok rezesbanda (nem értem, hogy nem süketülnek meg a zenészek, amikor órákig trombitálnak a mögöttük haladók a fülükbe), és nagy meglepetésre a helyi kínai közösség képviselői sárkánybábokkal és dobokkal! Ezek kétemberes sárkányok voltak, nagyon cuki módon tudnak pislogni, fület forgatni és tátogni is (nem tudom, a video mennyire adja vissza, és valamiért a zene sem hallatszik, de ízelítőnek jó).

A bábok többsége természetesen képregény- vagy mesehős volt. Némelyik csak simán ki volt világítva, de a "de luxe" változatok mozogtak, füstöltek és zenéltek is.

"riszálom így is-úgy is" traktoros változatban

Obelix és Panoramix

Diótörő és libikókázó szereplők

Óriás-Moncsicsi (látszik, hogy egy emelet magas)

A legnagyobb attrakció az utolsó kocsi volt, természetesen a hős Asterix győzelmével. A kocsi nehezen indult el, mert majdnem beleakadt egy fa koronájába.

Hordóból készült faló (benne két római katona báb, néha kikukucskálnak)

Teljes kivilágításban (várakozó, római légiósnak öltözött szereplőkkel)

 

Asterix boxol és forgatja a fejét, a ló bólogat, közben füst száll a hordóból és villognak az égők... nagyon látványos.

Jó hangulat volt, néhány petárdával és sokféle zenével. A felvonulás lassan haladt a híd felé, de 11 körülre már eléggé eláztam és így visszasétáltam a kollégiumba, hogy az éjfélt már melegben és lencsesalátával ünnepeljem.

BUÉK!

Visszaérkezés

Az otthon töltött szuper Karácsony után szerdán, 12 órás utazás végén visszaérkeztem Saintes-be. Az út persze fárasztó volt, és bosszantó is, mivel a szuperpontos TGV most késett műszaki hiba miatt, így lekéstem a csatlakozást, és 40 percet várakoztam este egy állomáson. De legalább már a TGV-n bemondták, mikor indul a következő vonat, és nem nekem kellett kiderítenem. Aztán az átszállásnál is volt kisebb zűrzavar, mert rossz vágányra írták ki a vonatot, ezért 50 másik emberrel 2 perccel az indulás előtt kellett átrohannunk a másikra bőröndöstül. De most legalább sikerült taxit rendelnem előre, és meg is várt, úgyhogy végül csak megérkeztem.

A kórházban a titkárnők lelkesen gondját viselték a két cserepes növényemnek, amit a gondjaikra bíztam a távollétemre, és a többi kolléga is kedvesen fogadott.  Újra belevethettem magam a munkába.

Tegnap, az év utolsó napjának délelőttjét is benn töltöttük viziteléssel. Utána még gyorsan sikerült elbicikliznem, hogy megcsináljam a nagybevásárlást, ugyanis a hűtőm üres volt (csak egy rúd Pick szalámi volt benne) és a karácsonyi sütiken sem lehet sokáig élni :) Szóval a szakadó esőben elbringáztam a szupermarketbe, ahol még pont kifogtam az utolsó nagy leértékelést (főleg édességek) és az ezért zajló tülekedést. Szokás szerint csurig megpakoltam a biciklit, de végül csak hazaértem sértetlenül. Száradás közben megnéztem stílszerűen a Fekete tulipán c. örökbecsű filmet Alain Delonnal (magyarul).

Az esti szilveszteri utcabál viszont megérdemel egy önálló bejegyzést.

Ha valaki tud megoldást az alábbi problémákra, legyen szíves írja meg (tapasztalt bringások előnyben):

1. hogy lehet kiszedni a láncról a ruhaanyagba került olajfoltot?

2. ha szakad az eső, hogy lehet kivédeni a kapucniról folyamatosan az orromra csepegő vízfolyamot?

Visszaúton sokszor eszembe jutottak a tavaly Hollandiában látott helyiek, akik hóviharban is rendületlenül kerekeztek - akkor is csodáltam őket, de most aztán pláne!