Az albérlet

Többen (na jó, ketten) kérdezték, milyen a poitiers-i albérlet.

Ósdin hangulatos. Két szobában is van márványkandalló (1.), igaz, befedve. Tágas (65 nm), körbejárható. Rézkilincses (2.), rézkulcsos (3.). Ráférne egy festés és egy parkettacsiszolás (5.). Sétatávolságra van a városközponttól. Csendes, mert nincs szomszéd és a felette levő lakásban sem lakik senki. Kicsit zajos, mert az utcára nyíló ablakok rosszul szigetelnek. Minden helyiségnek van ablaka (4.) és minden napszakban bejut valahova közvetlen napfény, máramikor épp nem felhős az ég, nyilván.  Nincs sok bútor, de azok funkcionálisak (5.). A házat egy kis macskaköves udvar veszi körül, a végében néhány kóróval és a bicikliparkolómmal. A régimódi, fa-csigalépcsős lépcsőházban (6.) dohszang terjeng, ami a pincéből kúszik fel esős időben.
Szóval praktikus és nekem bejön.

1. nappali, jobbra a gurulós könyvespolc, rajta TV

2. A piros bejárati ajtó

3.  és kulcstartó a bangkok-i piacról :)

4. A konyha nemrég felújított

5. még beköltözés előtt a hálószoba, azóta van pl. függöny, lámpa meg szekrény

6.

Remélem, ezek a képek nem kerülnek majd fel az alábbi, tényleg vicces honlapra, ahol a legelképesztőbb ingatlan-hirdetési fotókat gyűjtik elrettentő példa és szórakozás céljából:
http://geccodejoakecod.tumblr.com/

Keltik a feszkót

Az osztályon mostanában elég feszült a hangulat, mert egyre kevesebb a rezidens (pl. Olivier elment kutatni), és ezt az egyre több szakorvos (hónap elején jött egy professzor) nem kompenzálja... mert a benti ügyelet, a betegek apró-cseprő ügyei, az adminisztráció, az ideoda telefonálgatás a rezidensek dolga. Mivel egyre több munka jut egyre, fáradtak és elégedetlenek, és kitöltögették a burn-out kérdőívet, amely szerint mindnek rég betegszabira kellett volna mennie. Jelezték a problémáikat No Profnak, de hát ő sem tud a semmiből előteremteni néhány rezidenst, viszont tárgyalásokat kezdett a rezidens-szövetség elnökségével. Ők azok, akik beosztják, melyik osztályra hány rezidens posztot írnak ki és oda ki kerül (persze figyelembe véve a szakmai és egyéni szempontokat), és a novemberi turnusra még eggyel kevesebb helyet terveztek. Úgyhogy most megy a levelezgetés meg az anyázás minden irányba, kíváncsi leszek, mennyi eredménnyel. 

Addig is én már rezidens nélkül vizitelek, újra diktálok zárójelentéseket és adminisztrálok. Szerencsére még nem kell benn ügyelnem.

Engem jobban bosszant az, hogy június óta kitaláltunk(tam) egy kutatási témát, ami kivitelezhető is lenne és már részletesen elkészült a terv, de persze nyáron mindenki szabira ment és még válasz-e-mailre sem méltattak egyesek, de a Prof nyugtatott, hogy majd ősszel minden újra beindul. De azóta semmi sem indult be, hiába említem meg neki minden héten, ő mindig valami összeülést-egyeztetést tervez a témában, konkrét időpont nélkül. Egyedül viszont nem tudom megcsinálni a tervet.
És még az is bosszantott, hogy az októberi ügyeleti beosztásunk ma, szeptember 27-én készült el, bár én legalább már hét elején kinyomoztam, melyik hétvégémet fogom munkával tölteni.

Lehet, hogy nekem sem ártana kitölteni a burn-out kérdőívet...

Egy Chateau Lafitte lesz, szilvuplé

A hétvégét Saintes-ben töltöttem. Szombat délután Ericre várva soppingoltam egy kicsit a belvárosban, majd beültünk a kedvenc kávézójába, amit egy spanyol pasi vezet, és van rengetegféle tea meg frissenpörkölt kávé meg sütik. Szóval Eric végre előkerült - mert augusztus eleje óta nem sok hírt/választ kaptam tőle, de mostanra kiderült az alibije: három hétig vitorlázgatott Spanyolország körül. Ez alkalommal ünnepélyesen megkapta az Anya által kifejezetten neki kötött pulóvert (vitorlás-motívummal). Megtudtam a legfrissebb híreket is a neurológiai osztályról: augusztusban végre érkezett egy új kolléganő, ezúttal román, de állítólag annyira nem beszéli a nyelvet, hogy a kamarai interjú után nem adták meg neki a működési engedélyt. A júliusban besegítő helyettes (francia) neurológus pedig közölte, hogy semmi pénzért nem marad tovább. Akadnak tehát még problémák.

Ezután E-hoz mentem, akinek a lelkészlakja 300 nm-nyi plusz a kert, úgyhogy jutott nekem egy szuper lakosztály. Nála vacsoráztunk meg dumáltunk, aztán este még visszamentünk a citybe egy sörözőbe, és Erickel hármasban még koccintottunk egyet a viszontlátás örömére. Az este során kiderült többek között az a furcsa tény, hogy Eric nem ismeri az Elsüllyedt világok c. nagysikerű francia rajzfimsorozatot (korábban már írtam róla), ellenben kívülről tudja a negyvenes-ötvenes évek amerikai rajzfilmjeinek a producereit (!) és zeneszerzőit (!).

Vasárnap a közös reggeli után E-nak sietnie kellett megtartani az istentiszteletet, én pedig az éves nagy saintes-i bolhapiacra mentem, ahol lejártam a lábam a napsütésben, legalább 3 órát nézelődtem, és szert tettem sok olyasmire, ami nélkülözhetetlen egy francia háztartásban (pl. konyakospohár-készlet, Asterix-es sütisdoboz, Harry Potter franciául). Végül hazavezettem Poitiers-be, és örülök a konyakospoharaknak, mint majom a farkának. De én Baileys-t fogok majd inni belőlük.

Még a szombat délutáni soppingolás közben betértem egy vinotékába, és lazán megkérdeztem, hogy tartanak-e Chateau Lafitte-ot. (Erről a borról már esett szó egy bejegyzésben itt: http://mlledesaintes.blogspot.fr/2013/07/nyamm.html). A sommelier-nő csak egy pillanatra lepődött meg, aztán közölte, hogy nem tart készletben, de tud rendelni, ha gondolom, és elkezdte keresni a füzetében. Közben meséltem neki, hogy nemrég ittam ilyet és az áruházban nem találtam, ezért keresem nála. Odalapozott a listáján, és fapofával mondta, hogy egy üveg ára 1500 euro. Mennyi???? Hát itt valami félreértés lesz. Annak idején az étteremben nem két fillérért vacsoráztunk, de hát azért nem volt 1500 euro az az üveg... még szerencse, hogy a telefonommal készítettem a képet, és így meg tudtam neki mutatni. Na és ekkor kiderült, hogy amit mi ittunk, az Chateau Lafitte-Teston, ami egy közepesen híres, jó minőségű délvidéki bor, de még csak nem is bordói, hanem Madiran-i. Ebből is tud rendelni persze, üvegje kb 15 euro.
Csalódva köszöntem el tőle, teljesen hülyének is érezve magamat. Ettől persze még finom volt az a bor.
Na de mi kerülhet egy üveg bordóin 1500 euróba???

Vészhelyzet

Az egyik szokásos reggeli megbeszélésre jött egy pasi dizájnos outfitben (kézzel varrt cipő, ilyesmi), és bemutatkozott, hogy ő a Producer. Aztán elmesélte, hogy októberben két héten át éjjel-nappal forgatni fognak a sürgősségi osztályon, 15 kamerával, hogy egy hatrészes TV-sorozatot csináljanak a Való Életről, és majd követik a betegek sorsát, meg interjúkat kérnek a személyzettől, a rokonoktól, stb. Ezzel az a fő céljuk, hogy tudatosítsák a nép fejében, hogy a sürgősségin nem láblógatás megy, amíg ők órákat várnak, és hogy a kórház indokolatlan felkeresése mennyire hátráltatja a köz érdekét, és hogy az egészségügyi dolgozók sem gépek, stb. Félek azonban, hogy az egészből valami csöpögős szirup lesz, de hátha nem. Mindenesetre előre is bele kell egyeznünk, hogy felvegyenek minket munka közben, aztán ha tényleg szerepelni fogunk, akkor írásos hozzájárulást is kérnek majd mindenkitől. Részemről oké, hogy néma szereplőként részt vegyek, de interjút nem fognak kapni, az tuti :) Mondjuk az tényleg megérdemelne egy rövid (burleszk?) jelenetet a Való Életről, amikor tegnap az ügyeletes rezidenslánnyal kettesben toltuk végig sok-sok folyosón a 140 kilós beteget, hogy mielőbb odaérjen a vizsgálatra, merthát a betegkísérőknek errefelé is mindig máshol akad dolga véletlenül. 

Egyébként ezen a héten a régiek helyett új orvostanhallgatók jöttek, akik még elég zöldfülűek, és így megint az alapelveknél kezdjük (vizit közben nem megyünk el telefonálni, gyógyszert csak orvos írhat fel, nem árt tudni melyik beteg melyik szobában fekszik, és legfőképpen nem kérdőjelezzük meg a betegágy mellett tapasztaltabb kollégáink kompetenciáját - aztán a folyosón persze nyugodtan). Pedig az előző turnus résztvevőit már egész megkedveltem, tudtunk együtt röhögni, és sokat fejlődtek. Az utolsó napjukat azzal ünnepeltük meg, hogy az asszisztálásommal mindketten végeztek egy-egy lumbálpunkciót, amiért nagyon hálásak voltak (és mellesleg szakmailag is jól jön majd nekik), a betegek pedig gratuláltak nekik és így sikerélményük is volt. 

Nem szűkölködünk információban

Ezen a héten tartják az autómentes hetet, amit a város hirdetett meg (talán egy nemzetközi vagy országos mozgalomhoz csatlakozva?), és a kórház, mint az egyik legnagyobb munkáltató a városban, élen jár ennek népszerűsítésében. Tehát például kaptunk e-maileket a biciklivel/busszal munkába járás előnyeiről, és hogy a buszbérlet felét a munkáltató kifizeti vagy az adóból egy része leírható. Pavilonokat emeltek a bejárat elé, hogy ott kapjunk további tájékoztatást*, illetve túrákat szerveznek, amelyek során megmutatják a legjobb biciklis útvonalakat az egyes kerületekből a kórházba. Felállítottak több számítógépes konzolt az épületben, amelyen egy kérdőívre lehet válaszolni, és azt firtatják, hogyan járunk munkába. Majd biztos készül belőle szuper kimutatás - mint például abból a felmérésből, hogy a kórház dolgozóinak csak 30%-a tartja be azt az központi higiénés irányelvet, hogy nincs rajta se ékszer, se óra munka közben, de ezt lebontották osztályokra és ékszerfajtákra! És ezt kiplakátolták meg szórólapokon terjesztik*!  És van egy ember, akinek ez a dolga!

Tényleg rengeteg a biciklista a városban, nemcsak diákok, de engem egyelőre inkább bosszantanak, mert ügyetlen sofőrként nem szeretem őket kerülgetni (főleg, amikor felmennek a gyorsforgalmira) és állandóan szabálytalankodnak, fúúúj.

Sajnos nem ideális az időzítése a programnak, mert a napokban sokat esett és egyébként is irtó hideg van, sokan már télikabátban járnak (én eddig még nem, de fontolgatom).

Az irodámban is vacogok, mert az északi szárnyban van és fűtés ilyenkor persze még nincs, úgyhogy holnap beviszek egy kardigánt benti használatra. És még csak szeptember közepe van!

* amúgy is szeretik ezt a tájékoztatósdit, a kórház nagy aulájában minden héten más témában van érdekfeszítő kiállítás (az új épületszárny építésének jelenlegi állása, egy idősotthonban tett látogatás, gyerekrajzok ógörög istenekről, táppénz-szabályok változása, stb). És rengeteg információs füzet is elérhető itt, pl. "idősek helyzete Poitou megyében", "a kórház története", "anyatejes táplálás fontossága" - biztos, hogy ne unatkozzanak annyira a rendelésekre vagy a mentőre várakozók. 

Vasárnapi séta

Ma végre elállt az eső és így ki lehetett mozdulni a lakásból. Az első terv az úszás volt. A város 5 uszodája közül azonban 1 csak nyáron, 3 csak hétköznap van nyitva (ki úszik akkor?? hiszen este 7-kor bezárnak), a maradék 1, a legnagyobb viszont két hétig felújítás miatt zárva.

Na jó, akkor legyen biciklizés. Csak 50 méter után vettem észre, hogy az első kerék elég lapos, de akkor már mindegy volt és úgysincs pumpám. Először legurultam a pályaudvarra, hogy a pénztárosnővel tisztázni próbáljunk egy újabb titokzatos ügyvitelt és levelezést az államvasutak és az ő hivatalos biztosítójuk között, amely tipikus példája lehetne a francia bürokráciának. A részleteket csak azért nem ismertetem, mert én sem ismerem mindet, mivel most csak segítőkész kibic vagyok és nem szenvedő alany.

Ezután elindultam a poitiers-i patak (Le Clain) mentén északkelet felé. Azt hittem, lesz valami liget vagy piknikrét és ott majd a sok helyivel együtt élvezhetjük a rég nem látott napsugarakat. De tévedtem: az autópálya-feljáróig végig, legalábbis ezen az oldalon kis veteményesek sorakoznak, a partra sehol nem lehetett lemenni magánbirtok-háborítás nélkül. Mondjuk a veteményesekben senki nem dolgozott, a vasárnapi pihenőnap erre is érvényes. Az út túloldalán érdekes formájú sziklák között egy ösvényen felmásztam, erdőt vagy rétet remélve, de csak egy parkoló volt ott és kertesházak. Mindenesetre vicces, hogy 3 km-re a megyeszékhely városközpontjától egy falu szélére jut az ember.

Mekk mester horgászóstége: szörfdeszkákon úszik, valami furgon vezetőfülkéje véd az esőtől, rajta pad, csipkefüggöny és két fél parabola-antenna 

Ha ebből (gránit?) épült Poitiers, akkor megmagyarázza, miért szürkések a házak

Takaros veteményes

A városközpont a távolból

Na jó, visszabicikliztem a városba, és véletlenül egy kirakodóvásárt találtam, amit az egyik kerület lakosai szerveztek, bizonyára azért, hogy megszabaduljanak a limlomjaiktól, de volt koncert meg gyerekeknek vetélkedők meg ilyesmik. Megkérdezték, hogy akarom-e azzal támogatni a kerületet, hogy egy nehéznek tűnő hátizsákot cipelek 20 métert és ezért még fizetek is 2 eurót, de cserébe esetleg megnyerem a hátizsák tartalmát, ami titok. Hát nem éltem a lehetőséggel. 

Hazaérve leszállítottam potyautasomat (egy csigát) a bringáról és nekiálltam főzni. Mármint nem a csigát.

Néhol egész nagy tömeg volt pedig

Szieszta

Visszatérve a szokásos poátövin időjárás fogadott: felhős, ködös idő, napok óta semmi napsütés, és emellé elég hideg (18-20 fok), úgyhogy elővettem a téli paplant, mert vacogok a lakásban, bár egyesek szerint kórosan fázós vagyok. A tanév kezdetével látványosan megnőtt a város lakossága, ez leginkább a reggeli dugók és a boltban a sorok hosszán látszik. Ma az áruházban egyébként olyan bennfentesen és célirányosan cikáztam a sorok között paradicsomszószt vadászva, hogy egy csajszi a sok helyi helyett tőlem kérdezte meg, merre találja a tejszínhabot :) de csak nagyjából tudtam útbaigazítani.

Visszatértem a kórházi menzára is, ahol szintén elképesztő tömeg van (a sok éhes orvostanhallgató ellepi a terepet). Ez nem az apokaliptikus freskójú rezidens-kolesz, hanem a kórház legfelső (11.) emeletén található kantin, ahol a névreszóló mágneskártyára feltöltött pénzzel lehet csak fizetni. A választék jobb, mint a rezidenseknél - mindig van sokféle saláta, gyümölcs és desszert, meg 3-4 féle frissenkészült főétel, de azt is cifrázzák, pl. nyúlpörkölt, halfilék, meg egyszer volt kagylószósz is. A közös bennük, hogy mind ízetlen zöldségkörettel vagy sült szalmakrumplival (french fries, haha) fogyasztható. Emiatt, amíg olyan fejedelmi dolgom volt, hogy otthon várt valaki (Anya) gőzölgő tyúkhúslevessel vagy rakott zöldbabbal, amikor csak lehetett, hazaugrottam enni a kétórás ebédidőben. És így végre értelmet nyert a hossza, mert ebéd után mindig jutott idő egy húszperces szundira, és láss csodát: tényleg hatékonyabb ezután a délutáni munkavégzés! De az ilyen szieszta alapesetben csak keveseknek jut, és így továbbra is túlzásnak tartom a két órát. Amiből általában végül ingyen-túlórázás lesz.

Adóbefizetés

Visszaérkezésemkor a postaládában sok reklámanyag mellett fogadott egy kézzel írt levél a Tanár Úrtól, és egy kimutatás az Adóhivataltól, amelyben kiszámolták (az áprilisban leadott bevallásom alapján), hogy mennyi jövedelemadót kell befizetnem idén. Mégpedig 10 napon belül lehetőleg. Az összegtől dobtam egy hátast, mert korábban azt hallottam, hogy kb egyhavi fizetésnek felel majd meg - ehelyett inkább kéthavinak, egészen pontosan az összjövedelem 18,8%-ának. Csakhogy ezt egyösszegben leírva látni és főleg ezt kiperkálni nagy lelki megpróbáltatás, pláne, hogy ennyi pénzért egy egész jó állapotú használt autót is lehetne venni...

Még szerencse, hogy felkészítettek erre a meglepetésszerű adóbefizetésre és bölcsen félretettem direkt erre a célra, ezért nem kell kérnem még a háromszori részletfizetés lehetőségét sem. De nem irigylem a családosokat, akik pont iskolakezdéskor kapják kézhez a számlát, bár az igaz, hogy nekik egy csomó adókedvezmény jár és akkor talán kisebb a sokkhatás.

A hivatal küldött egy válaszborítékot is, amibe bele kell helyezni a kitöltött csekket az Adóhivatal számára, vagy a kitöltött formanyomtatványt, ami alapján levonnák a bankszámlámról az összeget. Én az elsőt választottam. Ezt a válaszborítékot sima postai úton vissza kell küldeni nekik (rá van írva nagy betűkkel, hogy még véletlenül sem ajánlva!), és ennyivel el is intéződik elvileg a dolog. Én még azzal bonyolítottam, hogy ezt a felszólítást tartalmazó dossziét ottfelejtettem a parkolóház recepcióján, és erre csak másnap jöttem rá, de a portás bácsi megőrizte nekem és ma hiánytalanul visszaadta - sajnos nem fizette be helyettem senki :(

Manu Chao

Úgy tűnik, nem telhet el hazalátogatás valamilyen koncertélmény nélkül (ez persze jó dolog), most épp Manu Chao + La Ventura koncertre mentünk az utolsó este a Park nevű, számomra eddig ismeretlen  pesti szórakozóhelyre. Meglepően nagy tömeg volt a nem túl baráti belépődíj ellenére is, és a Zöld Pardon-jellegű színhely befogadóképességének valószínűleg elértük a maximumát. Pont kezdésre sikerült elfoglalni állóhelyünket, és egy korrekt, bulis koncertben részesültünk - két és fél órát teljes erőbedobással végigzenéltek a fiúk. Kicsit csalódtam ugyan, mert csak kevés (fél) számot énekelt franciául, pedig Párizsban nőtt fel a baszk-spanyol énekes. A dalok egyébként cseppet sztereotipek: tinglitangli latinos rész vélhetően forradalmi/anarchista szöveggel (spanyolul) és utána egy zúzós-dobos rész. Némelyik számot ill. refrént többször is meghallgathattunk, még hazafele a tömött villamoson is :)

A hallgatóság korösszetétele is kedvemre való volt, nem úgy, mint tavaly nyáron a Brains-koncerten a Dürer-kertben, ahol a többség, Andrist idézve "olyan számra táncol, amelyiknek az eredetije még a születésük előtt íródott", és ez egy Tankcsapda-feldolgozás volt. Ott és akkor egy kicsit túlkorosnak éreztem magam.

Egyébként ezt a bejegyzést már Poitiers-ben és egy vadiúj laptopon írom.

A Manu Chao koncertről komolyabb beszámoló itt:

http://hvg.hu/kultura/20130908_Orult_Budapest__itt_jart_Manu_Chao

Nekem a Balaton a Riviéra, sálálá

A hétvégén az utószezoni hűvös-szeles időjárás ellenére megrendezésre került a Kilencedik Noaction Balcsibuli, és az elnevezés ellenére volt rengeteg program, például: gyors csobbanás a 21 fokos vízben, gyerekek visszaterelgetése a homokozó felé, hagyományos bográcsos csirkepaprikás, ehhez tüzifa-aprítás tompa baltával, kóbormacska-szelidítés és etetés, gigászi strandröplabda-meccsek, a mindent eldöntő utolsó labdamenet küzdelmében elveszett fülbevaló keresése a homokban (nem lett meg), filozofálás, társasozás, éjjel támadó mókusszörny, szalonnasütés, körteszüret, ésatöbbi...

Köszi, hogy ott voltatok!

Egyszercsak jött és otthon érezte magát nálunk