Gasztro-kultúra

Ma az ebédszünetben No prof azt javasolta, hogy a menza helyett négyesben (azok a szakorvosok, akik épp nincsenek szabadságon) menjünk étterembe a belvárosba. Mivel meglepően nyugis napunk volt, nem volt semmi akadálya, és szívesen tartottunk vele. Ezúttal nem a Porsche-jével, hanem a kis Nissanjával mentünk, de azért ezzel is lendületesen vezet és bőgeti a motorját.

Amúgy majdnem minden héten akad egy nap, amikor a kórház közelében levő egyik bisztróban ebédelünk, de általában egy gyógyszercég meghívására. Most a prof állta a teljes számlát, mondjuk nem kell gyertyafényes pezsgőzésre gondolni, csak egy pizzériára. Egy-egy pohár bor is lecsúszott természetesen (ez nyilván sem a vezetést, sem a délutáni munkát nem akadályozza).

Asztaltársaim mind egyetértettek abban, hogy a menzai kaja kritikán aluli (ők persze még nem jártak a budapesti menzákon), és milyen gáz, hogy nincs salátaválaszték meg párolt zöldség, stb.

Ezúttal is konstatáltam, hogy a franciák kedvenc és kimeríthetetlen témaköre a gasztronómia, és mindenki szakértője a témának. Hosszú percekig képesek áradozni egy bizonyos fajta kenyér/öntet/őrölt kávé/paradicsom/stb. kvalitásairól. Ma a kaviárokat is elemezték, valamint kiderült, hogy No prof a hatalmas kertjében szarvasgomba*-telepeket ültetett (ha jól értettem), és most hívni fog egy kiképzett kutyás szakértőt, hogy megkeresse őket.

Valóban el kell azonban ismerni, hogy nem csak üres frázisokat sütögetnek az ételművészetről, hanem tényleg minden alkalommal megadják a módját az evésnek. Az éttermekben rafinált módokon szolgálják fel a fogásokat, mindig van automatikusan járó rágcsálnivaló előétel (itt például pattogatott kukorica, de édes!!!!) és friss szeletelt kenyér. A párizsi kongresszuson pedig az ebédszünetben felszolgált hidegélelemtől voltam elájulva: csinos kis dobozban háromféle előétel (ilyesmik, hogy libamáj, áfonyalekváros kecskesajt, füstölt lazac, sonkatekercs), meg mellé saláta, hússzelet, desszert, zsömle. És nem műanyag, hanem fém evőeszközök meg üvegpohár. Összehasonlításképpen: a stockholmi kongresszuson például kétféle szendvics és háromféle süti közül lehetett választani.

Amikor azt meséltem nekik, hogy nálunk az ebédnél nem szoktunk sajtot enni sem elő-, sem utóételnek, akkor már-már fejcsóválva és sajnálkozva sóhajtoztak, hogy "pedig nincs jobb desszert egy szelet kecskesajtnál egy pohár fehérborral".

Az vigasztal csak, hogy ők sem jó levest, sem jó capuccinot nem tudnak készíteni (bár ezt nem dörgöltem az orruk alá).

*franciául "truffe" és innen ered a trüffel elnevezése is: eredetileg olyan bonbon, ami kinézetre a gombára hasonlít (kakaóporba hempergetett, gúlaalakú, belül krémes)

Kiskarácsony

Az osztályon a "hivatalos" testületi karácsony múlt csütörtökön volt pezsgőzéssel, amit kedden a B-részlegen megtoldottunk egy pót-evéssel. Mindkét alkalommal sikere volt a rácsos-lekváros linzeremnek és a mézeskalácsomnak. 

December 24-én és 25-én készenlétes ügyeletes vagyok - félig-meddig magam vállaltam, hogy aztán kivehessek egy teljes hét szabadságot hazautazni. Itt 24. és 26. is sima munkanap (bár a lakosság fele persze szabadságon van) és csak 25. szünnap. Egyébként ezen a reggelen bontják ki az ajándékokat. Idén nem mindenkinek úszott fényárban a karácsonyfája, mert az ország észak-nyugati részén hatalmas vihar van napok óta, és sok falu maradt áram nélkül vagy áll víz alatt. Itt "csak" erős szél és kiadós eső jut, bár ez is elég hangulatromboló.

A fenyőfát tegnap feldíszítettem, de idén nem volt időm saját készítésű díszekre, ezért elég fapados lett. Találtam viszont a boltban szaloncukor-szerű édességet, amit felaggattam rá - az különlegessége kedvéért ropogós (FerreroRocher-féle) bonbont választottam.

Érdekes, bár nem meglepő, hogy a karácsonyi ügyeletet az egész kórházban szinte kizárólag arab nevű (és valószínűleg mohamedán) kollégák látják el. Az a rezidenslány is maghreb-i, akivel ma dolgozom együtt, és délelőtt már kaptam is (neki címezve) több rosszalló megjegyzést a kivételesen nemarab kollégától, miszerint ebben az országban törvény mondja ki a laicitás elvét a közszolgálati intézményekben. Ezzel arra utalt, hogy Amina kendőben és hosszú ujjú ruhában dolgozik, ami elvileg tilos lenne (a kendőt nem szabadna viselnie a törvény szerint, a hosszú ujjú pedig a kórház higiéniai szabályzatába ütközik).

Éljen a szeretet ünnepe!

Aranyvasárnap

Vasárnapra két rezidenslány (Laurene és Anna-Chloe) meghívott LaRochelle-be, ahol féléves gyakorlatukat töltik. Vonattal mentem, nehogy a szeszélyes Amélie cserbenhagyjon az autópálya szélén.

Délelőtt érkeztem, és még csak akkor ébredezett a város és nyitogani kezdték a boltokat, amelyek közül néhányat belülről is megtekintettünk, ajándékot keresve egy harmadik rezidenslánynak. Ha már ott jártunk, végül vettem magamnak egy napszemüveget (igen, decemberben, mert a régi eltörött): hosszas fontolgatás után nem a 210 euros Chanel-t, hanem a 19 euros noname márkájút. A piacot is útba ejtettük, ahol karácsonyra a szokásosnál is többen vesznek osztrigát meg homárt, és természetesen a karácsonyi menü elmaradhatatlan összetevőjét, a liba/kacsamájat is rengeteg mennyiségben és változatban kínálják.

Egy olasz étterembe ültünk be ebédelni, ahol nagyon finomat ettünk, de szégyenszemre itt sem volt kapható capuccino :( úgy, tűnik Franciaországban tényleg hiába reménykedem ebben.

Ezután dél felé mentünk kirándulni az óceánpart mentén Chatelaillon-Plage üdülőfaluba, ami holtszezonban természetesen teljesen kihalt. Ennek ellenére élőszereplős Betlehem látható a főtéren este 7-től 8-ig, illetve két bisztró is nyitva volt vasárnap. A parton sétáltunk, csak eléggé átfújt bennünket az erős szél (az ország nyugati felére narancsszínű riasztást hirdettek emiatt), és az apály+felhők miatt kicsit melankolikus volt a hangulata.

A városba visszatérve egy kikötőparti sörözőben melegedtünk meg (habos kakaóval), majd visszakísértem a lányokat a kollégiumukba, ami kitüntetett helyen, a centrumban levő kórház területén található, és hasonló elhelyezkedésű albérletként megfizethetetlen lenne a lakbére.

Apály

Fázunk

Találós kérdés: mik repülnek az ég alján?

A pálmaház karácsonyi kivilágításban

Már megint Amélie

Szerda reggel munkába indultam (némi késéssel, persze csak kivételesen), és miután beültem az autóba, egy pittyenés után semmi nem mozdult/villogott, a rádió nem szólt, a motor nem indult. Elég hamar beletörődtem, hogy akkor ez most nem fog menni, és már ki is szálltam, hogy irány a buszmegálló - de a központi zár sem akart működni, vagyis nyitva kellett volna hagynom a kocsit. Na ez már egy kicsit komolyabbnak tűnt, még akkor is, ha az alagsori garázsban valószínűleg nem garázdálkodnak autótolvajok fényes nappal. Így hát felhívtam a biztosító forró vonalát (ehhez mondjuk ki kellett mennem a földfelszínre, vagyis mégis nyitva hagytam a kocsit), akik felvették az adatokat, és majd küldenek egy autómentő szakit. Sms-ben írták meg, hogy kb 30 perc múlva számíthatok az érkezésére.

A pasi még ennél is hamarabb odaért (ilyenkor előny a kisváros), és rögtön mondta, hogy az akkumulátorral van baj. Meggyanúsított, hogy égve hagytam a lámpákat, de biztosan nem (csak azért biztos, mert csipog, ha mégis). Aztán valamit szerelt és végül kijelentette, hogy ki kell cserélni. Megjegyeztem, hogy pont 2 hete nézték át és mindent rendben találtak, de szerinte az ilyen jellegű meghibásodásnak nincs előjele. Na végül persze kicserélte ott helyben 10 perc alatt, ugrott 140 euro (mert a biztosító csak a kiszállást fizeti ezesetben, de az alkatrészt nem), viszont 3 év garanciát adnak rá (de CSAK az akkumulátorra).

Végül potom két órányi késéssel értem be a munkába.

Mennyivel egyszerűbb volt az élet autó nélkül, csak biciklivel és tömegközlekedéssel :)

Az Eiffel-torony árnyékában

Hétfőn este ismét vendégségbe hívtak B-ék, ezúttal Pierre születésnapját ünnepelni szűk körben. Ezt természetesen örömmel elfogadtam, de még előtte mindenképpen meg akartam nézni az Eiffel-tornyot és a Szajna szemközti partján zajló karácsonyi vásárt. Elmetróztam a toronyhoz, körbejártam meg egy csomót fényképeztem (sajnos csak a telefonommal) a többszáz másik turistával együtt. Meglepett, de egyben méltó megemlékezésnek tartom, hogy Nelson Mandela nevét vetítik az első emelet magasságába.

Aztán átsétáltam a túlpartra, ahol a karácsonyi vásár egy részén "nemzetek konyhája" várja a francia elitgasztronómiába belefásultakat. Hamar megtaláltam a magyar kifőzdét, ahol a köszönés után rögtön a tárgyra tértem "van csalamádéjuk?" kérdéssel. A személyzet felvidult, hogy honfitársat látnak, és persze volt csalamádéjuk, amiből rögtön két dobozzal vettem (egyet B-nak a vendégségbe, a másikat magamnak visszavinni Poitiers-be). Nem sokkal távolabb, a kézműves részlegben is volt magyar árus, házi készítésű bioszappanokat és kerámia-kiegészítőket kínáltak - itt Pierre-nek vettem improvizált ajándékot.

Villódzó kivilágítás egész órakor

Már csak a minden egész órakor esedékes villódzó Eiffel-kivilágítást vártam csőre töltött telefonnal, amikor megszólított egy francia srác, hogy lefényképezem-e őt+a tornyot a telefonjával. Mivel ezen az estén ez már vagy a tizedik hasonló kérés volt, perszehogy lefotóztam. Ezt ő bátorításnak vette*, és ismerkedésbe kezdett, én meg tökmindegy alapon válaszolgattam, és így kiderült, hogy ő párizsi gyógytornász (vagyis a toronnyal való fényképezkedése valószínűleg csak ürügy volt) és már többször járt Budapesten és szívesen meghívna egy kávéra. Az sem tántorította el, amikor azt mondtam, hogy én épp a francia pasimhoz (szerk.megj.: fiktív) igyekszem vacsorára (bizonyítéknak lobogtattam a két doboz csalamádét a nejlonzacskóban), mert szerinte, idézem "ha nem vagytok házasok, akkor az nem is komoly, és még bármi lehet belőle". Nem engedtem, hogy lefotózzon, de végül megkapta az e-mail címemet, és megígérte, hogy majd meglátogat Poitiers-ben (nem mintha kértem volna erre).

Ideje, hogy hozzálássak egy komolyabb neuropszichológiai tanulmánynak a francia pasik körében uralkodó, általam gigantofiliának elnevezett tünetről, amely a 160 cm magas hímnemű egyedek náluk egy fejjel magasabb nők iránt mutatott vonzalmát jelenti.

*később Pierre azt állította, hogy a túl rövid szoknya+piros csizma párosítással kellett volna számítanom ilyesmire, de én láttam, hogy a francia lányok combtőig érő sortban mászkálnak télvíz idején, szóval nem az enyém volt a legkirívóbb viselet.

Kongresszus

A francia neurológusok országos kongresszusán vettem részt, de a 3 napból csak az első kettőn. Egy gyógyszercég hívott meg (=fizette a költségeket), mármár erőszakosan, de olyan nagyon persze nem ellenkeztem. Ők szervezték az odautat vonattal vasárnap este, és a szállást a Hyatt-ben. Ez egy elég impozáns, 33 emelet magas épület, ajtónállóval és londinerekkel, puccos előtérrel. A 26. emeleten kaptam szobát, a recepciós idézve "szép kilátással a Sacré Coeur-re". Ez azt jelenti a valóságban, hogy ha az ablakhoz szorítom az arcom, akkor még pont látom jobbra a messzeségben a Sacré Coeur-t, bár reggel valamivel jobban, mert mögötte kel fel a nap. A szoba 500 euro/éj ára botrányos, főleg, ha figyelembe vesszük a pergő vakolatot a hálószobában, az irtó zajos légkondit és a csöpögő tusolót. A reggeli azért elég jó és kiadós.

A legnagyobb előnye mégis az, hogy a szálloda egy komplexumot képez a kongresszusi központtal, vagyis akár papucsban is átsétálhattam volna (ám inkább rendesen felöltöztem, de csak azért, mert a szálló és az előadók közötti folyosókon rengeteg luxusbolt van, ennek megfelelő közönséggel).

A kongresszus érdekes és hasznos volt, bár egy kicsit frusztráló, mert 

1. ilyenkor mindig szembesülök azzal, hogy mennyi mindent nem tudok (még a neurológián belül sem) és valószínűleg sohasem fogok tudni

2. szomorúan kell konstatálnom, hogy ami Franciaországban már a valóság (ha nem is bármelyik porfészekben, de legalább néhány centrumban), az Magyarországon még sokáig a sci-fi kategória lesz.

Találkoztam megint néhány poitiers-i rezidenssel, illetve sok gyógyszercéges képviselővel bazsováltam, szóval elég jó hangulatban és gyorsan eltelt ez a két nap.

Kilátás az ablakból nappal (jobb felső sarokban a Sacré Coeur)

És éjjel

Házibuli

Szombat délután, a szokásos nagybevásárlás közben kaptam sms-ben meghívást egy házibuliba, amit az egyik rezidens születésnapjának alkalmából szerveztek a többiek. Az albérlete a városközpontban van, a hatalmas rácsos kapun a "rendőrség" felirat díszeleg - de kiderült, hogy csak egy toborzóirodájuk van valahol a kapualjban, és távolabb nyílik a lakóház-rész, amit egyébként egy irodaházból alakítottak át. 

Mivel kevés időm volt felkészülni, ajándékba egy üveg meggyes-mézes-ágyas fütyülőst vittem a tartalékból (de alaposabb vizsgálat után csalódnom kellett, mert tartalmaz ugyan pálinkát, de mást is, többek között vodkát) meg rágcsálnivalót. Az előző garnitúra rezidenscsapat gyűlt össze, plusz rajtam kívül még 1 szakorvossal (Jonatán), és jó volt újra látni őket és meghallgatni a beszámolóikat az épp esedékes gyakorlataikról. Persze előkerültek régi sztorik, közben Olivier koktélt kevert, a házigazda pedig elővette a gitár-gyűjteményéből az ünnepi alkalmakra valót és azon játszott francia és nemfrancia számokat. Az utóbbiak inkább a dallamos rock kategóriába tartoztak, és ezeket többnyire ismertem, de a francia dalok inkább a tinglitangli stílust képviselték, főleg az este előrehaladtával. Már amennyire azt a kórusban de hamisan előadott dalok szövegéből és dallamvilágából meg tudtam ítélni. Aztán kinyitották a fütyülőst is, amit én persze előtte jól beharangoztam, hogy mennyire erős, de meglepően jól bírták (bár egyesek szerint gyógyszerszaga van). Azért a legnagyobb sikert a dizájnos üvege aratta. Hajnali egy felé már szállingóztunk hazafelé, és csak a néhány legkitartóbbak maradtak még egy búcsúpohárra.

Ma délután még megnéztük kettejükkel a Hobbit (Lö Obbit) 2-t, ami látványos film, de nyúlik, mint a rétestészta. Onnan pedig szaladtam a pályaudvarra, hogy elérjem a párizsi gyorsat, ugyanis két napot itt töltök egy kongresszuson. Ez alkalomból ismét meglátogattam a barátnőméket vacsorázni, amelynek zárásaként Pierre szakértői magyarázatai kíséretében fogyaszthattuk a desszerteket (juhsajt, comté sajt, tejlekvár /=karamell/ és poitiers-i macaron).

Kollégák

Ideje, hogy néhány szóban bemutassam kollégáimat, akikről eddig nem sok szó esett.

A neurológia vezetője ugyebár az utánozhatatlan jelenség, No professzor, a Bonviván (most épp Vietnámban tart továbbképzést valakiknek), de róla már meséltem.

A mi osztályunknak egy másik professzor, Üeto (kiejtés szerint) a vezetője, de ez a szerepe csak abból áll, hogy hetente kétszer levizitiel velünk a részlegünkön és tanácsot ad problémás esetekben. Ő sokkal távolságtartóbb és visszahúzódóbb, bár a betegekkel elég sokat viccelődik. Egyébként az egész megyében elismert Parkinson-szakértő.

Van egy harmadik professzor is, neuro-onkológus, de ő még visszahúzódóbb, és még csak keresi a helyét, mert szeptemberben érkezett egy másik városból, és várakozásai ellenére neki magának kell megszerveznie  itt az onkológiai ellátást, nem kis ellenállással szemben...

A legtöbbet Isabelle-lel dolgozom együtt, aki rajtam kívül az egyetlen női szakorvos és még nálam is magasabb egy kicsit (cserébe 10 kilóval karcsúbb sajnos). Ő az enyémével szomszédos részleget irányítja, és sokszor megbeszéljük az eseteket vagy helyettesítjük egymást, valamint mindig együtt ebédelünk a menzán, és ő fuvarozott haza, amikor a kocsi szervízben volt, meg egyszer-kétszer már kórházon kívüli közös programot is szerveztünk. Csak 3 éve érkezett Poitiers-be, előtte Lyonban és Dijonban élt.

Jonathan egy kicsit manószerű, vidám, velem egykorú és nagyon kedves. Őszintén csodálom, amiért a neurológia számos különböző területén kiemelkedő a tudása. Szerintem 10 év múlva osztályvezető lehetne belőle, csak egyáltalán nem törtető alkat. Egyébként az egyik rezidenslányt vette feleségül. Eredetileg Bordeaux-i, és lelkes rajongója a bordói focicsapatnak.

Foucauld breton, és egy Walt Disney mese hercegének is beillene (ráadául ötszótagú, nemesi vezetékneve van hozzá): szőke, kölyökképű, hátborzongatóan kellemes hangszínnel - és emellé tényleg úgy viselkedik, mintha egy másik világban élne (magyarul teljesen elvarázsolt nulla gyakorlati érzékkel): mindig késik, délben meg este 8-kor szokott vizitelni, világmegváltó de kivitelezhetetlen ötletei vannak (most épp egy interaktív neurológus-honlap tervét dédelgeti), néha elfelejti, hogy ügyeletes, és telefonon gyakorlatilag nem érhető el. Az Alzheimer szakértője és kutatója, a magánéletben öt gyermek apja.

Stephan a kontrasztja: ő leginkább egy fiatal kiadású Hókuszpókot juttat az ember eszébe. Görnyedt háttal jár, ritkuló fekete haja van, vézna, és folyamatosan elégedetlenkedik meg kritizál, mindezt motyogva (ezért a mai napig nehezen követem a beszédét, pedig ő tanít EMG-re). Nem gonosz, csak mizantróp, és elég szarkasztikus a humora. Az egyik gyengéje az evés, ezen belül is az édességek (ezt ki is használom, mert minden csütörtökön az EMG-oktatásra egy nagy doboz bonbonnal érkezem). Minden ebédnél mindent megeszik, és állandóan azért cukkol, amiért én viszont mindig a tányéron hagyok valamit. A többi gyengéje a foci, az autók, a számítógépes játékok és a filmek (egyik fő kedvence a Jöttünk, láttunk, visszamennénk!), és így mindenki tőle kér kölcsön DVD-ket a hétvégére.

(nemorvosok kedvéért az EMG=electromyográfia, egy vizsgálati módszer)

Korcsolya

Szombaton elautóztam Saintes-be meglátogatni E-t, és ha már arra jártam, akkor a Tanár Úrral is beültünk egy kávézóba beszélgetni és felidézni a teázással egybekötött irodalomórákat. Most az derült ki róla, hogy komoly lemez/CD-gyűjtő (főleg klasszikusokra, azon belül is a barokk zenére specializálódott), és a házában egy teljes szobát csak a hanganyagok foglalnak el.

Este E-val mézeskalácsot sütöttünk órákon keresztül, majd szórakoztatnunk kellett az unatkozó kiscicáját (a magyar föld szülötte ő is, nemrég érkezett franciahonba és még szokatlan neki a koszt), eközben láttuk a Miss France döntőjét, amit egy max húszéves lány nyert Orléans megyéből.

Ma délelőtt visszatértem Poitiers-be, útközben vettem egy fenyőfát, azt felcipeltem a lakásba, majd elugrottam a főtéren rendezett bolhapiacra, de csalódás volt (kivéve a ragyogó napsütés). A templom mellé kis fa-istállókat húztak, amelyekben kecskék, nyulak, baromfik fagyoskodnak, gondolom, a betlehemezésre készülődve.

Háromra Lilyan jött értem a kocsijával, ami egy Audi TT (ennek pszichoanalitikai vonatkozásaira most nem térek ki), hogy elmenjünk a városi, frissen felújított korcsolyapályára. Itt negyven percet álltunk sorba a jegyért, majd épp csak pár percet a korcsolyabérlésért, és már mehettünk is a zsebkendőnyi jégpályára, ahol a belépő-számláló szerint 312 személy zsúfolódott össze. A létszám még csak hagyján, de sajnos az öt éves gyerektől a félprofi műkorcsolyázó és hokijátékosig minden szint képviseltette magát és elég nehéz volt összeegyeztetni az érdekeket. Megtudtam, hogy a város hokicsapata (Les Dragons Poitiers) a harmadosztályban játszik, mégpedig ezen a pályán is (a jégminőség alapján ezt nehéz volt elképzelni).

Miután kikoriztuk magunkat és elszédültünk a kis sugarú körben való kerengéstől, visszaautóztunk a belvárosba, majd búcsúzóul megjegyeztem, hogy ez a kocsi nem túl praktikus, mert túl mélyen van az ülése és nehéz belőle kiszállni :)

Baromfiak a katedrális árnyékában

A nem túl hatékony, de lassú jégsikálás idejére kiküldtek minket

Érdemes sztrájkolni

Az elmúlt két hétben szinte folyamatos volt a sztrájk a kórházban: több szakszervezet együtt küzdött az igazgatósággal szemben azért, hogy a tervezett új sürgősségi részlegen 10 helyett 30 perc legyen a műszakátadásra szánt idő, és 15 helyett 19 fizetett szabadnap járjon (biztos volt még más követelés is, csak nem figyeltem a részleteket). Minden nap új, színes plakátok borították a falakat a felhívásokkal és buzdításokkal, minden nap gyűlés és beszéd volt az aulában, majd hétfő reggel forgalomlassítást csináltak barikádokkal a campus minden bejáratánál (ezzel nagy népszerűséget szerezve a betegek körében is). Megjegyzem, az orvosokon kívül minden más munkakörből számos aktivista akadt. Végül elérték a céljaikat, az igazgatóság meghajolt (egyelőre és látszólag).

Országos szinten eközben az árufuvarozók, a lovardák(?) és a tanárok sztrájkolnak éppen (sok helyen elmaradt a tanítás). Az SNCF és az AirFrance szerintem karácsonyra tartogatja követeléseit...

Amélie újra formában

Ma elhozhattam az autót a szervízből, ahol kicseréltek rajta több karosszéria-elemet és egy felnit, átnézték a motort és a fékeket, és kitakarították-lemosták! Már hetek óta szerveztem ezt a javítást: a biztosítónál be kellett jelenteni a káreseményt (szerencsére lehetett telefonon is, így nem kellett visszafognia a gúnyos vigyorát az illetőnek, amikor elmeséltem az ügyetlenkedésemet), akik javasoltak néhány képesített szervízt. Azok közül elvittem az egyikbe, ahol lefotózták a horpadásokat, majd adtak egy szakértői árajánlatot (1000-1200 euro), én meg a szívemhez kaptam, de hát nem égethetem magam egy horpadt ajtóval ugyebár, amit ráadásul emiatt tök nehéz nyitni-csukni. Kaptam tehát egy időpontot (most hétfő), amikor leadtam a kocsit. Ajánlottak helyette csereautót ingyen, de mivel mind hagyományos váltós volt, nem mertem kockáztatni, hogy ezt is meghúzom/tönkreteszem - ezért maradt a reggeli buszozás, este pedig a kolléganőm vitt haza.

Ma pedig átvettem csilivilin, így ünnepelve meg, hogy egy éve járjuk közösen az utakat. És legnagyobb meglepetésemre végül "csak" 200 eurót kellett fizetnem, mert a többit a biztosító állta (amikor a pasi megmondta az árat, a biztonság kedvéért rákérdeztem még egyszer, hogy nem hallottam-e félre, hogy lemaradt az ezer az elejéről, de nem).

Ezen kívül ma az SNCF (vasúttársaság) is helyet adott a reklamációmnak a novemberi TGV-késés miatt, és visszatérítenek nekem 13,2 eurot jegyutalvány formájában, hurrá!

Azt már csak a vicc kedvéért írom le, hogy az interneten vett jegy esetében (ahol meg kell adni a nevem+címem+telefonom+e-mailem+bankkártyaszámom) sem fogadják el a reklamációt elektronikus formában, pontosabban a reklamációt igen, de aztán postán el kell nekik küldeni a kinyomtatott jegyet is ahhoz, hogy foglalkozzanak az üggyel, majd 3 heti gondolkodás után beismerjék, hogy ja, az a vonat tényleg 40 percet késett a mi hibánkból.

Sporttalanság

Mióta nem biciklivel, hanem kocsival járok dolgozni, érezhetően romlott az állóképességem, és emiatt régóta (bár csak közepes intenzitással) kerestem sportolási lehetőséget a városban. De ez nem olyan egyszerű. A biciklinek sajnos leeresztett mindkét kereke, és egyik itteni ismerősnek sincs pumpája, hogy felfújjam, meg most már túl hideg van hozzá. Az uszodák bezárnak, mire végzek a munkahelyen, hétvégén meg alig vagy nincsenek nyitva. Teniszezni nem tudok (még), csak úgy futni az utcán esőben-hidegben nem szeretnék. Aztán végre nagy nehezen találtam egy olyan "centre athlétique"-t, amelyik hétköznap este 11-ig és hétvégén is egész nap nyitvatart! A honlapja pofás, a leírás szerint vannak aquafitness órák, szauna, edzőterem, diétás tanácsadás, és mindezt exkluzív környezetben egy "kereskedelmi központban" és csak klubtagoknak! Ráadásul nincs messze a kórháztól. 

Ideálisnak tűnt tehát, már csak be kell iratkozni. Részletes felvilágosítást (pl. az árakról) azonban szigorúan csak személyesen, előzetesen megbeszélt időpontban adnak (face-kontroll?). Amikor először odatelefonáltam este (de még nyitvatartási időben), csak az üzenetrögzítő válaszolt. Másodjára már délután hívtam őket, és a recepciósnő némi huzavona után adott egy időpontot szombat 12:45-re, mert munkanapokon csak 5-ig vannak ők maguk is benn, én viszont akkor még dolgozom (ebédidőben pedig természetesen ők is ebédelnek).

Szombaton a délelőtti vizit után autóztam a megadott címre, ami meglepő módon egy lakótelep közepén volt. Kerestem a "kereskedelmi központot", de ez egy földszintes betonházat takart egy kebabossal és egy fodrásszal, köztük a sportklub ajtaja - zárva, benn senki (a tagok egy kód beütésével tudnak bemenni, amikor nincs ott a személyzet). Felhívom a telefonszámukat, és csak az üzenetrögzítő válaszolt. Egyszóval a recepcióscsaj a találkozó megbeszélt időpontja előtt 10 perccel lelépett ebédelni, én meg úgy felhúztam magam, hogy üzenetet hagytam nekik, amelynek a lényege, hogy "én itt voltam, de ti nem, úgyhogy a találkozó lefújva - véglegesen".

Mondjuk annyira nem bánom, mert a környék és az épület kicsiny méretei sem voltak túl bizalomgerjesztőek, és elképzeltem magam, ahogy a kirakatüveghez gyűlik a lakótelep apraja-nagyja, hogy nézzék, amint vörös fejjel tekerek a szobabiciklin 10 centire tőlük... 

De most megint kereshetek tovább :( 

Advent

Az adventi időszakra külön programkínálattal készült a város, amit komoly szervezés előzött meg. A főtéren kis karácsonyi bazár nyílt, forraltbor-palacsinta-gofri körítéssel. Ugyanitt felállítottak egy körhintát és egy klasszikus emeletes ringlispilt (este kivilágítva), valamint egy csúszkapályát, amin felfújt kerekeken csúszhatnak le a gyerekek. Kicsit odébb gyerekdodzsem és további kajáldák. Megnyitott a városi fedett koripálya is (de személyesen még nem látogattam meg).

Mindenfelé karácsonyi dekoráció, a sétálóutcákban fénylő girlandok díszkivilágításként, és lágy zene szól egész nap hangszórókból - nyilván elősegítve a vásárláshoz szükséges hangulat megteremtését.

Amúgy az első havazás már múlt héten megtörtént, de csak fél órára maradt meg a 3 mm-es hóréteg.

A város karácsonyfája a főtéren

Csúszda a gyerekeknek

A bevásárlóközpontban mozgó jegesmedve-

..és farkas-robotok

A Városháza most épp piros kivilágítást kapott

Az adventi koszorú errefelé nem népszerű, ezért utánajárást igényelt a beszerzése, és amit vettem, azon sincs gyertya, hanem nekem kell majd rátenni (átmenetileg gagyi mécseseket raktam rá). A koszorú maga mondjuk érdekes, mert pirosra festett, szárított rókagomba borítja az egészet, szerintem nagyon pofás és egyedi ötlet.

Az első mécses meggyújtva

És a tavaly vett karácsonyi kaktusz is kivirágzott!