Luzern

A kedves rokoni fogadtatás után városnéző sétára mentünk Luzernben: az elsőszámú látnivaló a két fedett középkori fahíd, belül festett freskószerű képekkel. Egy kis dombon, a régi városfal mentén több torony/bástya áll, mindegyik eltér a többitől valamiben. Némelyikbe fel lehet menni, és az óratoronyban pedig látni lehet a mechanikát is. A város egy tó partján fekszik, egy nagyobbacska hegy tövében, így egyszerre népszerű vitorlázó- és túracélpont is. Rengeteg, de tényleg rengeteg indiai és kínai turista hemzseg itt, előbbiek a bollywood-i filmekből ismerik a havas Alpokat. Utóbbiak állítólag a limitált szériás méregdrága órákra buknak leginkább.

Ezen kívül sok hangulatos kávézó-étterem az óvárosban, hattyúk a folyón, percnyi pontossággal érkező buszok, három nyelven folyékonyan beszélő pincérnők, és luxusszállodák jellemzik a várost.

Másnap további rokonlátogatás, immár Zürichben és környékén, találkozás évek óta nem látott családtagokkal, emlékek felelevenítése, a svájci és francia viszonyok összehasonlítása, séta, evés-ivás, nevetés... 

Élveztem a pezsgést, a napsütést és főleg a jó társaságot!

Szerény családfa a ház falán

Még a városháza falán is van óra

Egyik fahíd

Másik fa(tetejű)híd

"jaj, de messze van ide Bordeaux"

A hosszú hétvégére - egy hirtelen ötlettől és meghívástól vezérelve - Svájcba mentem rokonlátogatóba. A fapados járat Bordeaux-ból indult szombaton, és 1,25 óra alatt ér Baselbe.

Péntek este azonban váratlan probléma merült fel: a reggel 7 órakor induló vonathoz hogyan fogok eljutni? Ugyanis 1. buszjárat csak 8 után van, 2. a későbbi vonattal már a repülőt kockáztatom, 3. a véges számú  saintesi taxis vállalkozókat felhívva vagy nem voltak elérhetők, vagy ilyen hajnalban nem hajlandók fuvart vállalni... gyalog a pályaudvar úgy egy óra. Kényszermegoldásként hűséges bringámra bíztam magam: reggel 6-kor a csomagtartóra tettem a bőröndöt (kötél híján rögzítés nélkül), és óvatosan elbicikliztem a vonathoz. Egyszer sem esett le, és így is 25 perc volt az út, hegynek lefelé. Szerencsére egy járőröző rendőrautón kívül senkivel sem találkoztam ilyen korán reggel.

Ma hazaérve ugyanezt megtettem hegynek felfele is, így már 35 percig tartott, és páran furán néztek a bolond biciklis nőre, akinek a bőröndön kívül még egy nagy válltáskája is van, és kabátban szenved a 30 fokos hőség ellenére (szombat hajnalban ugyanis még hűvös volt...).

Amúgy a címadó mondat idézet egy nagyon primitív ál-lakodalmas nótából.

Aztán Bordeaux-ban iránybusz a reptérre. A fapados járatoknak itt is külön termináljuk van, de ezt inkább egy üres hangárnak nevezném, ehhez képest Ferihegy 1. fényűző.

A baseli reptérben meg az a vicces, hogy ha az egyik kapun mész ki, akkor Svájcba, ha a másikon, akkor Franciaországba jutsz :)

Az érkezőket 3 méteres borosüveg fogadja

Minden talpalatnyi helyet kihasználva a reptér körül is szőlőtőkéket ültettek

 

Droid

Hétfőn rövid látogatásra érkezett a reménybeli negyedik neurológus, A Bolgár. Szerencsétlen már négy hónapja várt a megyei Kamara személyes meghallgatására, amire végül erős unszolásra adtak időpontot - és még akkor is egy órát kellett várnia a 10 perces formális beszélgetésre. De végül megtörtént, és már csak a hivatalos tagsági jóváhagyásra várnak (letelepedési engedélye már van), így a munkába állása július elejére van kitűzve. Szóval két napot velünk töltött. Nagyon kedves és közvetlen egyén, rendkívül tájékozott a neurológiában és igen lelkes. Mégis kicsit furi a személyisége, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy "droid". Nagyon lassan jár, és lassan is beszél, sokszor visszakérdez, hogy mit is mondtunk (talán nagyothall?), és ami egy kicsit idegesítő, hogy általában a hárommal azelőtt feltett kérdésre válaszol, vagy azzal kapcsolatban kérdez. Így persze nehéz gördülékeny és élvezetes párbeszédet folytatni, bár az tény, hogy nagyon jól beszél franciául.

A főnöknő tök jó fej volt, és hármasban elmentünk pizzázni, amihez szénsavas vörösbort ittunk (nem egyenlő sem a fröccsel, sem a pezsgővel, külön neve van). Eközben szóba kerültek a világjárós tapasztalatok, és bár Hawaiion meg Ausztráliában sem jártam még, mint ők ketten, de azért Laosszal ütöttem minden lapot :)

Ma pedig végre átvehettem az elveszett bankkártyám helyett elkészült újat. Ennek örömére, na meg kihasználva, hogy végre hétköznap és fényes nappal járok a belvárosban, egy kis étkezdében ebédeltem (egy óriási salátát). Az éttermek tömve voltak - úgy tűnik, a munkahelyről mindenki étterembe megy enni, na meg az angol turisták is szép számban képviseltették magukat.

És új kifejezést is tanultam a héten: ha valami pöpec vagy király, arra azt mondják, hogy "nikkel-króm".

Makró

Egy kezdőknek szóló fotós-képző könyvet is vettem, hogy szebb illusztrációkkal láthassam el a bejegyzéseimet :) Még csak az első fejezetnél tartok, úgyhogy a művészi képekre még várni kell egy kicsit. De azért mutatok néhány makro képet, amit még a szigeten készítettem. Egyébként Saintes fotósboltjának kirakatában André Kertész-album és -képek láthatók.

Pénteken a nagybevásárlás során két aprósággal leptem meg magam: az egyik egy Johnny Halliday CD. Róla azt kell tudni, hogy a legnagyobb francia (eredetileg belga) rockikon, aki most országos turnéra indult, és mindenhol teltház előtt játszik, így kíváncsi voltam, miért rajonganak ennyire érte. Amúgy olyan fenyőmiki-patakyattila keverék: jóval hatvan felett, kicsit tatarozva elmegy ötvennek (természetesen n. számú huszonéves feleséggel), aki a színpadon felváltva ugrál bőrszerkóban vagy fényes kék selyemingben és a Rock'n'roll Életérzésről dalol. A megvett CD valószínűleg a régebbi opuszait tartalmazza: csupa Hungária-jellegű táncdal. Utánanéztem azért a neten, hogy manapság is ezzel a zenével tölti-e meg a stadionokat, de nem, vagyis csak részben - most már játszik keményebb rockosabb számokat is, így nem csak nyugdíjasok csápolnak neki.

A másik beruházás egy fehér vászonkalap volt, hogy majd megvédjen az óceánparti tűző napsütéstől. Na azóta gyakorlatilag egyfolytában zuhog az eső.

Ünnepnap

Ma munkaszüneti nap volt, az Ascension (mennybemenetel?) - ami elég fura egy hangsúlyozottan világi országban, ahol még a nyakláncon viselt aranykereszt is sértő lehet munkahelyen... még furcsább módon nem minden bolt volt zárva, ellenben az éttermek többsége igen (bár ez vasárnap is jellemző). Így ma is bicajozhattam a folyóparton lefele, egészen a város széléig, de ott elfogyott a bicikliút, és az autók mellett nem volt kedvem menni. Ezért inkább visszahajtottam a szokásos rétemre, ami egy nagy közpark része, és sütkérezhettem, amíg be nem borult az ég. 

A városban már szállingóznak a turisták, beindult a szezon, ami abból is kitűnik, hogy az osztályunkon három beteg is csak nyaralni jött ide (tulajdonképpen ideköltöznek egész nyárra a kisházukba), akik közül az egyik angol. Ő egész jól tud franciául, de angolul is hallottam telefonálni, és teljesen olyan a beszéde, mint az oktatókazettákon a példamondatok :)

Amúgy már mesélték nekem, hogy errefelé az ingatlanárak azért is magasabbak, mert a szigetországiak szívesen vesznek itt házat, és ezért nagy a kereslet. Ma épp láttam egy ingatlaniroda kirakatában, hogy egymillió euroért már szép villát lehet venni a tengerparton, négyhektárnyi parkkal. A hülyének is megéri.

A napsütésnek azonban nem csak előnye van: a hétvégén kitettem az erélyre az eddig szobában nevelt két bonsaiomat, de megpörkölődtek a napon, így visszahoztam őket a kellemes szűrt félhomályba :) Pedig pont előtte szakszerűen megnyírtam őket egy könyv segítségével, amit itt vettem, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy minden szavát értem. Lehet, hogy ez volt a hiba?

Az erkélyemről fotózott két kép

Naplemente pontban 21:17-kor (!)

Az első (egyetlen?) írisz, amelyik kivirágzott

Egy kis politika

Május 8. itt ünnepnap, a II. Világháború végének évfordulója. A háborús hősök emlékműve előtti téren színpadot állítottak, és valami tévéműsor élő felvételét is beharangozták, de sajnos a programot elmosta az eső (legalábbis gondolom, mert őszintén szólva annyira zuhogott, hogy végül nem mozdultam ki otthonról a kis bringámmal). Azóta szerte a városban a partizán hősöknek és a náci kegyetlenkedés áldozatainak emléket állító táblák előtt friss koszorúk láthatók.

Az idő szerencsére lassan javul, esténként tücsökciripeléssel fekszem, és megjelent a lakásban az első szúnyog is.

Árad a Charente (a rakpart víz alatt)

Csütörtök este munka után spontán hosszú beszélgetésbe elegyedtünk az egyik kolléganővel (MH), és kiderült, hogy egy csomó probléma hasonló Franciaországban is, mint nálunk (pl. a fiatalok nem tanulnak, az nyugdíjból nem lehet megélni, az egészségügyre nem lehet eleget költeni, a két politikai oldal állandóan egymást okolja, a mestereket felügyelni kell az építkezésnél, stb.). Viszont ennél büszkébben kiejteni még nem hallottam azt a szót, hogy KÖZTÁRSASÁG (csupa nagybetűvel, és a következő mondatban a szabadságegyenlőségtestvériség is elhangzott, szóval komolyan veszik). Az is kiderült, hogy ő jobboldali szavazó, Sárközy-szimpatizáns, míg a másik kolléganőm (a torzonborz) harcos szocialista. De azért szóba állnak egymással... A családjáról is sokat mesélt, az anyja ágán "feketelábúak", ami az arab országokból hazamenekült/üldözött franciákat jelenti. De van spanyol és olasz felmenője is, egy nagynénje pedig öregkorára egy karibi szigetre költözött :)

Szakmai téren két kisebb dicséret jutott a hétre: 1. egy háziorvosnő betelefonált, és kifejezettem hozzám akarta küldeni vizsgálatra egy betegét (hogy miért?) 2. egy belgyógyász hálásan felsóhajtott, amiért én írtam meg a konzílium-kérő papírt, mert a másik két kolléganő írása olvashatatlan :) így viszont mindenki láthatja a nyelvtani hibáimat, de azt mondta, hogy az mellékes, ha cserébe sikerül megértenie a kérdést.

Kalandok a Ré-szigeten 4., befejező rész

Hétfőn egy ún. fitness-reggeli után úgy éreztem, még jár nekem egy kis ránckisimító kényeztetés a sok aggodalom után, így beneveztem egy arcpakolásra, amiben a szintén a szállóban elhelyezkedő mini-spa részlegben lehet részesülni. A cégér szerint kínai szépészeti módszereket és anyagokat alkalmaznak - valamiféle színkód alapján választanak krémet, ami a születési időponttól függ. Még azt is megtudtam, hogy algakivonatot tartalmaz, de ezt szerintem nem kell Kínában beszerezniük, elég, ha apálykor lemennek a partra és összegereblyézik... aztán meg két mini-szivattyúval javították úgymond a nyirokkeringést az arcomban, ami elég bizarr érzés volt egyrészt, másrészt majdnem hangosan felröhögtem a tudományos magyarázat alatt. Na szóval nagy humbug, de ártani talán nem ártott, és az előző nap leégett részek sem fájtak.

Utána már indult a hazamenő busz (naponta csak 3 van, úgyhogy nem jó ötlet lekésni), La Rochelle-be gond nélkül megérkeztünk, és a vonat előtt még egy pizzára is volt időm. Aznap csak részleges sztrájk volt az SNCF-nél, így a kiszemelt vonatot nem törölték, sőt nem is késett!

Így hát 5 körül visszaértem Saintes-be, ahol az a meglepetés fogadott, hogy a főutcát teljes hosszában lezárták egy vásár miatt, emiatt a buszokat más útvonalra terelték. Az elég nehéz bőröndöm miatt ennek kevésbé örültem, a vásár pedig az Asia Center színvonalán mozgott. A bankhoz mentem rögtön, hogy kivegyek készpénzt az új kártya megérkezéséig, de kiderült, hogy a bank hétfőnként mindig zárva van, eddig ezt sem tudtam. Sikerült felmásznom a buszmegállóig, és végre jött a busz is (előtte a megállóban egy csajszi kérdezett tőlem valamit, de háromszor is elismételtettem vele, mégsem értettem meg - aztán a szomszéd bácsihoz fordult, de szerencsére ő sem értette, így nem az én készülékemben volt a hiba). Az elterelt útvonal további meglepetésekkel szolgált: a város szélén egy vándorcirkusz táborozik, és a környékén egy lakótelep van, persze olyan nyugati jellegű, azaz 4 emeletes, egész jó állapotban levő házak kertekkel körbevéve.

Utolsó erőmmel ismét elbicikliztem a múltkor már említett autósiskolához, de megint zárva volt (pedig nyitvatartási időben érkeztem), úgyhogy elég komolytalannak tűnik ez az iroda, és kénytelen leszek a másik kettőből választani (ugyanis ez akkora nagy város, hogy HÁROM autósiskolája is van, bibibí), 

Kalandok a Ré-szigeten 3.

A bérelt bringámmal továbbszáguldottam a számos bicikliúton, fenyőerdőkön át, kis falvakba, majd befele a sziget belsejébe, ahol madárrezervátum van sok kis tóval. Itt önkénteseknél lehet érdeklődni felvilágosításért, ezt meg is tettem, de egyrészt a madárneveket még magyarul is alig tudom, nemhogy franciául (végül annyiban maradtunk, hogy "sirályszerű" meg "kacsaszerű"), másrészt a srác még nem volt a helyzet magaslatán, és négyen próbáltuk könyv alapján azonosítani a madarakat :)

Ezen kívül még sólepárlókat lehet látni, hagyományos módszerrel dolgoznak. A kis tavakat felparcellázzák, kiszárítják, majd a tetejéről összegereblyézik a sót nyár végén. Egyelőre a posványos-moszatos pocsolya szakaszában vannak, elég aggasztó elképzelni, hogy ebből mennyi kerül majd az asztali sóba... és nyitott a kérdés, hogy honnan kerül ide a tengervíz? Néhol láttam zsilipeket meg árkokat, de nem mindenhol.

A Ré-sziget további látványossága a képeslapok szerint a szamár, amit rejtélyes módon kockás nadrágba öltöztetnek (de mind a négy lábát). Ilyet nem láttam, és szamarat is csak elvétve, a réteken kószálva. És egy helyi még arról is felvilágosított, hogy az egyik falu melletti tengerparton forgatták a "Leghosszabb nap" című háborús filmet, amit sajnos nem láttam, pedig Sean Connery szerepel benne.

A napba még belefért további séta az óceánparton, heverészés a homokban (így kisebb felületet ér a szél), a kezeim és a homlokom leégése (mert az orromat bölcsen bekentem napolajjal), és végül egy vacsora. Az egyetlen nyitva tartó étterembe aggódva ültem be, mert puccosnak tűnt, és az is volt. A bárányborda után valami könnyűre vágytam, de itt is csak rák meg hal volt. A pincérnőnek körbeírtam, hogy leginkább valami salátát ennék, hús nélkül, de ilyesmi nem szerepelt az étlapon - ám ez itt nem probléma: a vendégért mindent jelszó jegyében 5 perc alatt dizájnosan tálalt, hatalmas, változatos saláta került elém.

folyt. köv.

Itt nem rizst, hanem sót szüretelnek

Errefele élnek a madarak, csak jól elbújnak

Esti séta a kihalt parton

Kalandok a Ré-szigeten 2.

...a történet tehát a legizgalmasabb részénél maradt félbe (bár ez sem sarkallt senkit kommentelésre, de mindegy), innen folytatom:

Vasárnap reggel, egy közepesen pihentető éjszaka után, ami alatt azt álmodtam, hogy meglett a pénztárca, jelentkeztem ismét a recepción. Egy másik csajszi várt, akinek újra elmagyaráztam a problémát, és együttérzően sajnálkozott. De a főnöknő csak 10-re jön, addig talán próbálkozzak megint a parton. Oké, így is lett, láthattam az apályt, meg még több moszatot a parton, de nem találtam meg. Visszafele beugrottam a polgármesteri hivatalba is, ami a szavazás miatt nyitva volt, sőt, egész kis tömeg gyűlt elé. Itt is nagyon készségesek voltak, felvették az adataimat, de hozzájuk sajnos nem adtak le semmit. De legalább láthattam, hogy a szavazófülke itt is négy lécre aggatott lepedőből áll, semmi flanc (mellesleg Hollande nyert 52%-kal).

Végre megérkezett a főnöknő, aki rövid gondolkodás után kreatív javaslattal állt elő: úgy csináljuk, mintha szobát foglalnék előre a neten, majd visszamondanám, és a pénzt kp-ban visszafizeti nekem. Hurrá! És ezután persze levonják a számláról a szállás+reggeli díját, és akkor végre letilthatom a kártyát. Ebből a legbonyolultabb a letiltás volt, ami miatt negyed órán keresztül kellett telefonálni, de végül sikerült (mondjuk fura, hogy csak a nevemet és a születési időmet kellett bemondani - ezt bárki megteheti helyettem, de mindegy, most jól jött).

És akkor egy felszabadult reggeli után kezdődött egy szuper nap!

Biciklit béreltem (ez az egyik fő üzletág itt), és elkerekeztem a sziget csücskébe, a Bálnák Világítótornyához. A nevét az állítólag errefele úszkáló bálnák miatt kapta, bár ez elég rég lehetett. Két torony is áll a parton, az egyik az "új" (=csak 150 éves), ami működik, a másik a kisebb, a régi, ez a 17. századból maradt fenn. Itt már egész sok turista mászkált, van bóvlibazár meg éttermek-fagyizók, nyáron valószínűleg nyomasztó a tömeg. Apály idején az óceán nagyon visszahúzódik (kb 100m), és szabaddá válnak a sziklák, a rajtuk élő sok ínyencfalattal együtt. A helyiek meg a bevállalós turisták célszerszámokkal (vödör, hosszú kampós bot) és védőfelszerelésben (minimum gumicsizma, de inkább anorák) elindulnak összeszedni az ebédrevalót. Egy plakát segít eldönteni, mi ehető, és mekkora a minimális kifogható méret.

A kényelmesebb turisták mindezt az étlapról szerzik be.

Az egészen válogatós, ízlésficamos csodabogarak, akik nem szeretik a tenger gyümölcseit, szűkös repertoárból válogathatnak. Konkrétan a tatár-bifsztek, kacsamáj és birkaborda között. A harmadikat választottam, bár szerintem még életemben nem ettem birkabordát. Így, mikor kihoztak három szeletet, és a hús gyanúsan rózsaszínű volt, nem tudtam, hogy ennek ilyennek kell-e lennie. Mikor a pincérlány nemsokára visszajött megkérdezni, hogy a pár leerőltetett falat ízlik-e (ez itt tapasztalataim szerint része a felszolgálásnak), óvatosan megkérdeztem, hogy ez esetleg nem nyers-e még kissé. Egyetértett, és visszavitte még átsütni. Másodjára már jobban festett az állaga, és legyűrtem, de nem lesz a kedvencem.

Folyt. köv.

Az új világítótorony, Phare des Baleines

A régi, feleakkora és már nem működő torony

Kagylógyűjtögető

Kalandok a Ré-szigeten 1.

A kaland akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy lehetne egy négynapos hétvégém (mivel május 8. ünnepnap és a főnököm megkérdezte, nem akarom-e kivenni a hétfőt. Ha már ilyen kedvesen felvetette, nem álltam ellen). Némi hezitálás után, a szervezésre rendelkezésre álló rövid idő miatt is, végül a közeli Ré-szigetre (Ile de Ré) esett a választás. 

A szó szoros értelmében már nem sziget, mivel egy híd köti össze La Rochelle-lel. A legnépszerűbb nyaralóhelyek egyike, nyáron állítólag agyontapossák egymást az emberek és nem lehet szállást kapni. Na nézzük meg, miért bolondulnak ennyire a népek. Internetes szállásfoglalás, vonat LR-be, onnan helyi busz, amelyik végigvisz a kb 40 km hosszú sziget minden falucskáján. Zuhogó esőben indultam, így nem voltak nagy reményeim, de pont mire megérkeztem a sziget csücskénél levő Saint-Clemens-des-Baleines főterére, elállt. Szuper szálló, kedves fogadtatás. Utána lesétáltam a partra, ahol nagy szél és felhők fogadtak. Aznap még kétszer tértem vissza ugyanide, utoljára már nem teljesen önszántamból...

Apály

Dagály

Szóval a part kihalt, nagy szél - elsőre elég is volt, visszasétáltam a faluba, ahol alig lézengett valaki, de nagyon hangulatos fehér házakból áll zöld vagy kék spalettákkal és rengeteg virággal, a főtéren pedig a kötelező, de a falu méretéhez igazodó körhintával. Egy órával később aztán oszlottak a fellegek, így visszamerészkedtem, és kb két órát sétáltam a parton. Nagyjából egy tucat emberrel találkoztam, ezek közül az egyik egy kedves helyi gumicsizmás bácsi volt, aki elmagyarázta, hogy a rohangászó vízimadarakat nehéz lesz megközelítenem, mert mindig el fognak szaladni előlem. Megköszöntem a nélkülözhetetlen információt. 

A homokot turkáló madarak

Tipikus ház

Szépen hazasétáltam, és már a vacsorán gondolkodtam, amikor - észrevettem, hogy a pénztárcám elveszett! Ahhhh... kiesett a zsebemből, benne a bankkártyával és a készpénzzel (a gratulációkat az öltözőmbe kérem). Rohanás vissza a partra, és újra végigjárni az egészet... Sajnos a tárca zöld (bangkoki szerzemény), mint minden moszat és kagyló, és a végére már káprázott a szemem, de persze nem lett meg. Ugyanakkor gyönyörű naplementét láthattam, de nem tudtam élvezni.

A szálló recepciósának sem volt ötlete, várjuk meg holnap a főnöknőt, addig úgysem tudok mit csinálni (a rendőrség a szomszéd faluban már bezárt). Mondjuk vacsorázni sem tudtam így, még szerencse, hogy vagyok annyira paranoid (vagy falánk?), hogy volt nálam egy doboz ropi, így nem haltam éhen.

Folyt. köv.

Rajzfilmek

Hogy ne csak a képregény-szubkultúrába ássam bele magam - természetesen csak kulturális tudásszomjam által hajtva - vettem egy DVD-t Tintin-rajzfilmekkel. Azt hiszem, Asterix után Tintin a franciák második kedvence, bár még nem ismerem az összes mesehőst... De kulcstartókon, hűtőmágneseken, bögréken és reklámokban velük találkoztam a legtöbbször. Szóval Tintin egy belga újságírófiú, akinek egy szőke hajtincse feláll a feje tetején, és fehér kiskutyájával, Milou-val (párhuzam Obelix Idéfix nevű kiskutyájával!) mindig titokzatos-kémes-kincskeresős ügyekbe keveredik. A harmincas években (!) kezdődtek a kalandjai, és 1983-ig, a rajzoló Hergé haláláig folytatódtak /az első fejezetet véletlenül pont megvettem könyvben, a címe: "Tintin a szovjetek országában", és erősen politizál/. Neki is vannak állandó társai: egy káromkodó részeges hajóskapitány, két idióta iker-nyomozó, egy szórakozott és süket professzor. A rajzfilm természetesen később készült, szerintem 1990 körül, elég egyszerű kivitelezésű, de jól visszaadja a képregény hangulatát, és élvezhető. Felirattal néztem, de megnyugodtam, mert a nagyját anélkül is elég jól értettem, kivéve a hajóskapitány cifra káromkodásait (amit értettem: "káposztafejű! Planktonállat! Gyíkbőrű! Peronoszpóra!" stb.). Tavaly film is készült belőle (Spielberg rendezte talán?), de a franciák szerint nem üti meg az ikonnak járó színvonalat.

Viszont a még magyarul megszerzett francia rajzfilmsorozat, az "Elsüllyedt világok" egy kicsit csalódás volt így 20 év után újranézve. Biztos többen emlékeztek rá, a 80-as években vetíthették a tévében, mert tisztán fel tudom idézni, hogy általános iskolában szünetben énekeltük a kalózok dalát. Akkor nagyon izginek és látványosnak tűnt, de most megnézve, háááát.... A sztori kicsit zavaros, a rajz primitív, sokszor ismétlődnek a jelenetek. Az igaz, hogy a helyszínek és kalandok egész fantáziadúsak, de a legnagyobb erénye a zenéje. Mégis, akkor mennyire szerettük!!

Aki nosztalgiázni akar: http://www.youtube.com/watch?v=YmLZn96OFwc

Jubileum

Ma van pont fél éve, hogy kiköltöztem. Rövid is, meg hosszú is volt ez a hat hónap. Még mindig sok a nehézség (nyelvi és egyéb), de a lassú fejlődés azért észrevehető. A február volt a mélypont, azóta lassan javul a helyzet - talán az évszak változása is közrejátszik? Bizonyára. Még nem szoktam meg, hogy 9 körül megy le a nap, és sokáig világos van, ezért mindig későn kapok észbe, hogy ja, ideje lenne aludni térni :)

Ma mindenesetre végre kisütött a nap, így délelőtt (na jó, inkább délben) lebicikliztem a városba. A folyó megáradt, és elöntötte a szokásos napozórétemet meg a környező bicikliutakat, így egy padon sütkéreztem. Odafele a piacon vettem egy doboz epret is, ami gyorsan elfogyott. A főtéren egy szökőkutat építettek - szerintem a közelgő turistaszezonra készülve. Egyre több hajó is horgonyoz a part mentén, indulnak a sétautak a borvidékre. Közben a horgászokat figyeltem, hát nem sokat fogtak... aztán néhányuk pakolni kezdett, és akkor vettem észre, hogy ismét felhősödik az ég - indulás haza. (Balatonon is alapszabály, hogy ha a horgászok hazaindulnak, jobb követni a példájukat, mert jön a vihar.) Pont megérkeztem a zuhé előtt.

Ez a szuperdizájnos új szökőkút, a szélén ülésekkel

A bicikliutat és a félszigetet is elöntötte a Charente

Hogy ne becsüljük le a horgászokat: ez a Megyei Horgász-szövetség központja

A Munka Ünnepe itt is szabadnap, bár nem viszik túlzásba az ünneplést, majális sincs, csak néhány szakszervezet demonstrált.

Amúgy nem csak nekem jeles ez a nap, hanem sok rezidensnek is a koleszben, ugyanis ma járt le a féléves turnusuk, így ma nagy ki- és beköltözködés volt, jókora rumlival. Tegnap azért még tartottak egy búcsú-petárdázást éjszaka :)