Keddtől máig távol voltam Poitiers-től, mert München közelébe utaztam L és D esküvőjére - amiről majd egy külön bejegyzésben lesz szó, képekkel, bár a meghitt és egyben vidám hangulatot nehéz lesz visszaadnom.
De előbb elpanaszolom, milyen megpróbáltatásokon mentem keresztül, hogy eljussak oda, majd vissza.
Nemrég vettem csak meg a repjegyet Párizs-München-Párizs viszonylatban, és elkéredzkedtem az újdonsült főnökömtől 3 napra, még akkor is, ha kicsit ciki mindjárt a második munkahéten szabira menni, de ő abszolút korrektül állt hozzá és nem volt kifogása ellene.
Hétfőn kapok egy kedves e-mailt az AirFrance-tól, amelyben barátilag javasolják, hogy amennyiben tehetem, halasszam el az utamat, mert keddtől csütörtökig a francia légiirányítók sztrájkolnak, és a járatok felét törölni kell, és nem tudják garantálni, hogy az enyém melyik felében lesz, stb. Ajjjajjjj... Aggodalom, szervezkedés, hajtépés, stb. de azért elvonatozok Párizsba, szerencsét próbálni. És hogy mekkora mázlim van: aznap csak az én járatomat nem törölték P-M között, így csupán egy órányi késéssel megérkezem Münchenbe, ahol már várnak és kocsival felmegyünk mulatni a hegyekbe.
Szerdán kiderül, hogy a sztrájk váratlanul egy nappal előbb félbeszakadt, így helyreállt a normális légiközlekedés - tehát teljes nyugalommal készültem vissza, majdnem időben fel is szállunk és meg is érkezünk Párizsba. Már indulok is a pályaudvarra, ahol az alábbi üzenet fogad a kijelzőn: vasutas-sztrájk miatt komoly fennakadásokra kell számítani a TGV-menetrendben. @#@&%!
A pénztráak zárva (mivelhogy sztrájkolnak), az automaták pedig nem engednek jegyet vásárolni, mert nem frissítették bennük a menetrendet. Az információhoz végigállom a sort, és kínmosollyal megérdeklődöm, hogyan jutok el ma este Poitiers-be. A pacák megnézi a fecnijét és közli, hogy ma már nincs oda vonat. Mikor kiszalad a számon, hogy "maga biztos viccel" - megsértődik. Aztán nagy kegyesen megéreklődi telefonon (mert hiába ő az "információ", gőze nincs az aktuális menetrendről), hogy a belvárosi pályaduvarról még indul egy vonat este, de nem árt sietnem, mert másfél óra múlva megy és már nincs rá jegy, de hátha felenged a kalauz és végigállhatom az utat. Kösz.
Rohanok taxit fogni, és a sorban nekem jut a város talán egyetlen olyan sofőre, aki nem hajlandó átlépni a sebességkorlátokat, ismételt és jelentőségteljes megjegyzéseim ellenére sem, miszerint a LEHETŐ LEGGYORSABBAN kell odaérnem. Sajnálkozik, hogy dugó van. És tényleg. A Notre Dame és a Pompidou mellett is véletlenül (...) elvezet a leggyorsabb útvonal, és mikor már harmadszorra kérdezem meg, hogy sokára érünk-e még oda, azt válaszolja, hogy "innen általában gyors az út, de hát most...és különben is, máskor több időt kell hagyni az átszállásra, ebből csak a rohanás lesz". Na ekkor szívesen összetiportam volna a kislábujját. Végre megérkezünk, és mivel rohanok, ezért nincs időm veszekedni, amiért pofátlanul sokat legombol rólam (a taxióra valahogy megállt útközben). A peron gyanúsan üres, és mikor az ügyfélszolgálatnál közlik, hogy 10 perce ment el az utolsó vonat Poitiers felé, akkor szégyenszemre a pályaudvar közepén nekiállok bőgni. Szegény nőci nem győzött vígasztalgatni, és kifejtette, hogy ő egyáltalán nem ért egyet ezzel a sztrájkkal meg hogy mindig nehézséget koznak az utasoknak meg hogy csak egy nappal előre jelentik be meglepetésnek.
Mivel az SNCF szívén viseli az utasai sorsát, a Párizsban rekedteknek az Austerlitz pályaudvaron dekkoló hálókocsis vonatban biztosítanak ingyen(!) szállást, igaz, hogy el kell oda buszozni (fél óra) és vissza hajnalban, merthogy az első vonattal 6-kor indulnom kell, ha munkakezdésre P-be akarok érni (nem akarok, de muszáj). Na de ez már túl sok lenne a szenvedésből, így távsegítséggel találtam egy pályaudvarhoz közeli kis szállodát, ahol még volt pont egy szabad szoba, barátinak épp nem mondható áron, de akkor már mindegy volt.
Enyhén csapzottan beállítok a szállóba és kiveszem a szobát, aminek a mérete szerény volt, de ráadásul a fürdőszoba ablakán nincs függöny, ellenben egy népes belső udvarra nyílik. Reklamálok a recepción, ahol a pasi próbálja a takarítónőre kenni a dolgot, de szerintem sosem volt azon az ablakon függöny. Kapok egy extra lepedőt, és Mekkmesterként saját magam feleszkábálom az ablakra, és így már le tudok végre fürdeni, és hajnali 5-kor már kelhetek is, hogy elérjem az első járatot.
Mindezekkel együtt nagyon megérte elmenni az esküvőre és osztozni a barátaim örömében.
