Nagypéntek

Tegnap délután immár rutinosan mentem Poitiers-be, nem hagytam benn a bankkártyám az autópálya-kapunál, és egy kellemes férfihang magyar útmutatásait követve (Tomtom GPS) egyből odataláltam a klinikára. 

Bár múlt héten írásban is előre jeleztem eheti érkezésemet, a főnöknővel személyesen beszéltem és kaptak faxot is a titkárságról, ismét teljes értetlenség fogadott, hogy akkor ki vagyok, mit keresek itt, miért és hogyan akarok megvizsgálni 5 beteget... naszóval megint kaotikusan zajlott a dolog, de legalább készségesek voltak. Nincs több ötletem, hogyan lehetne hatékonyan átpaszírozni az információt az adminisztráción, de mivel így is kivitelezhető a dolog, talán kár is erőltetni.

Kihasználva ezt az utat, konzíliumot kellett kérnem az idegsebészektől, megmutatva egy beteg MR-képeit, amelyeket egyébként nagyon körülményes Saintes-ből Poitiers-be továbbítani (e-mailen csak néhány kép megy át). Nagypénteken délután ötkor felmentem az idegsebészeti osztályra, és fehérköpenyesek után kezdtem kutatni. Elég hamar szembejött egy pasi, akit rögtön le is támadtam, hogy ezésez vagyok és kéne a véleménye. Legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy elküldött volna melegebb éghajlatra (pl. mit képzelek ebben az órában és egyébként is ennek megvan a módja és forduljak az ügyeleteshez), készségesen leült velem megtárgyalni az esetet, meg még a kollégáját is előkerítette és hármasban konzultáltunk. Végig udvariasak és segítőkészek voltak, nem fellengzősködtek és nem akartak egy perc alatt lerázni sem - vagyis nagyon kellemes meglepetésben volt részem, és a feladatot is sikeresen teljesítettem. Gyanítom, hogy mifelénk nem így zajlott volna a dolog...

Az autópályán hazafelé nyilvánvaló volt, hogy mindenki délnek tart a háromnapos ünnepre, de én örültem neki, mert a tömött sor miatt legalább nem is lehetett 110-nél gyorsabban menni, és még ez is soknak tűnt a ködszitálás miatt.

Szőkenő a volánnál

Tegnap a szakdolgozat ügyében ismét a Poitiers-i egyetemen volt jelenésem, és mivel a múltkor kiderült, hogy vonattal+busszal elég hosszadalmas az út, és persze a menetrend is elég foghíjas visszafele, megszületett a nagy elhatározás, hogy autóval megyek - elvégre ez volt a kocsivásárlás indoka vagy mi.

Így utólag elég merész döntés volt, a napi 2x4 km autózásról hirtelen átváltani a 2x130-ra.

Eredetileg két és fél órát terveztem csak az odaútra, hogy ne legyen aggodalom, de természetesen semmi nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, és csak aggodalomban volt részem.

A délutánomból egy burleszk-filmet lehetett volna forgatni a fenti címmel, közreadom a forgatókönyvet:

- Szőkenő (Sz) természetesen nem tud időben elszabadulni a munkahelyéről, így eleve 40 perc késéssel indul, ami miatt ideges, az ebédet helyettesítő szendvicset a liftben eszi meg, a kávé felét kilötyögteti

- Sz előrelátóan megnézte és kinyomtatta a pontos útvonalat egy honlapról, de az autópálya-kapuhoz vezető 3 körfogalom egyikében rossz irányba tér le, és egy autóútra jut teljesen rossz irányba, és nincs róla leágazás, csak 15 km múlva, úgyhogy - tőle szokatlan - hangos káromkodások közepette megtesz 2x15 km-t, hogy utána végre feljusson az autópályára, ami a kiindulási ponttól 2 km-re van

- az autópályán délután 1-kor szerencsére nincs nagy forgalom, de meg kell előzni a kamionokat, ez kisebb kihívást jelent, de azért csak sikerül, a köztes időben pedig 110-120 között "repeszt" és persze mindenki megelőzi

- végre elér a Poitiers-i leágazáshoz. A kilépő kapunál bedugja a cetlit, meg a bankkártyát is, majd a mögötte levő indokolatlan dudálása miatt elindul és csak ekkor esik le neki, hogy a kártya ottmaradt. Tehát leparkol vészvillogóval az útszélen (itt még épp szabad), visszasétál a kapuhoz, megkeresi az illetékes nyanyát, az meg sem lepődve kiszereli a gépből a kártyát, de aztán még aláírat pár papírt az átvételről - végül Sz méltóságát feledve szalad vissza az autóhoz és indul tovább

- itt már feladja, hogy a nyomtatott útmutatásokat kövesse, és próbál az útjelző táblák alapján menni az ismeretlen városban, de ezek gyanúsan ritkák, így végül egy útszéli raktárnál leáll (közben majdnem elüt egy biciklistát, de az is hibás volt, mert a két autósáv között tepert), a készséges raktáros bácsik pedig elmagyarázzák a hibbant nőnek, hogy még tovább kell menni, aztán jobbra

- ekkor már elkésett, és így külön bosszantják a piros lámpák, de azért csak eljut az egyetemre, ahol viszonylag gyorsan parkolóhelyet is talál, és ELSŐRE beparkol

- futva érkezik a rendelésre, ahol a betegek már 20 perce várták, de látva Sz állapotát, morgás helyett inkább arra biztatták, hogy nyugodjon meg, vegyen három mély levegőt és igyon egy pohár vizet

- a vizsgálatok viszonylag simán lezajlanak, kivéve, hogy senki nem tudott arról, hogy Sz megjelenik és lefoglal egy gépet (az osztályvezető 2 hete tudja, és a héten még egyszer emlékeztettem rá e-mailben), emiatt van némi kapkodás és improvizálás

- fél 7 körül indul visszafele, ekkor épp kialakulóban van egy zivatar és a forgalom is nagyobb persze, de most már legalább nagyjából visszatalál emlékezetből az autópályára

- ahol az út második felét már sötétben kell megtennie, cserébe az eső elállt, és most már nem felejti benne a kártyáját az automatában

- végül holtfáradtan hazaér, és görcsbe merevedett kezeit próbálja kilazítani.

Ma pedig vesz egy GPS-t.

Honfitárs

Tegnapelőtt megtudtam, hogy még egy honfitársam tartózkodik a közelben:

egy beteg jött hozzám kontrollra, és miután megbeszéltük, hogy jól van és meggyógyult (nem, nem én gyógyítottam meg, ugyanis egy mesteremet idézve "a neurológia a magától gyógyuló és a gyógyíthatatlan betegségekkel foglalkozik" - kizárásos alapon ő az első kategóriába tartozik), szóval utána közölte, hogy "doktornő, őn majdnem minden nap eszembe jut".

Az ember fehérköpenyes lánya ritkán hall ilyesmit, így zavarba jön, mondhatni elpirul, hiszen vagy

1. elsőosztályú szakmai kompetenciáját ismeri el végre valahára valaki (de ezt az előző bekezdésben említettek jelen esetben kizárják), 

2. vagy lehengerlő egyéniségével és formatervezett köpenyével tett ilyen mély benyomást az illetőre.

Még mielőtt az íratlan etikai szabályok ezt megakadályozták volna, belegondoltam, hogy hmmm, egy hatvanas, de negyvenötnek kinéző pasi deresedő halántékkal talán megérdemel némi figyelmet, még akkor is, ha a halványlila és tökéletesen elrendezett kasmírsál, illetve a kopogós és hegyesorrú lakkcipő otthon legjobb esetben is a "piperkőc" jelzőt érdemelné ki, de egy párizsi illetőségű Művész (író) esetében akár visszafogottnak is tekinthető.

Ám nem kellett sokáig morfondíroznom a kijelentése hátterén, mert kifejtette, hogy amikor Pesten járt(ak valakivel), vettek a Vásárcsarnokban egy plüssmacit, amit elneveztek Gellértnek, és azóta is a nappalit díszíti néhány társával együtt, így felidézve a Budapesten töltött kellemes napokat, illetve engem és a kórházban az osztályunkon töltött kevésbé kellemes napokat.

Ezután elővette az iPadját (egy párizsi illetőségű Művész nem is írhatja máson a Művét), és megmutatott néhány képet Gellértről és pár másik plüssmaciról, akik a nappali kandallója (!) mellett ülnek egy kupacban.

Mindenesetre ez megválaszolja azt a kérdést, hogy akad-e vevő a Budapest feliratú pólót viselő idétlen plüssmacikra.

A Vihar

Hallom és olvasom, hogy otthon ítéletidő volt és a katasztrófa-elhárítás nem volt a helyzet magaslatán - erről az jut eszembe, hogy amikor a kedvezőtlen időjárásra terelődik a szó, a franciák jelentős hányada előbb-utóbb felemlegeti a Nagy Vihart 1999 karácsonyán, amikor az országban több napon át irtózatos szélvihar tombolt, megáradtak a folyók, kidőltek a lámpaoszlopok, letarolódtak az erdők és a tüzes istennyila csapkodott meg az apokalipszis lovasai vágtattak, stb. Mindenki elmeséli persze, hogy ő épp hol volt és mit csinált, hogyan menekült meg - és nem maradhat el a hatóságok hibáztatása, amiért felelőtlenül alábecsülték az orkán erejét, és nem figyelmeztették idejében a lakosságot... (vagyis 14 évvel járnak előttünk, bár akkor még nem lehetett körsms-t küldeni). Bizonyára emiatt most már minden reggel bemondják a rádióban, hogy most épp sárga, narancs vagy vörös riasztás van-e érvényben, és éppen miért (ebben a régióban leginkább ónos eső és erős szél).

A főnöknőm például előszeretettel meséli, hogy ő azon a bizonyos estén szokás szerint még dolgozott (ccc), majd amikor a régi kórházi szárny tetejét elkezdte lehordani a szél, és előírták az épület kiürítését, ő maga saját kezűleg tolta át a betegeket az udvaron a cserép-zápor közepette, és hajnalban autózott haza a kisfiához, de a kocsi minden ablaka betört már addigra... e hősies helytállásnak csakis áhitattal tudtam adózni. Mások csak azt mesélték, hogy a szemeteskukák repkedtek az utcákon, illetve gyalogosként csak bukósisakban merészkedtek ki a házból. De nem szabad elbagatellizálnom a dolgot persze, mert többtucatnyian meghaltak az országban, és egy csomó út-híd-épület ment tönkre teljesen.

Jelenleg pedig nincs érvényben riasztás, mert szokás szerint csak szakad az eső minden extra látványelem nélkül...

Kórház-imidzs

A korábban említett tűzesetnek még mindig vannak visszhangjai: igazgatói dicséretet kaptunk körlevélben, hogy milyen hősiesen helytálltunk és elkerültük a pánikot, ugyanemiatt az ápolási igazgató is írásban kifejezte gratulációit, Rigó úr pedig, aki kimaradt a buliból, jövő hétre osztály-gyűlést szervez átbeszélni-megemészteni a kalandot. A szobát egyébként már múlt héten felújították, kifestették és használatba vették. 

Ezeknek a gratulációknak úgy tűnik, nagy hagyománya van errefelé - a magyar egészségügyben szocializálódva igencsak váratlan, de persze kellemes szokás, hogy távozásuk után a betegek illetve családtagjaik részletes köszönőlevelet írnak az osztály dolgozóinak címezve (még akkor is, ha ez a távozás esetleg az átvitt értelemben történik). Jójó, sokkal ritkábban azért előfordul panaszlevél is, ezeket a kórház panaszfelvételi irodája nagyon komolyan veszi és írásos magyarázatot kér a megvádoltaktól. Biztos van a kórháznak arculat-felelőse és sajtósa is: mindig begyűjtik és feldolgozzák a betegelégedettségi kérdőíveket, a tájékoztató brosurákat fél évente újratervezik és frissítik, csak a kórház (nem túl fantáziadús) logoja és színvilága (bordó-élénkzöld) marad változatlan.

Hogy az igazgatóságnak ne legyen könnyű dolga, most épp a 2. emeleti osztály nővérei sztrájkolnak, amiért a laza gastroenterologia rovására az onkológiai osztály terjeszkedését vették tervbe, és ez szerintük nincs eléggé előkészítve (legalább fél éve csak erről van szó). Emellett gyakorlatilag hidegháborúban állunk a kardiológusokkal, akik ki akarják paterolni a mi két szubintenzíves ágyunkat az ő osztályukról, pedig nyilvánvaló, hogy a szakmai szempontok a szoros együttműködés mellett szólnak. Viszont a két osztályvezetőnő dörzsölt ketrecharcos, régi ellenlábasok és nem kötnek kompromisszumot, így szegény jóindulatú igazgatóra (aki nem orvos) hárul a nehéz döntés: a szív vagy az agy a fontosabb?

Svájci kiruccanás

Már hónapokkal ezelőtt kinéztem és befizettem a részvételi díját egy kétnapos berni EEG-képzésnek, ami azért is vonzott, mert így alibit nyújt a Svájcban élő első- és másodunokatestvérek meglátogatására.

Csütörtökön tehát a már jól bejáratott útvonalon vonat Bordeaux-ba, onnan fapados Baselbe, onnan esti vonat Luzernbe a rokonokhoz. Pénteken és szombaton egész nap előadásokat hallgattam angolul (mivel a hallgatóság fele a francia, fele a német nyelvű kantonokból jött, az igazságosság kedvéért angolul folytak az előadások, és ez senkinek nem okozott elvi vagy gyakorlati problémát). Sokat tanultam, de várakozásom ellenére itt is inkább elméleti képzést kaptunk, kevesebb gyakorlati résszel - mondjuk két napba elég nehéz is lenne besűríteni azt, amivel sokan egész karrierjüket ki tudják tölteni...

Szombat reggel még azt a sokkhatást is ki kellett hevernem, hogy a Luzern-Bern vonat 15 percet KÉSETT!!! Ilyen Svájcban ismereteim szerint szökőévben egyszer fordult elő, és most még a hóra sem foghatták, mert szép tavaszi idő volt. Este családlátogatás Zürichben, majd egy kényelmes-kispolgári vasárnap során elmentünk sétálni a közeli tóhoz, ott egy kávézóban csillagosötös jegeskávét ittunk, majd hazafele a vicc kedvéért benéztünk a világhírű belvárosi Bucherer-be, ahol ékszereket és órákat árulnak milliomosoknak. Rajtunk kívül csak ázsiai érdeklődők voltak, de ők tömegesen, és nyilván komoly vásárlóerőt jelentenek, mert minden felirat kínaiul is szerepel, valamint a készséges eladólányok közül többen is beszélnek ázsiai nyelveket a tájékoztató szerint (eszerint magyarul is beszél valamelyikük, de szerintem az ő nyelvtudására valószínűleg ritkábban van szükség). A legdrágább kiállított férfióra 380.000 svájci frank volt, egy gagyibbat már 5000-ért is lehetett volna venni. Végül ellenálltunk annak a kísértésnek is, hogy a napi akciót kihasználva spóroljunk 20.000 frankot - egy csúnya nyaklánc volt leértékelve 50.000-ről 30.000-re. 

Tehát üres kézzel távoztunk, pontosabban én a biztonság kedvéért magammal hoztam a prospektusukat, hogy ha egyszer netalán valaki nekem szegezné a kérdést, hogy melyik Longines-modellt kérem születésnapomra, akkor rá tudjak bökni, hogy ezt ni!

A vasárnap este unokatesózással és pizzázással telt jó hangulatban, és ma már utazhattam is vissza a kisvárosomba, ahol nem túl nagy meglepetésemre irdatlan zuhé fogadott.

Az út további fontos tanulsága pedig, hogy már létezik mazsolás és sós-mandulás Toblerone is :)

Canossa

A sclerosis multiplex témában zajló továbbképzésem elméleti része befejeződött Bordeaux-ban, és most a szakdolgozat megírása következik. Leadási határidő és egyben a munka prezentációjának napja május 15. A témát a már említett NO proffal találtuk ki, aki az elején nagyon lelkesnek mutatkozott, de nyilván ezer más dolga van. és ezért nem sok gyakorlati segítséget ad (max tanácsokat, de azt is elvétve). Az volt az ötlet, bár nem túl eredeti, hogy SM betegek szemészeti vizsgálatából próbálunk messzemenő vagy épp banális következtetéseket levonni. Ehhez viszont egy spéci szemészeti masina kell, ami a mi kórházunkban nincs is, tehát adódott a megoldás, hogy a prof majd összehoz egy együttműködést az egyetemükön belül a szemészekkel (ez pl nálunk Budapesten tök jól működik), de sajnos a szemész professzorasszony nem túl lelkes az ügyben, nyilvánvalóan púp vagyok a hátára, csak nem mert egyértelmű nemet mondani NOnak. Úgyhogy hónapok óta tartó emailes és telefonos egyeztetések, meg várakozás után tegnap eljutottunk odáig, hogy elzarándokolhattam a Poitiers-i egyetem szemészeti osztályára, és személyesen találkozhattam a nőcivel, aki kiadta utasításban az asszisztensnőnek, hogy tanítson meg engem a masina használatára (elég egyszerű, mert teljesen automatizált: fókuszál, kattint - mondjuk az így nyert görbék elemzése már nem ennyire egyértelmű). És most majd kezdődhet talán a betegek vizsgálata is, nyilván Poitiers-ben, de majd csak 2 hét múlva (mert addig szabin lesz), vagyis a szakdolgozat beadási határidejéhez vészesen közel.

Felismerve a látszat-segítőkészséget, én is valószínűleg látszat-munkát és látszat-hálát fogok mutatni, és B tervként már tárgyalok egy Saintes-i magánszemésszel (aki nagyon kedves, egyébként pedig a városi neurológus bácsi felesége), és a La Rochelle-i kórház illetékesével, hogy valahogy mégiscsak összegyűljenek az elemzéshez szükséges adatok.

Amúgy Poitiers-ben az egész egyetemi campus kinn van a város szélén, az autópálya mellett, szerencsére visz oda busz is. Az elméleti intézetek (nem csak orvosi) dobozszerű betonépületekben szétszórva, a klinikák pedig egy magas toronyházban kaptak helyet, ahol marha nagy a tömeg és bár hat lift üzemel, mégis hosszan kellett sorban állni, hogy az egyikbe bejussak.

Ez megy a tévében

A soktucatnyi tévécsatornát biztosító kábeldoboz beüzemelésére még egy hónap alatt sem tudtam rávenni magam (le kellene hozni hozzá a wifi-dobozt az emeletről, és hátha akkor újra kell kezdenem a szenvedést az összehangolással), de mondjuk egyáltalán nem hiányzik egyetlen csatorna sem. Rádiót is alig-alig hallgatok (néha, mosogatás közben a nosztalgia-adót, amin a hatvanas és hetvenes évek zenéi mennek, a fele francia szám), így a hírek is igencsak szűrten jutnak el hozzám - nagyon fontos dolognak kell lennie ahhoz, hogy átjusson ezen a (mesterséges) ingerküszöbön. És így az aznapi időjárás is mindig meglepetés :)

Persze a tévének nem is ez volt az eredeti célja, hanem a filmnézés élvezeti értékének javítása - ennek a célnak teljesen meg is felel, bár egy teljes filmet végignézni elvétve akad időm. Helyette ideálisak a sorozatok - hetente egyszer este 10 és fél 11 között, félálomban még pont belefér egy rész megtekintése. A Terápiát már befejeztem, és most a felénél tartok a Sógun-nak, amit rettenetesen élvezek. Szerintem még a kilencvenes  évek elején vetítette a tévé, és bizonyos jelenetekre kristálytisztán emlékszem (pl. a legeleje: hajó a viharban és az árbocon levő matróz üvölti, hogy "zátony! zátonyra futunk!" - hát ezt szó szerint fel tudtam idézni magamban). És emlékszem arra is, hogy akkor mennyit viccelődtünk a suliban, mert az egyik szereplő, Toranaga-szama nevét úgy értettük, hogy tornagatya-szaga, bruhahaha.

Persze azóta olvastam a könyvet is, ami szintén nagyon tetszett, pedig tudom, ponyva.

Szóval a fagyos februári estéken (mert azért elég hideg volt egy hétig) Andzsin-szan kalandjai nyújtottak szórakozást jobb híján.