Karantén

Egy jó tanács: ha valakit az a balszerencse ér, hogy Franciaországban kórházba kerül, akkor arra a kötelező kérdésre, hogy "feküdt-e kórházban külföldön az elmúlt egy évben?" habozás nélkül válaszolja azt, hogy NEM.

Ugyanis nemrég kiderült, hogy IGEN válasz esetén az illetőt a kórházon belül karanténba zárják (nem léphet ki az egyágyas szobából, és mindenkinek szkafanderbe kell öltöznie, mielőtt belép hozzá) mindaddig, amíg alapos bakteriológiai vizsgálatokkal nem igazolják, hogy nem hordoz veszélyes, multirezisztens bacilusokat (a vizsgálat minimum 3-4 napot vesz igénybe). Az ok persze valahol érthető: nem akarják, hogy a veszélyes, ellenálló kórházi törzsek megtelepedjenek. Na de miért csak a külföldi kórházakra vonatkozik ez? Egyébként engem, mint külföldi kórházban évekig napi szinten tartózkodó jövevényt szerencsére nem zártak karanténba, és bakteriológiai mintákat sem vettek (nyilván protokoll hiányában).

Mindez egy szerencsétlen fiatalember kapcsán derült ki, aki oroszországi menekült és epilepsziás, így került hozzánk. Egy kukkot sem beszélt franciául, sem angolul. A kórháznak van ugyan tolmácsa, de az nem mindig elérhető és akkor is csak telefonon. Ezért elő kellett vennem a régmúltban gyökerező orosztudásomat (ami főleg gyerekmesékre szorítkozik), és azzal elmagyarázni, hogyan és miért kell a gyógyszert szednie. Nem ment túl fényesen, de mentségemre szóljon, hogy a pasi is alig beszélt oroszul, ugyanis mint kiderült, ő örmény és azerbajdzsán szülők gyermeke (ritka párosítás).

Szóval karanténba zárták, de mivel nem volt biztosítása sem, a legszükségesebb vizsgálatok után el kellett volna engedni a kórházból. Mire én feltettem a kérdést az illetékesnek, hogy akit itt most szigorú karanténban tartunk és maszkban-kesztyűben-egyszerhasználatos köpenyben látogatunk meg, azt most csak úgy simán kiengedjük az utcára a népek közé a szűrések eredményének ismerete nélkül? A válasz: igen.

Hol itt a logika?

(halkan megjegyzem, hogy az elmúlt 1 hónapban az osztályon megfordult TBC-s és hajtetűs betegek mind franciák voltak, és ki sem tették a lábukat a megyéből)

Új szobatárs

November elsején két új szakorvos is érkezett (hivatalos címük: chef de clinique assistant, kb. tanársegéd), akik frissen védték meg a disszertációjukat 5 évnyi rezidensképzés után. Ismét bebizonyosodott, hogy a túlburjánzó adminisztráció egyáltalán nem garancia a hatékonyságra: bár már május óta tudták, hogy kik és mikor érkeznek dolgozni, semmi nem volt előkészítve a munkakezdéshez. November első munkanapján kezdtek gondolkodni, hogy jééé, tényleg kéne nekik egy dolgozószoba, meg oda számítógép, meg telefon, meg belépési kódok - de a legbonyolultabb az iroda kulcsának beszerzése volt, ami kerek 3 hetet vett igénybe.

Mivel már minden dolgozószoba foglalt volt, ketten társbérletbe fogadtuk az újakat, és így az irodámat most Adrien-nel osztom meg (ami egy férfinév). Bepasszíroztak még egy íróasztalt (kicsit lepattant, de egyelőre jó lesz), mindenfele kábeleket húztak az új telefonhoz és számítógéphez, és még egy plusz rohafogast is felfúrtak a falra. Nem volt kifogása a virágaim és bonsai-aim ellen, cserébe ő választhat a falra dekorációt :) 

A szobánkhoz sokáig nem volt tehát kulcsa, és így rendszeresen nyitva kellett hagynunk, ami miatt kicsit izgultunk, ugyanis az utóbbi 1-2 hónapban itt is előfordultak lopások - pl. a kolléganőmnek a műtő öltözőjéből ellopták a cipőjét (!) és így kölcsönpapucsban kellett hazamennie.

A tanársegédeknek oktatói feladataik is vannak, ezek közül a legtöbb időt az írásbeli vizsgákon való felügyelet teszi ki. Megmutatta, hogy kaptak egy jó oldalas útmutatót a teremőrök helyes viselkedéséről (pl. tilos bármiféle szóbeli/írásbeli/gesztusbeli ráutaló magatartással segíteni a vizsgázókat, de tilos neki is beszélgetnie, olvasnia, a telefonján játszania vagy személyes dolgai intézésére fordítania a vizsga 3 órányi idejét). Nem irigyeltem.

Hétvége északon

Hétvégére meghívást kaptam egy egyetemi barátnőm, B. részéről, hogy látogassam meg őt és családját (Pierre és a hathónapos Ch). Szombat reggel felvonatoztam Párizsba, majd az állomásról közvetlenül Normandiába, egy Évreux melletti faluba autóztunk Pierre szüleinek házába, hogy ott ebédeljünk. Odafele beugrottunk a helyi henteshez, ahol Pierre többek között egy méternyi véreshurkát vett, így az ebéd nem a fogyókúra jegyében telt: lencsesaláta, véreshurka, sertésborda, köretnek krumpli és párolt alma, majd levezetésnek sajt, méghozzá Pont-l'Éveque, ami ugye normandiai specialitás a camambert-rel együtt. Délután visszamentünk Párizsba, mert a család ott él, és B ott (is) dolgozik szemészként.

A baba-ajnározás után este mi lányok kimenőt kaptunk, és egy harmadik magyar lánnyal, Ágival elmentünk kirúgni a hámból a Montmartre szórakozónegyedébe. Először is egy felkapott breton palacsintázóba mentünk, ahol asztalfoglalás nélkül csak sorbanállás után van esély leülni. De mi kivártuk, és a főételnek választott camambert-es paradicsomos palacsinta után még lecsúszott egy vaníliafagyis-kókuszos is desszertnek. Hozzá persze cidre dukált az autentikus hangulat jegyében. Bár ezek a palacsinták sokkal vékonyabbak és ropogósabbak, mint a mieink, azért nem maradtunk éhesek...

A cidre-t bögréből ittuk (hagyomány?)

Innen gyalog mentünk tovább nem túl zsúfolt bárt keresve, végül egy szolidabban kötöttünk ki, hogy majd itt megkóstoljuk az idei újbort a mindenhol reklámozott Beaujolais régióból. Borzalmasan rossz, savanyú volt, és szégyenszemre (meg a pincér rosszallása közepette) két korty után otthagytuk. E trauma feledtetésére beültünk egy másik, borokra szakosodott bárba (ahol a sommelier megerősítette, hogy az idei Beaujolais nem világbajnok), és megkóstoltunk másfajta, jobb vörösborokat (szolidan, fejenként csak 1 pohárral). Már majdnem hazaértünk, amikor útbaesett egy hangulatosnak tűnő bár, és ott még megittunk egy búcsúpohárral, ezúttal fehérbort (ez ízlett nekem a legjobban, édeskés, a gascogne-i vidékről). Hajnali 1-re értünk végül haza.

Háromféle vörösbor, háttérben absztrakt freskók

A vasárnap reggel így kényelmesen indult. Eredetileg tízóraizást terveztünk, de végül ebéd lett belőle egy hangulatos városrészben, a Saint-Martin csatorna környékén egy thai étkezdében, Pierre egyik haverjának társaságában. Egy kicsit sétáltunk a hideg ellenére, majd Pierre kitalálta, hogy majd autós-városnézés keretében látogatjuk meg a fotogén negyedeket - csakhogy azok tüntetések miatt le voltak zárva. Így hazafele a kevésbé fotogén, többek között arab- és kínai-negyedet néztük meg a kocsiból (pl. hogyan halásszák ki a karton cigit a rejtekhelyről egy konténer alól, meg hol árulják magukat a 40 év körüli kínai prostik). Eközben a hajam égnek állt a közlekedési szabályok rugalmas értelmezése, a biciklisek vakmerősége és a hivatalosan kétsávos utak háromsávos használata miatt.

Ma este pedig visszaérkeztem a nyugalmas, álmos Poitiers-be.

Amikor hajó jön, az alacsonyabb hidakat felnyitják

Place de République, természetesen Marianne szobrával

Két új haverom

Nem megy gyorsan, de azért szerzek ismeretségeket a kórházon kívül is.

Az egyik például Lilyan (ami a hangzása ellenére férfinév), az Esernyőkészítő (eredetileg cukrász és programozó). Őt a város híres esernyőkészítő műhelyében ismertem meg*, majd miután törzsvásárló lettem és tanújelét adtam fogékonyságomnak a kreativitás iránt (= a barna hegyű ernyőhöz barma fogantyút választottam), meghívott egy kávéra. Ebből mondjuk teázás lett, majd egy második alkalommal kávézás, de az csak azért, mert vasárnap délután nemhogy a biliárdterem, de még a teázó is zárva van.

A másik Cyril (ez is férfinév), akit azon a programajánlós honlapon ismertem meg, mikor kiderült, hogy ő is hivatalos a polgármester fogadására, ahova így együtt mentünk (= a Városháza előtt találkoztunk és együtt vonultunk be). Elég bizalomgerjesztő lehetek, mert a ruhatárban (nem lévén táskája) rögtön rám bízta a tárcáját. Erre csak ifjú kora és tapasztalatlansága lehet a magyarázat :)

Aztán, mivel az ünnepségen alig adtak enni, utána még beültünk pizzázni és dumálni. Ő pályakezdő irodalomtanár, aki most érkezett a városba Normandiából, ahol még ennél is sokkal többet esik. Ráadásul két hete épp Budapesten járt egy harminc fős kamaszkorú osztályt kísérve. Ezúttal irodalom iránti fogékonyságomnak adhattam tanújelét, amikor Victor Hugo és Émile Ajar műveiről beszélgettünk, és az utóbbiról kiderült, hogy művészi álnév! Bár állítólag ezt a franciák többsége sem tudja.

Mielőtt bárki megkérdezné, ezek unaloműző és nem pasizós jellegű randik voltak, amit eleve valószínűtlenné tesz az illetők kora (7 év a javamra) vagy magassága (a vállamig ér, és ez nem költői túlzás, hanem szó szerint értendő).  

 *szerepelt egy bejegyzésben: http://mlledesaintes.blogspot.fr/2013/06/es-meg-mindig-esik.html

Fogadás a Városházán

Három hete kaptam egy levelet a Polgármestertől, amelyben üdvözletét küldte nekem, mint a város újdonsült lakosának, és meghívott ma estére a Városházára egy bemutatkozó fogadásra. Egy kis kártyán lehetett válaszolni, kitöltve néhány adatot - természetesen örömmel vettem részt, már csak azért is, hogy belülről nézhessem meg a főtéren álló, díszes épületet.

Ma este tehát Cyril társaságában (aki szintén friss poátöven, de róla részletesen majd máskor), megérkeztünk a Városházára, ahol a díszteremben egy barokk zenei koncertet tartottak a kb. 100 meghívottnak. Mondjuk ahhoz képest, hogy előre regisztrálni kellett, valahogy nem sikerült jól kiszámolniuk a szükséges székek mennyiségét, és sokan álltunk. A gyerekeket pedig nem nagyon kötötte le a dolog, még szerencse, hogy egy másik teremben kikészítettek nekik játékokat, de ezek elég zajosak voltak és zavarták a koncertet. Egyébként teljesen túlöltöztem (=felvettem egy fekete ruhát + a különleges alkalmakra tartogatott piros csizmámat), miközben a többiek farmer+ing/blúz kombóban jelentek meg (ez egyébként fura, hogy a nagy divatházak országában nem szoktak túlságosan kiöltözni az alkalmakra az emberek, bár az igaz, hogy hétköznap is ízlésesen öltöznek). 

A barokkzenei trió a barokk freskó alatt

Mint megtudtam, minden városházán kinn van az Elnök képe és Marianne (a Köztársaság szimbóluma) képe vagy szobra

A zene után a Polgármester rövid beszédben köszöntötte a résztvevőket, ecsetelte a város számos báját, múltját, programjait. Kiderült, hogy a 90.000 lakosra 25.000 egyetemi diák jut, ami megmagyarázza, hogy nyáron miért tűnik kihaltnak a város. Aztán pezsgős koccintás, fejenként két keksz a svédasztalon. Miközben nézegettük a freskókat, odajött hozzánk egy tenyérbemászó pasi, aki kedvesen faggatódzott rólunk (az unalomig ismert "és ez a helyes kis akcentusa honnan van?" szabványkérdés sem maradhatott ki). Róla pedig kiderült, hogy helyettes polgármester, a zöld párt képviselője, a hetvenes években motorral bejárta Kelet-Európát (Siófokot és Budapestet is), és egyébként végzettsége szerint állatorvos, csak épp allergiás az állatszőrre :) Én meg kifaggattam cserébe, hogy honnan is tudták, hogy ideköltöztem Poitiers-be, mire ködösen annyit válaszolt, hogy hát a regisztrációinkból - szerintem az esetemben az autó forgalmija lehetett a nyomravezető. Kaptunk tőle névjegykártyát, mert természetesen bármiben áll a rendelkezésünkre. Később Cyril elmagyarázta, hogy márciusban helyhatósági választások lesznek, nyilván innen a nagy tüsténkedés.

Kifele menet kaptunk egy ajándékszatyrot, benne nívós tájékoztató füzetekkel a városról: pl. sportolási lehetőségek, szociális juttatások, kulturális programok, szelektív szemétgyűjtés, diákélet témában. Egy kis útikönyv is van benne, meg Poitiers feliratú toll és színes ceruzák, ajándékbelépők múzeumba/könyvtárba/uszodába, és egy fura tárgy: egy Poitiers feliratú úszósapka :)

A Városháza nappal (még nyáron)

és éjjel díszkivilágításban (miért pont lila?)

Ügyelet

Azt már írtam, hogy november 1-től turnusváltás volt a rezidenseknél, és érkezett 9 frissen végzett kolléga. Tapasztalatlanságuk miatt a prof csak úgy látta biztonságosnak a betegellátást, ha a szakorvosok veszik át a helyszíni ügyeletet egy hónapra, ezalatt betanítva az ifjakat. Mi mind (a többi prof is) beleegyeztünk (azért nem repestünk az örömtől), hogy 2 vagy 3 alkalommal benn"alszunk", vagyis benntöltünk 24 órát, természetesen szakorvosi díjazásért. Előre nyavalyogtunk, mert az ügyeletes szobában csak egy matrac van és valami lepattant mosdó, meg a 24 órás ügyelet után másnap nekünk nem jár szabadnap. A sürgősségisekhez is hamar eljutott az info, hogy nem árt majd vigyázni a lekezelő hangnemmel a telefonban, mert lehet, hogy a zöldfülű rezidens helyett maga No prof fogja felvenni a telefont, aki nyilván nem fog lefáradni személyesen megvizsgálni a hajléktalan narkóst, akinek egy hete fáj a feje.

A prof jóváhagyatta az ügyeleti beosztást a kórházigazgatóval, és rákészültünk a megpróbáltatásokra.

November 4-én hétfőn tehát az egyik prof magához vette az ügyeletes telefont, és maga mellé vette az első szerencsés rezidenst, hogy most akkor kövesse, mint egy árnyék. Dél körül azonban állítólag jött egy dörgedelmes körlevél meg néhány telefon, amelyben az egyik kórházi alosztály vagy bizottság (ha jól értem, az Ügyeletszervezési) közölte, hogy ők bizony nem adják a beleegyezésüket ehhez a rendszerhez - elsősorban, mert későn értesültek róla, másodsorban mert túl sokba kerül a kórháznak (a szakorvosi helyszíni ügyelet 3x annyi, mint a rezidensé). Tehát hirtelen újra kellett szervezni az egészet, miközben már javában működnie kellett.

Teljesen le voltam döbbenve, hogy képesek ilyen káoszt teremteni idióta ürüggyel, és ennyire figyelmen kívül hagyni a betegellátás színvonalát - így ugyanis elvileg este 18:30 és másnap reggel 8:30 között az osztályunkon nincs orvosi felügyelet (mert a rezidens sem alszik benn) és az egész egyetemi kórházban nincs neurológus (csak telefonvégen). Mellékesen jegyzem meg, hogy ez a Semmelweis Egyetemen (is) tilos, és hiába is próbálna az intézmény anyagi okokra hivatkozni (bár nálunk a rezidens és a szakorvos ügyeleti díja között csak minimális a különbség).

A szabadságról visszaérve másnap azért bevittem magammal váltóruhát, hátha nem várt fejlemények miatt mégis benn kell aludni, de nem. A megszeppent rezidenslánnyal azért futkároztunk eleget napközben, de este 8-kor hazaengedtem, én pedig éjfélre jutottam haza, és onnantól kezdve már nem is hívtak reggelig.

Cidrizésem naplója

Október 12. szombat: egy hűvös szombat estén kiderül, hogy a cirkó csak melegvizet szolgáltat, de fűtést nem. Pedig a víznyomást is sikerült normalizálnom.

Október 13. vasárnap: megbeszélem a lakástulajjal, hogy hétfőn felhívom a szervízcéget, amelynek megadja a telefonszámát.

Október 14. hétfő: a szervízcég készségesen rendelkezésre áll és tudomásul veszi a bejelentést.

Október 15. kedd: délután kijön a kazánszerelő, és közli, hogy egy fontos elem tönkrement, nem szerelhető, hanem cserélendő, így meg kell rendelni az alkarészt.

Október 16. szerda: a lakástulaj megnyugtat, hogy a) utólag rendezte az átalánydíj-lemaradását az idei évre, b) enyhe időt ígérnek és ezért nem fogok fázni.

Október 24. csütörtök: a madridi kiruccanásból a hideg lakásba visszatérve felhívom a szervízt, hogy mi a nagy helyzet. Elmagyarázzák, hogy a javításra vonatkozó árajánlatot kiküldték (postán!!!) a lakástulajnak jóváhagyásra, és amíg ezt nem kapják vissza aláírva, addig nem tudják megrendelni az alkatrészt.

Október 28. hétfő: a lakástulaj (megunva a nyavalygásomat) SZEMÉYESEN beviszi az aláírt és jóváhagyott árajánlatot a szervízcég irodájába, így azok megrendelhetik a kütyüt. Akik mellesleg felkészítettek, hogy az őszi szünet és ünnepnapok miatt ez valószínűleg időigényes lesz...

Október 30. szerda: a lakástulaj megszán (vagy csak fél, hogy megfagyva nem tudok lakbért fizetni), és megdob két ósdi hősugárzóval, amelyek hatósugara kb. 30 cm.

November 7. csütörtök: felhív a szervízcég, hogy megjött a kütyü, mikor jöhetnek szerelni - csakhogy én épp Visegrádon henyélek. Megbeszéljük, hogy szerda reggel jöhet a szaki.

November 13. szerda: reggel időben megérkezik a szerelő, akit indulásra készen várok. Meglepődve kérdezi, hogy sietek-e, merthogy a szerelés minimum egy óra, de lehet, hogy egy egész délelőtt. Elsápadva suttogom, hogy dehát nekem azt mondták, egy fél óra az egész és mennem kell dolgozni. A pasi azért nekiveselkedik, anyázik, megvágja az ujját, majd vészjóslóan közli, hogy ha ez a próba nem sikerül, akkor az egész kazánt szét kell szednie. De hálistennek beindul, langyosodnak a radiátorok, és így potom egy órányi késéssel (ez a franciáknál nem számít jelentősnek) megérkezem a munkahelyemre.

Hazaruccanás

A múlt héten rövid időre hazaugrottam, ebből két és fél napot egy visegrádi konferencián töltöttem tök jó társaságban és persze hasznosan. Első este "reneszánsz lakoma" volt, aminek az a jellegzetessége, hogy nem adnak evőeszközt, így a levest vagy kitunkolod a kenyérrel vagy kiiszod, a libacombot + főtt krumplit pedig harapod (és esetleg leöntheted a kikészített meleg libazsírral). Második este a másik véglet, a másodpercre pontosan felszolgált ínyencvacsora volt, kajakölteményekkel, minden fogáshoz más borral.

A Pesten töltött napokban volt családlátogatás, házibuli, vizitálás a régi munkahelyen és vasárnap egy jégkorongmeccs is (Magyarország - Ukrajna 0:1) "barátságos" mérkőzés - azért van idézőjelben, mert az egyik ukrán védőt orrtöréssel vitték le, majd a jégről felkaparták az odafröccsenő vért...  

A hazaút meglepő módon zökkenőmentes volt*, most kivételesen egy másik vonalon késtek a vonatok és én időben visszaértem. Pedig ma munkaszüneti nap van (az I. Világháború végét ünneplik). Az elmúlt két év során most először fordult elő, hogy Párizsba érkezve vagy onnan indulva sütött a nap, igaz, hogy ehhez 8 fokos hideg társult. Poitiersben persze felhős az ég, és nincs melegebb.

Nem ártana végre megjavíttatni a cirkót...

*javított változat: visszafele zökkenőmentes volt. Odafele a TGV 35 percet késett, mert "az indulási pályaudvaron technikai nehézségek léptek fel". De nem bosszantott nagyon, mert így is bőven elértem a repülőt, és már a leszállásnál válaszborítékokat osztogatott egy vasutas, amiben a jegy ellenében reklamálhatunk kártérítésért (ha 30-60 percet késik a TGV az ő hibájukból, akkor 25% visszajár).

Kizomba

Nemrég regisztráltam* egy olyan honlapra, ahol városokra lebontva hirdetnek programokat (a pókerezéstől a kutyasétáltatáson át a filozófiai vitakörökig), ahova ismeretlenként is lehet menni, persze azzal a céllal, hogy megismerkedjünk másokkal. Ezen a honlapon találtam az esős-viharos péntek estére egy megfelelőt: kizomba-óra kezdőknek. Fogalmam sem volt róla, milyen tánc ez, de az ismertető szerint latinos, afrikai beütéssel. Jó lesz ez, mondom magamnak. (Egyébként angolai gyökerű, törzsi alaplépések tangóval és salsával kombinálva.)

Az esőben megtaláltam az autópálya melletti klubot, ahol gyülekeztek a honlapon regisztráltak, illetve mások is persze, összesen kb 40-en. Az óra késéssel indult, mert előttünk egy latin táncdélután volt, ahol csak 50 felettiek járták a latin táncokat, de nagyon magas színvonalon és teljesen az alkalomhoz öltözve.

A tánctanárok (egy pár) tök jó fejek és türelmesen mutogatták az alaplépéseket. Ebből egy óra alatt kettőt tanultunk meg: a "lép-zár-lép-zár" és az "egy-két-há" lépéseket, de ezeket több irányba meg forogva. Nem meglepő módon több női tanuló volt, mint pasi, így egy nagy körben párokba álltunk és időnként a lányok eggyel arrébb mentek, ezért mindig más volt pár nélkül. A szerencsés egyedüliek a tánctanárral gyakorolhattak középen - ez velem is előfordult egyszer, hát egy élmény volt, mert akkor végre tényleg gondolkodás nélkül csak követni kellett a vezetését, és mégis tök jól ment!

Közben megismerkedtem pár emberrel, a többség más latin táncokat már ismer, és elmondták, hova szoktak máskor járni.

Ez egy bemutató a youtube-ról. Mondanom sem kell, hogy a mi téblábolásunknak még semmi köze sincs ehhez. A tánctanárunk szerint a lényeg: a csaj lóg a pasi nyakán, rongybabaként követi, amit az diktál, és közben rázza a fenekét.

A "csaj lóg a pasi nyakán" részemről elég nehezen volt kivitelezhető, ugyanis a pasik háromnegyede alacsonyabb volt nálam (már kezdek hozzászokni, az osztályon is csak ketten vagyunk női szakorvosok és mégis mindenki másnál, vagyis az összes pasinál magasabbak vagyunk). Pedig nem is volt rajtam tűsarkú.

Elméletileg folytatódnak a táncórák, csak elég hektikus időpontokban, ezért nem biztos, hogy rendszeresen tudok majd járni, pedig vicces.

*Ehhez kellett kreálnom egy új e-mail címet. Meglepően nehéz volt olyat találni, ami még szabad! Vérszemet kaptam, és próbálgatni kezdtem hülyébbnél hülyébb neveket - úgyhogy figyelmeztetek mindenkit, hogy például a "namiujsagwagnerur@gmail.com" cím is már rég foglalt!

Két év

Ma van pontosan két éve, hogy Franciaországba érkeztem. Akkor 4 bőrönd és két személy elég volt a cuccaim szállítására, ma a saját (kissé behorpasztott) kocsimat csurig pakolva sem férne be minden. De nem csak anyagi javakból lett több, hanem tapasztalatból, élményből, fáradtságból, önbizalomból és tudásból is. Még most is minden nap tanulok valami újat, tegnap pl. azt, hogy a vattacukrot úgy hívják, hogy "nagyapa szakálla", ami úgy hangzik, hogy "bárbápapa" - ez egy kicsit lüke rajzfilm főszereplője is volt, bár rajzolva inkább vízzel töltött lufinak tűnt.

Tegnap járt le a szerződésem a Poitiers-i egyetemmel, de No Prof már nyár végén megpendítette, hogy szívesen itt-tartana még, csak hát a kórház anyagi helyzete meg az igazgatóság véleménye dönt. Úgyhogy jártam fogadóórán az orvosigazgatónál és a főigazgatónál is, akik nagyon kedvesen érdeklődtek, hogy mivel is tudnám megindokolni, hogy nélkülözhetetlen vagyok az intézménynek. Hát ezt így kifejezetten nem állíthattam, és többéves tartamra sem tudtam elkötelezni magam, de aztán No Prof is járt náluk, és sikerült meggyőznie őket érdemeimről*. Így ígéretet kaptam szeptemberben még pár hónap hosszabbításra.

Nagy nyugodtan október közepén felhívom a személyzetis nőcit, hogy akkor mi van a szerződésemmel, mire megdöbbenve kérdez vissza, hogy milyen szerződéssel, mert ő úgy tudja, hamarosan távozom. Hidegvéremet megőrizve elmagyarázom, hogy szóbeli ígéretet kaptam a főigazgatótól és a proftól, de talán járjon inkább utána. Már aznap hívja a profot jóváhagyásért, aki ezt meg is adja neki. De továbbra sem történik semmi. Hagyok neki üzenetet, válasz nem jön. Most kedden a prof más ügyben ismét az igazgatónál járt, és utána már nyilvánosan + hivatalosan is közli a kollégákkal, hogy akkor újabb 3 hónapig meghosszabbítottak. Másnap (okt 30.) újra kerestem a nőcit, hogy hol is állunk a papírokkal, de nem volt elérhető. Végre tegnap (utolsó nap!) délután 16.15-kor elküldte nekem a szerződés-tervezetet, amit aláírva hivatalos formát öltött a dolog. Még jó, mert már novemberre is be vagyok osztva ügyelni :)

*pedig amúgy fukarkodik a dicséretekkel. Csak nemrég mondta nekem négyszemközt, hogy "kellemes csalódást okoztam a munkámmal" és "meglepődött a jártasságomon az agyi érbetegségek témakörében". Ez persze nem egyértelműen csak dicséret...

Nemrég egyébként szerepelt a prof meg az osztály az újságban: az Egészségügyi Minisztérium ismeretterjesztő STROKE-programot indított, ennek kapcsán nyilatkozott a korai felismerés fontosságáról.

A fotón maga No Prof látható Laurene-nel, a kedves rezidenslánnyal, aki megpróbálja nem elröhögni magát a beállított helyzetben a stroke-osztály folyosóján :)

http://www.lanouvellerepublique.fr/Vienne/Actualite/Sante/n/Contenus/Articles/2013/10/30/AVC-comment-l-identifier-reagir-le-prevenir-1668977