Kégli

Apránként sikerül belaknom az albérletet, és már csak egy kartondoboz vár kipakolásra. Most jön az élvezetesebb rész, a dekoráció (pl. nagy dilemma, hova kerüljön a három kép és az sk-barátosnaptár) meg a még hiányzó felszerelési tárgyak beszerzése. Ma például a templom előtti utcában bolhapiac volt, és vettem egy zárható tetős kosarat a zöldségek tárolására.

A "nappali" és a galérián levő háló födéme tök hangulatos, fél méter széles, irtó régi gerendák tartják. Az ágyam felett tetőablak, amin éjjelente besüt a hold, kivéve, amikor kopog rajta az eső. Reggel félálomban kicsit veszélyes megtenni lefele a 10+14 lépcsőfokot, de hálistennek van korlát. A fő problémát szerintem a hideg fogja jelenteni, mint azt az előző bejegyzésben már említettem. 

Hangulatos a környék, még az óvároshoz tartozik, idehallatszik az Eutróp-templom harangja.  Mint kiderült, egy csomó kolléga lakik errefelé, csak a háztömbben legalább 4. A szomszéd lányt (tanárnő) viszont eddig csak egyszer láttam, nyilván ő is sokat dolgozik. Az utca egyirányú, és eleve kicsi a forgalom, kivéve reggel, mert 3 házzal lejjebb egy általános iskola van. Csupa fehér mészkőből épült ház, színes fakapukkal, szóval szép is, kivéve, amikor hetente négyszer kikerülnek a szemeteszsákok a házak elé. Ugyanis nincs közös szemeteskuka, hanem adott napon adott napszakban viszik el a háztartási/papír/újrahasznosítható hulladékot. Tök jó lenne a rendszer, ha mindenki csak 1 órával a megadott időpont előtt rakná ki a szemetét, de így a hét 4 napján kupacokban áll a járdán, és ez kissé lehangoló.

A lila kertibútor már saját szerzemény, a buszon cipeltem haza (azóta már lila ülőpárna is került rájuk)

Az utca alsó vége

 

"Itt lakom, látod, ez az a ház" - a zöldkapus

, és a garázsban tartom a bicajt

Piac 2.

A múltkor annyira bejött a piacozás, hogy ma délelőtt ismét ott vásároltam be a heti zöldség- és gyümölcsadagot. Választék van bőven. Azt kár is mondanom, hogy a sajtpultoknál és a tengeri herkentyűs árusoknál teljesen elveszettnek érzem magam, bár utóbbiakat nem is keresem fel. De néha a paradicsom kiválasztása is gondot okoz: az erre szakosodott eladóknál tízféle pari kapható! A saláta-felhozatalról korábban már esett említés, de most ugyanez a széles választék igaz a füge, a szőlő és a krumpli vonatkozásában is, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Egy csomó olyan "dolog" is van a pultokon, amiről azt sem tudom, micsoda. Most láttam például először rebarbarát. Még mindig a sárgadinnye egyébként a sláger, bár kezd feljönni a szőlő. Az is feltűnő, hogy nem a cekkerekkel teleaggatott, siető háziasszonyok alkotják a vásárlóerőt, hanem egyrészről a 75 feletti nénik és bácsik, akik számára valószínűleg a hét csúcsprogramja a piac, és lelkesen tanácskoznak a cukkini elkészítési módjairól. Másrészt házaspárok, illetve néha férfiak egyedül, hatalmas szakértelemről téve tanúbizonyságot (az egyik előttem állt a sorban és részletesen elmesélte az eladónak, melyik megvett hozzávalót hogyan fogja elkészíteni és miért úgy a jobb). Persze senki nem rohan, marhára ráérnek, és mindenki mosolyog meg köszönget. Mondjuk ez általában is jellemző, néha a szembejövő gyalogos/biciklis csak úgy udvariasságból köszön. A visszafogott tempóra meg jó példa, hogy a nagyáruházban rendszeresen csekkel fizetnek az emberek, vagyis az egész sornak ki kell várni, amíg előkeresi a tollát meg a szemüvegét, lapozgat, kézzel megírja az egészet, azt nyugtázzák vagy lepecsételik, összehajtja, elrakja - az elején még idegesített, de most már én is egy buddhista nyugalmával és mosolyával várakozok.

A kétheti megfeszített munkámért egy virágárusnál egy sárga bougainvillea-bokorral jutalmaztam meg magamat (a hibiszkusz ugyanis rejtélyes módon elpusztult, pedig locsoltam, becsszóra). De az árus szerint nem sokáig maradhat már kinn, mert jönnek az éjszakai fagyok. Magam is észrevettem, hogy esténként már fázok a lakásban - az évszázados, fehér mészkőfalak nem engedik be a meleget sem nyáron, sem télen. Érdekes lesz majd a 3 kis villanyradiátorral befűteni...

Ez még nyáron készült egy hipermarketben, de gyenge
 paradicsom- felhozatalnak ez is megteszi

Az új szerzemény

120 óra

Az elmúlt 7 nap során ennyit voltam készenlétes ügyeletes, két megszakítással... elég fárasztó, még akkor is, ha csak egyszer kellett éjszaka bebicikliznem a kórházba, és nem minden éjjel ébresztettek fel telefonhívással. A nappalok azért így is mindig elég mozgalmasak.

Ma ráadásul megjött az őszi esőszezon, így dupla kihívás lesz a dolog (reggel már kipróbáltam, milyen szembeszéllel tekerni felfele a dombon, amikor az arcomba jön a szitáló eső).

Csak az jelent egy kis sikerélményt, hogy eddig legalábbis, hajnali kettőkor álmomból ébresztve is sikerült megértenem a francia nyelven feltett kérdést, és nagyjából összefüggően válaszolni is tudtam - ami még magyarul sem magától értetődő :)

Ilyenkor megnő persze a kávéfogyasztásom. Továbbra is ufonak néznek, amiért a nővérek ihatatlanul erős feketekávéját tejszínnel öntöm fel, hogy ne égesse ki a gyomromat. A franciáknak a kávé az eszpresszot jelenti, és naponta 3-4 fogy belőle per fő. Hamar rájöttem, hogy ha vendéglőben/kávézóban tejeskávét kérek, akkor is érdemes külön hozzátenni, hogy ezalatt a kevés kávé-sok tej kombinációt értem, és nem a fordítottját. De aki itt jó capuccinora vágyik, az szerintem országot tévesztett...

A Másik Magyar

A hétvége során két említésre méltó dolog is történt:

szombaton a piacra menet elnyaltam a a bringával (szerencsére még üres volt a kosár), és jól bevertem a bal térdemet. Két autós is megállt, hogy segítsenek, de elég hamar feltápászkodtam magamtól. Aztán még kicsit vizsgálgattam, mennyire vészes a horzsolás ill. eltört-e, ezalatt egy öreg bácsi is odajött, és gratulált, hogy olyan ügyesen estem el, hogy a nadrágom nem is szakadt ki. Mostanra már kevésbé fáj, de egy tenyérnyi ronda lila véraláfutásom van, több horzsolással, így sajna a tervezett uszodázás ismét elhalasztódott. Azért persze elmentem a piacig, ami a jelek szerint a város központja, legalábbis hatalmas tömeg volt, és három ismerőssel is találkoztam a kórházból, szóval valószínűleg a lakók fele megfordul itt szombat délelőtt. Az esés miatt dupla doboz málnával vigasztaltam magam. Jelenleg tart a füge- és sárgadinnye-szezon, de már akad szőlő is, és még mindig van eper.

Vasárnap pedig megtaláltam a városban élő Másik Magyart (hiszen több biztosan nincs). 

Néhány hete szólt az egyik kolléga, hogy az újságban olvasta, hogy az újonnan kinevezett református lelkész magyar, sőt, egy fiatal (velem egykorú, tehát szemtelenül fiatal...) magyar lány. Elolvastam a cikket, és már többször terveztem, hogy megkeresem, de most teljesen véletlenül sikerült: hazafele biciklizve láttam, hogy a református templom ajtaja kivételesen nyitva van (eddig csak zárva láttam), és kedves nénikék kalauzolják az érdeklődőket a templomban, megmutatva a szép ólomüvegeket meg egy kicsi kiállítást. Ezeket megcsodálva megkérdeztem a néniket, hogy találkozhatok-e a lelkésszel, merthogy én is magyar vagyok. Teljesen lázba jöttek, rögtön telefonálgatni kezdtek, és kiderült, hogy pont errefele tart. Szóval összeismerkedtünk, és E (aki divatos lila cipőt és hozzáillő csinos ruhát viselt), nagyon kedvesen meginvitált az egy saroknyira levő parókiára, ami egy hatalmas, 300 nm-es, hangulatos régi ház, ahol egyelőre egyedül lakik. Ő 5 éve tanul és dolgozik Franciaországban, és a nyáron nevezték ki ide, szóval még ő is ismerkedik a helyi közeggel és társasággal (neki is ugyanaz a meglátása, mint nekem, hogy a város lakosságának legalább fele elmúlt 75 éves). Jót beszélgettünk, meg adatokat cseréltünk, aztán vissza kellett mennie a szolgálatba. Szerintem nagyon érdekes véletlen, hogy hasonló életkorú és sorsú, és valószínűleg gondolkodású nőkként mindketten pont itt találjuk magunkat, ebben a pici városkában. Úgy tervezzük, hogy szervezünk majd közös programokat, de mivel egyikünk munkabeosztása sem klasszikus, ez nem lesz feltétlenül könnyű.

Mindenesetre jó volt magyarul beszélgetni :)

Stockholm

Bár Svédország fővárosa, bennem Stockholm egy "túl nagyra nőtt kisváros" benyomását keltette. Vagy csak elszoktam a metropolisoktól, nem tudom. Sok szigetre épült, köztük rengeteg kisebb-nagyobb híddal, ultramodern és középkori épületek egymás hegyén-hátán, mindenhol építkezések, szóval az egész kicsit áttekinthetetlen, és a népe is igen sokszínű. A tömegközlekedés persze szuper, az utcaseprő is beszél angolul, elég tiszta, és a sok vízfelület miatt szellős (pontosabban szeles).

Nehogy megsüketüljön szegény híresember az építkezés zajától

A városháza előtti park

Az óvárosi rész gyalog is könnyen bejárható, a középkori keskeny utcák és a színes házak hangulatosak, bár a boltok nyilvánvalóan csak a turistákat veszik célba. Az árak sokkolóak, még nyugat-európai mércével is. Az első nap a városnézés egy része strandpapucs és fogkefe keresésével telt (előbbi nekem a közös fürdőbe, utóbbi a kolléganőmnek, akinek nem érkezett meg a bőröndje). Este egy hangulatos bárszerűségben ettünk egész jót (a rénszarvas-szeletet inkább kihagytuk). A második nap csak rövidebb esti sétára jutott idő, megnéztük kívülről a meglepő módon nem túl régi, vörös téglákból épült városházát, utána este végül egy mexikói étteremben kötöttünk ki (rénszarvas-szelet ismét leszavazva). Harmadik nap egy nagyobb társasággal az egyik főtéren (mellette mecset) egy kávézóba ültünk be, onnan pedig az esti kongresszusi fogadásra mentünk. Ide csak azért jutottunk be, mert a főnökünk nagyon talpraesett és meggyőző, így tudott szerezni mindannyiunknak belépőt (amúgy ingyen volt, csak előre kellett volna regisztrálni). Az est fő vonzereje a helyszín volt: a már említett városháza, ami arról híres, hogy itt adják át a Nobel-díjakat (a Kék teremben, ami egyébként vörös). És a másik, az Aranyterem is érdekes volt, padlótól mennyezetig arany-mozaik, bizarr jelenetekkel (gyári munkás és Hermész egymás mellett).

A városháza vörös tornya aranykupolával

Óvárosi tér

...rénszarvas és Ibrahimovics

Fő turistaszuvenírek: a festett dala-lovak fából...

Az utolsó nap délelőtt még belefért a Vasa-hajó is, ez nagy élmény volt. A királyi flotta ékessége első útján, a 17. században elsüllyedt, és csak 333 évvel később, vagyis nemrég találták meg és emelték ki egyben. A víz alacsony sótartalma miatt alig károsodott, és igen impozáns látványt nyújt: három emelet magas monstrum fából, rajta díszes, de már színehagyott faragások, irtó magas és 2m átmérőjű árbocok, irdatlan vasmacska, stb. A kiállítás pedig részletesen elmagyaráz mindent, szóval nagyon érdekes. Kár, hogy nem lehet bemenni a belsejébe.

Ez csak a hajóorr, faragott ugró oroszlánnal

A Stockholmig vezető út

Stockholmba egy konferenciára mentem, aminek csak mellékes előnye volt a szakmai fejlődés (és nem is váltotta be az ezirányú reményeket), meg az, hogy elfogadták egy poszterünket, amit így bemutathattam. A fő vonzerő az volt, hogy lehetőség nyílt találkozni a magyar kollégákkal, és együtt fedezni fel a várost. Ez a motiváció még arra is elegendő volt, hogy magam perkáljam ki a részvételi díjat+utazási és szállási költségeket, ami így együtt egy kéthetes tengerparti nyaralásra is elegendő lett volna, de sebaj, felfogtam az egészet egyfajta hasznos nyaralásnak.

Már az odaút is kalandos volt. A repjegyet (Bordeaux-Amsterdam, Amsterdam-Stockholm) abból a bónuszból fizettem, amit még a tavaly novemberi Air France sztrájk miatt kaptunk kárpótlásul. Ám ismét felmerült a szokásos probléma, hogy jutok el a bordói reptérre? (lásd korábbi bejegyzés) Ugyanis reggel 9-ig még ügyeletben vagyok, de 1-re már a reptéren kell lennem, és az egyetlen közvetlen vonat 9.17-kor indul, utána már csak átszállással lehet és kockáztatva az indulást... A forgalmi órák alatt még nem jutottam olyan szintre, hogy kölcsönkérjem valaki kocsiját vagy béreljek egyet (a múlt órán pl. egy kicsit felhajtottam a járdára, de csak egy kerékkel). Így hát mindent egy lapra feltéve, regisztráltam egy "cyber-stoppos" honlapon, ahol az autósok hirdetik, mikor merre mennek, és minimális összegért csatlakozni lehet hozzájuk bizonyos szakaszokon. Bárkit kérdeztem itt, senki nem próbálta még, és persze kicsit aggódtam, de találtam egy autóst, aki pont jó időpontban ment Bordeaux-ba. Még azt is leleveleztük, hogy hajlandó elvinni a reptérig is, nem pedig csak kirak a város közepén. Úgyhogy taxival kimentem az autópálya feljáróhoz, ahol a parkolóban felvett a srác - és egy óra múlva letett a reptéren! Nagyon örültem, hogy ilyen könnyen ment, és még szórakoztató is volt, pl. elmesélte, hogy itt egy ideje a forgalmi vizsga eredményét két nap múlva postázzák (vagyis nem mondják meg a helyszínen), mert korábban rendszeresen atrocitások érték a vizsgabiztosokat. Bezzeg nálunk ők diktálják a szabályokat, szabott tarifával zsebbe.

A stockholmi reptérről gyorsvonattal meg busszal este fél 10-re megérkeztem a kongresszusi központ közelében (=a külvárosban) levő motelbe, ahova interneten foglaltam szállást. Itt ért a hidegzuhany, hogy sajnos ugyanennek a láncnak a reptéri moteljébe foglaltam szobát véletlenül, aminek árát már levonták, így visszafizetni nem tudják. Tehát vagy visszafáradok a reptérre és ingázom minden nap, vagy elfogadom itt az egyetlen fajta üres szobát, aminek sem ablaka, sem fürdője nincs. Elég hamar győzött a kimerültség, így beköltöztem a felajánlott "szobába", ami tulajdonképpen egy 6 négyzetméteres cella, emeletes ággyal. Vizes helyiségek (beleértve egy nélkülözhetetlen szaunát is) a folyosó végén. Itt laktam tehát a kongresszus alatt, és egy idő után inkább vicces volt, mert a kongresszus kelet-európai és közel-keleti résztvevőivel mostunk együtt fogat esténként, a reggeli meg egész tisztességes volt.

Bocsi...

...hogy nem írtam bejegyzést egy ideje, az oka az, hogy 5 napig távol (Stockholmban) voltam egy kongresszuson és visszaérve gyorsan elmerülhettem a munkában, de hétvégén majd lesz részletes beszámoló.

jubileum 100!

az előző volt a 100. bejegyzés a blogon, hip-hip-hurrá!

Indul a menet

A héten elindult a "stroke-ügyeletünk", egyelőre csak kisebb zökkenőkkel (fél éve tervezik-szervezik), és mostantól minden nap telefonvégen van valamelyikünk készenlétben, 24 órában, de este otthon alhatunk és csak nagy gáz esetén kell bemennünk (bebicikliznem) a kórházba. Én ma debütálok, és eddig egész nyugis volt a dolog - mint látjátok, még posztolni is van időm, otthonról. Annyira alaposak amúgy a szervezésben, hogy külön tájékoztató brosurát szerkesztettek tetszetős dizájnnal az újonnan megnyílt kétágyas részlegünk betegei/hozzátartozói számára.

Szegény V viszont nagyon szenved, viszontlátom azokat a problémákat, amikkel én is küzdöttem/küzdök, csak neki még nehezebb alkalmazkodnia, mert pl. idősebb (=tapasztaltabb) és így nincs hozzászokva, hogy minden apró döntését kétségbe vonják és felügyeljék, meg az önérzetét is könnyebb megsérteni, és a gyakorlati érzéke sem egetrengető, inkább elméletben erős, aminek itt kevesebb hasznát veszi. Próbálok neki segíteni, megismertetni vele a közeget és a szokásokat, javasolni neki megküzdési stratégiákat, vigasztalni, stb. de az én időm+energiám is véges, na meg a munkámmal is haladnom kell... tegnap már azt mondta, hogy nagyon rossz döntés volt idejönnie, meg tele van a hócipője ezzel a csesztetéssel (az igaz, hogy nem bánnak vele kesztyűs kézzel a kolléganőim, és rosszul tűri a kioktatást). Ma meg egész nap azon siránkozott, hogy ma van a bolgár nemzeti ünnepnap, és ő meg itt rohad ahelyett, hogy otthon ünnepelne. Másrészt viszont már állást keres a lányának itt, ami nyilván nem lesz könnyű - de lehet, hogy azóta meggondolta magát, és nem hívja ide a világ végére senyvedni... sajnálnám, ha nem maradna, mert sokat segít és kedves is, de jelenleg elég elkeseredettnek tűnik.

Ja, egyébként szeptember 3-4-5 alatt az egész ország felbolydul, hiszen ez az iskola- vagyis inkább a munkakezdet (külön neve is van: Entrée), ami azt jelenti, hogy végre mindenki visszajön a szabiról, és újra működni kezdenek a dolgok, amik eddig két hónapos nyári álmot aludtak.

Lúzerek

Hogy megpróbáljuk kiheverni a heti fáradalmakat és bosszankodásokat (lásd előző bejegyzés), V-val kitaláltuk, hogy ma elvonatozunk Royan-ba megnézni az óceánt, amire ő különösen vágyott, mert idén még nem is látott tengert, és ez neki állítólag nagyon hiányzott. Szóval az első vonathoz (11 óra) kimentünk az állomásra, és rögtön szakmai témára terelte a szót (nagyon lelkes), és egészen az út végéig a neurológia rejtelmeiről, különös eseteiről társalogtunk (angolul, mert ez mindkettőnknek könnyebben megy még). Közben megjegyeztük, hogy mintha tovább tartana az út, mint kellene, amire elmeséltem neki kellemetlen kalandjaimat az SNCF-el, és hogy a vasutak sokszor késnek, ez teljesen normális. Megérkeztünk, leszálltunk, és már az állomás kijárata felé vettük az irányt, amikor... belémhasított, hogy BASSZUS, ez nem az az állomás, ahova néhány hete megérkeztem - és akkor már egyértelmű volt, hogy a szembejövő vonatra szálltunk fel Saintes-en, a komoly beszélgetésbe merülve, és így Niort-ban kötöttünk ki, ami kétszer olyan messze van, tehát érthető, hogy tovább tartott az út... még vicces is volt, mert felszállás előtt kérdezte is V, hogy jártam-e már Niort-ban, mire mondtam, hogy nem és hogy egyszer majd meg kéne nézni. De most jobban érdekelte a tenger, ezért a legközelebbi vonattal (20 perc múlva indult) visszautaztunk Royan-ba (Saintes-en át), tehát 30 perc helyett 3 óra 10 perc alatt érkeztünk meg.

Leballagtunk a tengerpartra, ahol a felhős-szellős idő miatt alig lézengtek, és V nagy boldogan megmártózott a hűvös habokban, míg én a partra vetett medúzákat fényképeztem. A visszainduló vonatig nem volt sok időnk, ezért Royan tengerpartján ismét csak rövid ideig tartózkodtam (nincs szerencsém ezzel a várossal), de azért még meg akartunk inni egy kávét, ám az éttermek már mind bezártak du 3-kor, így csak a restiben találtunk kiszolgálást.

A hosszú vonatozgatás alatt azért a szakmai témákon kívül sok minden mást is volt alkalmunk megbeszélni, és felfedezni a közös kelet-európai gyökereket, ill. villogtatni, mennyi mindent tudunk egymás országáról (azért ebben sajnos ő nyert).