Ezen a hétvégén ismét készenlétes ügyeletes vagyok, vagyis ma délután négyig voltam benn a kórházban, aztán hazajöttem ebédelni, aztán visszamentem az esti vizitre, és most ismét itthon várom, hogy megcsörrenjen a telefon és be kelljen bicikliznem az esőben. Szóval elég fárasztó a dolog, átlagban minden harmadik nap+éjjel ugrásra készen lenni, és emellett természetesen a napi munkát továbbra is ellátni. Persze fizetnek ügyeleti díjat, és járna érte szabadnap is, csak azt nem tudjuk kivenni, mert csak hárman vagyunk (V még nem segít sokat) és nincs aki helyettesítsen. De az már biztos, hogy beírtam a nevem a kórház krónikáiba, mert én voltam az első, aki ezen ügyelet keretében elvégezte az első ilyen beavatkozást (thrombolysist) az intézmény történelmében, ráadásul 100%-os sikerrel. Azóta már egy második is volt, azt is én csináltam, amilyen mázlim van, úgyhogy a kolléganőim most az én "széleskörű" tapasztalataimra kíváncsiak, mit kellene még javítani a szervezésen. Az egész készenléti rendszert végülis főleg e beavatkozás kedvéért állították fel, hogy ne kelljen a betegeket az egy órányira levő La Rochelle-be szállítani, amikor csak 4,5 óra áll rendelkezésre a művelet elvégzésére.
Amúgy szegény V beilleszkedése nem megy zökkenőmentesen, részben az ő, részben a rendszer, és részben a főnöknőm hibájából, aki nem könnyíti meg neki a dolgot. Mivel egyelőre neki is és a kolléganőimnek is csalódnia kell a várakozásaikat illetően, egyáltalán nem biztos, hogy meghosszabbítják a szerződését januártól. Ő mindenesetre egész álló nap sóhajtozik, panaszkodik, vitatkozik, elméleteket gyárt, de hasznossá tennie magát valahogy nem sikerül neki...
1 megjegyzés:
A Te zökkenőmentes beilleszkedésednél is ugyanez volt a rendszer és a főnöknő. Nem is dícsérlek tovább :-)
Megjegyzés küldése