Saint-Émilion

Szombaton elvonatoztunk Liborune-ba, meglátogatni A-ékat, és erre a napos nyári hétvégére Eric is eljött Saintes-ből a bátyjáékhoz. A kommunikáció így három nyelven folyt (francia, magyar, és angol Anya és a Franciák között). A kellemes ebéd után sétáltunk egyet Libourne nem túl különleges belvárosában, majd gyermeket pesztráltunk a kerti fák árnyékában henyélve. Itt megcsillogtathattam rendkívüli kreatív képességeimet, amikor egy szupermenő kuckót sikerült építenem Louis-nak, improvizatív jelleggel, talált alapanyagokból.

Mikor enyhült a hőség, elautóztunk a 25 km-re levő, méltán népszerű turista-célpontba, Saint-Émilionba.

Ez a kisváros a környező borvidékről lett híres, bár maga az óváros is festői: egy dombon és a szomszédos völgyben terül el, így a harangtorony mellől gyönyörű kilátás nyílik a főtérre és a távoli szőlőültetvényekre (sok-sok kilométeren belül csak ezt termesztenek). A Saint-Émilion eredetű vörösbort még bordeaux-i viszonylatban is igen magas áron mérik, bár rossznyelvek szerint ez csak az ügyes marketing eredménye, és nincs feltétlenül arányban a minőséggel.

Panoráma a harangtorony mellől, távolban a szőlészetek

Egy utcácska a sok közül

A főtérről a harangtorony

Egy borszaküzlet a kismillió közül

Az egy lakosra jutó bortékák száma valószínűleg itt a legmagasabb, és talán az egy pohár vörösbor átlagos ára is.

Az esti séta után (amit a gyerek végigaludt), a főtéren levő teraszétterembe ültünk le vacsorázni. A fiúk szentségtörő módon sört (!) rendeltek, így nekünk, a három nőnek kellett meginnunk a teljes üveg rozét (azért sikerült). Anya a regionális specialitást, kacsazuzás-májas salátát evett, én pedig szárított kacsamájszeletekkel és libamájjal tálalt tagliatelle-t. Élőzene is volt egy gitáros lány személyében. A finom és hangulatos vacsora után éjfélre csak értünk vissza Libourne-ba.

Ha esetleg szőlőnemesítésre adnánk a fejünket

Árjegyzék, amely 1 üvegre vonatkozik (euroban)

A balkonládában is nevelhetünk bor-alapanyagot

Egy régi borász-cégér a kapu felett

Kerti parti

A vakációk kezdete előtt és a búcsúztatásom* apropóján No professzor vendégségbe invitálta magukhoz a szakorvosi gárdát. Csütörtök estére szólt a meghívás, az alábbi utóirattal: "Fürdőruhát is hozhatnak, jó időt jósolnak". Végül senki nem mártódzott ugyan meg a feszített víztükrű kerti medencében, de nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. No-né bőrgyógyász, a harminc éve tartó házasságuk a jelek szerint elég jól tűri az egymásnak címzett csípős megjegyzéseket.

Egy nagy kerti körasztalt ültünk körbe a hársfák alatt, első fogásként kellemesen fokhagymás hideg uborkalevest kaptunk. A főfogás marokkói módra sült csirke volt darával, az első desszert a sajttál, a második desszert pedig Anya zserbója volt, amely zajos sikert aratott. A prof már két nappal korábban kikérdezett, hogy pontosan mik is alkotják ezt a sütit, hogy kiválaszthassa a hozzáillő desszertbort - de végül egy hetvenéves pineau-t szolgált fel, amelyet még szőlőtermesztő nagyapja hagyományozott rá. Éjfél után indultunk hazafele, jóllakottan, jókedvűen.

A társalgásban persze a prof vitte a prímet, többek közt mesélt arról, hogy milyen trükkökkel ússza meg a gyorshajtásért járó pontlevonásokat, az évtizedek során hogyan bővült-szépült a neurológiai osztály, mikor járt Budapesten és mennyire sajnálja a távozásomat.

Olyan égető problémák is megvitatásra kerültek, mint a borospince és a bor-raktár közötti különbségek és ezek hatása a bor minőségére. Illetve sztorizgatott mindenki, például kiderült, hogy a városhoz közeli majomrezervátumba a klinika ortopéd-sebészeit illetve szemészeit hívják, amikor műteni kell az emberszabásúakat.

Szóval egy nagyon vidám és baráti estét töltöttünk együtt a kollégákkal - ilyenből talán nem ártott volna több az év során, de azért legalább e ritka alkalmak emlékezetesek lesznek.

*Naigen, lejár itt a szerződésem augusztus végén, és (a haza hívó szavának nem tudván ellenállni) szeptemberben hazaköltözöm.

Robotséta

Ezt a videot még július 14-én készítettem: este az ablakom előtt vonult el ez a tüntetés (hogy mi ellen, az nem derült ki), és egy robot benézett az ablakon :)

Idén nem mentünk ki megnézni a városi tüzijátékot, hanem a TV-ben néztük a párizsi közvetítést: komolyzenei koncert a Mars-téren, majd látványos fényjáték a "béke" témakörében, amelynek során egy kivilágított ember (!) egy hevederen lógva sétált az Eiffel-torony külsején párszáz méter magasan.

Angles-sur-l'Anglin

Mivel hétvégén hűvös és viharos volt az idő, csak egy kisebb kirándulásra vállalkoztunk (és így is elég heves záporokban kellett vezetnem...). Poitiers-től 60 km-re található egy kicsiny falu, Angles-sur-l'Anglin, amit én is csak véletlenül találtam meg az útikönyvben, pedig érdekes látnivalóval szolgál:

az 1940-es években a falu melletti "Roc-aux-Sorciers" (szó szerinti fordítás: Boszorkányok sziklája) alatt feltártak egy, a sziklafalba faragott frízt, amely 15.000 éves!

Az eredetit itt sem lehet látogatni, mert még folynak a munkálatok, de egy múzeum-komplexumban felépítették az élethű mását, amit alapos és (csak franciául) érthető magyarázatokkal láttak el, valamint óránként indul részletes idegenvezetés a fríz mentén. Ezt érdemes végighallgatni (franciául), utána egy teremben a fríz falra vetített képén videofilmként mutatják be a jégkorszaki ősemberek feltételezett hétköznapjait, hogyan készültek a domborművek, további magyarázatok a technikákról, stb.

A múzeum bejárata

A vetítésen további magyarázatokat kapunk

Kecskék

További kecskék (másfél méter magasak)

Ez az egyetlen ismert ilyen régi dombormű (és nem barlangrajz), amit az eredeti szikla alatti védett mélyedésben (de nem barlangban) hoztak létre őseink. Főleg állatokat (kecske, bölény, ló, oroszlán) ábrázolnak, meglepően részletgazdagon, és egy kivételével minden állat egy irányba (keletre) néz (miért?). Emellett egy csoportban láthatunk meztelen női torzókat, elég stilizáltakat, de teljesen felismerhetőeket. A magyarázat szerint ezek közül legalább egy egy terhes nőt mutat, egy másik pedig egy öreget. További nőtorzók összeolvadnak egy bölénytesttel, ami visszatérő motívum több barlangrajzon a régióban, és emiatt szakrális jelentőséget tulajdonítanak neki.

Egyértelműen női torzók

Egyébként maga a falu is hangulatos: egy romos vár melletti dombtetőn kacskaringós utcák, kőházak, muskátlik, kézműves-boltok, ami megér egy délután sétát.

Bús düledékeiden

Virágos utcácska

"Goulash"

Születésnapom alkalmából vendégséget szerveztem csütörtök estére az albérletembe - és minthogy a főszakács (Anya) bevállalta, gulyásleves-vacsorát hirdettem.

Mivel az első körben nyolc rezidenst hívtam meg, felvetődött az eszközhiány kérdése, így meg kellett kérnem a vendégeket, hogy hozzanak kinyithatós székeket, tányért, kanalat és poharat. A fazekaim is kicsinek ígérkeztek, ezért abból is kértem kölcsön egy nagyobbat, csakhogy az sem volt elég mély... viszont senkinek nem volt nagyobb és ezért végül azt az áthidaló megoldást találtuk ki, hogy kétféle leves készül a vendégeknek: egy hamisítatlan gulyás- és egy klasszikus bableves.

Végül (a vakációk miatt csak) hét vendég jött, felszerelkezve a szükséges felszerelésekkel. Aperitifnek baszk sangriát szolgáltunk fel, amelyet egy kevés csípőspaprika (piment d'espelette) tett pikánssá. Utána mindenki előbb a gulyást akarta megkóstolni, amiről persze el kellett magyarázni, hogy ez tényleg egy LEVES és nem pörkölt, mint ahogy azt itt tálalják (a tányér tartalmát többen lefényképezték illusztrációképpen). A bablevesnek is elfogyott a fele, de egyöntetűen a gulyáslevest találták finomabbnak, és abból nem is maradt. Többen még a magyar erőspaprikát is megkóstolták, és elég csípősnek találták :)
A kiadós főétel után frissensült pogácsa került az asztalra egy tál gyümölccsel. A fülledt hőség + forró leves + csípős fűszerek miatt jó melegünk volt, így hamar megszavaztuk, hogy ideje felbontani a pezsgőket, amit a vendégek hoztak. El is énekelték a "Happy birthday" francia változatát, majd kaptam tőlük egy közös ajándékot, egy nagyon szép ezüstláncot! A pezsgő kibontása viszont látványosra sikerült: Mathias jóvoltából a plafonig repült a dugó és az üveg tartalmának fele a terítőre jutott :)
Miután Anya bezsebelte a gratulációkat, este 11-kor a csapat még jóllakottan elsétált a Városháza előtti főtérre egy kicsit üldögélni a padokon és csodálni az épület kivilágítását, hogy azután mindenki elégedetten nyugovóra térhessen.

Még a vendégek érkezése előtt, a kerti székeket is be kellett vetni

Baszkföld 2. - Biarritz

Vasárnap helyi buszjárattal átruccantunk a kb 10 km-re levő (de Bayonne-nal gyakorlatilag egybeolvadt) óceánparti üdülővárosba, Biarritz-ba. Ez a város kellemes klímájáról, luxusszállodáiról, következményesen magas árairól híres, és hullámlovas-paradicsomként ismert (több rangos versenyt is rendeznek itt egy évben).

Háttérben kéklenek a Pireneusok (Spanyolország)

Egy hídon sétálhatunk át a szirtre, Szűz Mária szobrához

A nap borongósan indult, de délre kisütött annyira a nap, hogy naptejet kellett vennünk (mint kiderült, már későn: az orrom persze leégett). A fotonok számával egyenes arányban nőtt a parton strandolók száma, akik a dagály miatt egyre kisebb területre szorultak össze... A part mentén innen elsétáltunk a kettes számú szabadstrandra, ahol túlzás nélkül százával gyűltek össze a hullámlovasok, mindenkét nemből, minden korosztályból és a legkezdőbbektől a legprofibbakig. Előbbiek kisebb csoportokban és egyenpólóban vettek részt szárazföldi oktatáson, majd bementek éles bevetésre a 19 fokos óceánba. A deszkán már a parton sem olyan egyszerű megállni, hát még ha vizes is plusz a hullámok ringatják... ezúttal szerencsére a hullámok nem voltak nagyon magasak, így volt lehetőségük fejlődni. Mi csak a partról kibiceltünk, de azt jó sokáig, majd visszasétáltunk az óvárosba egy könnyű ebédre.

Délelőtt, apály

Délután, dagály

Mivel nem állt szándékunkban megmártózni a hideg tengerben, késődélután visszabuszoztunk Bayonne-ba, és este kerestünk egy olyan éttermet, ahol nézni lehetett a foci VB döntőjét. Itt megvacsoráztunk (baszk csirkét ettem, ami azt jelenti, hogy lecsóval van leöntve), összebarátkoztunk a szomszéd asztalnál étkezők ölebével, majd a második félidőt és a hosszabbítást már a szállodaszobában "izgultuk" végig.

KRESZ-szabályok szörfösöknek

Kezdők

...és profik

 

Baszkföld 1. - Bayonne

Csütörtökön megérkezett Anya, és a hosszú hétvégét (július 14. nemzeti ünnep) a déli határ mentén, Baszkföldön ünnepeltük. Ide négyórányi vonatozással vagy ötórányi autózással lehet eljutni Poitiers-ből (az előbbit választottuk), de nagyon megéri.

A baszkok híresek (hírhedtek) önállósági törekvéseikről - a Pireneusok mentén néhány francia és spanyol megyében alkotnak nemzetiséget, őrzik nyelvüket (euskara, amelynek a jelenlegi ismeretek szerint nincs nyelvrokona), népszokásaikat és konyhájukat. A hegyekben pásztorkodnak és mezőgazdászkodnak, ill. halásznak az óceánban - jellegzetes ételeik a juhsajt, a sonka (a Bayonne-i sonka igen híres), a cseresznye(lekvár), a halleves, valamint a mi csípőspaprikánkra kísértetiesen emlékeztető "piment d'Espelette" (füzéren szárítják, majd őrlik), a lecsós csirke, mindenféle kolbászok és disznóláb, sangria, gyümölcspárlatok... (erre alapozom nagyon eredeti elméletemet, miszerint a baszkok és a magyarok talán rokonok, de ez még bizonyításra vár).

Sonkák, libamáj, juhsajt, paprikafüzér

Büszkén leng a baszk zászló

Minden évben új plakátot terveznek a fesztiválnak

Cseresznyelekvár, paprikakrém (Erős Pista?)

Francia baszkföld egyik központja Bayonne, ami egyébként csak egy 40.000 lakosú város az Adour folyó mentén, nem messze az óceán-torkolattól, de nyáron rengeteg turistát fogad. A legnagyobb esemény jövő héten lesz, az egyhetes fesztivál, amikor a baszkok teljesen fehér ruhában, vörös övvel+nyakkendővel és a férfiak vörös sapkában vonulnak/táncolnak/zenélnek, majd az ünnep fénypontjaként bikafuttatást rendeznek a városban. Erről ugyan lemaradtunk, de legalább volt mód bejárni a hangulatos óvárost, ahol a zöld-vörös füzérekkel (a baszk zászló színeivel) már a fesztiválra készülnek.

Utcakép 1

Utcakép 2

A csatornaparton színes házsor

A fagerendás, színes spalettás házak a baszk nyelvű feliratokkal tényleg élesen elütnek a szokványos francia utcaképtől. Szombaton megnéztük a katedrálist és a Baszk Múzeumot, ahol a legérdekesebb rész a hagyományos nemzeti sport, a "pelote" számos alfaját mutatja be (egy pattogó bőrlabdát kell falra ütögetni/elkapni a) puszta kézzel, b) teniszütő-szerűséggel, c) bőr-tölcsérrel, d) fűzfa-háncsos sqash-ütővel).

Bayonne még a csokoládé fellegvára is Franciaországban, és számos kézműves csokiműhely kínálja portékáit (a múzeumban láttuk, hogy régesrégen alulról melegített kőlapon őrölték és olvasztották a kakaómasszát).

Osztálykép 150 éve: mindenki pelote-ütővel

Híres baszk játékosok híres ütői

A buszmegállók üvegén pelote-mozdulatsor (és egyben edzőprogram a várakozók számára)

Átszervezés

Péntek délután a prof gyászos hangon közölte, hogy Adrien-nel rövidesen át kell adnunk napfényes dolgozószobánkat - a Kádereknek. Az épületben ugyanis számos helyen felújítási munkákat végeznek, így a mi emeletünkön is, és ez pont érinti a Káderek irodáját, akik munkája így ellehetetlenült és ezért másik dolgozószobát kellett nekik találni sürgősen. Az Adminisztráció azt a logikus megoldást találta, hogy két orvost kiköltöztet a dolgozószobájából egy emelettel lejjebb (egy üres helyiségbe), hogy a helyükre a Káderek kerülhessenek, mert utóbbiaknak FELTÉTLENÜL az osztály közelében kell maradniuk (az orvosoknak ezek szerint nem).

B variációnak egyébként felajánlották, hogy én átmenetileg költözzek a kismama-szabadságon levő kolléganőm irodájába, és csak Adrien menjen a harmadikra, de mi olyan jól szórakozunk együtt (néha a munka hatékonyságának rovására), hogy én is vele költözöm az idegsebészek körzetébe (és demonstrációképpen is).

Ezt tehát péntek délután közölték kész tényként, majd az összepakolásra nem hagytak sok időt, pláne, hogy Adrien e héten szabadságon van. Szerencsére egy nagyobb ládába befért sok minden + külön a cserepes virágom. Ma jött a költöztető-brigád, és letalicskázták az összes bútort meg a ládát és a cserepes virágot, aztán az elektromosságiak is jöttek és újrakábelezték a gépeket. Tulajdonképp feljebb léptünk a tornasorban, mert most már van az irodánkban működő csap is.

Közben a régi irodánk mellett a Káderek kisajátították a rezidensek szobáját is (a szekrényeik, a számítógépük, az íróasztaluk stb itt volt), mert ebből muszáj volt csinálni egy "tárgyalótermet", mert arra a könyvtár a jelek szerint nem alkalmas. A heti max 5 gyűlésre tehát külön termet fognak fenntartani, a rezidensek meg dolgozzanak a folyosó egy sarkában.

Más átszervezések is zajlanak közben: a tavaly elkezdett, millió-eurós beruházással épülő új kórházi szárnyat eredetileg neuro-kardio-vaszkuláris központként hirdették. Csak épp elfelejtették tisztázni a részleteket, hogy akkor melyik osztálynak hány ágy jut és hol. Az eredeti terv szerint a neurológia stroke-részlege kapott volna itt helyet, míg a nem-stroke részlege maradt volna a régi épületben (a mostani negyedik helyett a hetedik emeleten és az alagsorban, két részre bontva). Azonban No prof nehezményezte, hogy akkor a neurológia szétmorzsolódik három helyszínre, ami a betegellátás színvonalát s a munkakörülményeinket rontja - szóval a jelenlegi állás szerint a stroke-részleg sem megy az új szárnyba, hanem mindenki a hetedikre költözik.

Ahhoz képest, hogy az első emelete már elkészült az új épületnek, még maradtak homályos részletek a működését illetően...

Szombat esti kalandok

Az esküvő után "gyorsan" leautóztam immár a saját kocsimon Saintes-be, ahova estére egy randi volt megbeszélve JF-val, akivel egy közös ismerősünk mutatott be egymásnak. Nem azért esett a kies Saintes-re a választás, mert olyan hihetetlenül nagy programválasztékot kínál szombat este, hanem mert pont félúton van lakhelyeink között. Rövid tétovázás után egy olasz étterembe ültünk be (mentségünkre szóljon, hogy nem volt sok lehetőség), ahol egy hawaii-nak titulált pizzát rendeltem, de meglepetésre eper- és kiwidarabok is voltak rajta, amitől az egész kompozíció emészthetetlen lett és a felét otthagytam. Szerencsére JF halételt rendelt, és így jól is tudott lakni. Jót beszélgettünk, megtudtam például, hogy a leghosszabb francia szó a "anticonstitutionnel" (=alkotmányellenes), róla meg azt tudtam meg, hogy versenyszerűen dzsúdózott korábban, illetve van otthon egy spagettikészítő-gépe (és nem fél használni).
Éjfélkor ő beült a kocsijába és hazavezetett, én pedig becsöngettem E-hoz, mert úgy volt megbeszélve, hogy nála alszom (hogy ne kelljen éjjel vezetnem).

Ezután negyven percen keresztül felváltva nyomtan a csöngőt, hívtam a mobilját és a vezetékes számát, dobáltam kavicsokat az ablakba, mindhiába. Közben kezdtem rémeket látni, mert a parókia emeletén égett a villany, a kocsija a ház előtt állt, és mégsem jött válasz - tán legurult a lépcsőn és vértócsába fagyva fekszik?
Tanácsért felhívtam JF-t, aki a mentők helyett a csendőrök felhívását javasolta, ezt meg is tettem. Az ügyeletes tiszt nem aggódott túlságosan, mikor megtudta, hogy egy harmincas nőről van szó, akinek nincs ismert betegsége, sem öngyilkossági hajlamai - de azért majd kiküld egy járőrt, ha épp ráér valaki. Bár az ajtó betöréséhez tűzoltók kellenek. Vártam tehát tovább a ház előtt az éjszakai szemerkélő esőben. Közben Eric-kel is beszéltem telefonon, aki pont nem tartózkodott S-ben, de azt tanácsolta, hogy szálljak meg a közeli motelben és adjam meg a címét a csendőröknek.
Mielőtt elindultam volna a motelbe, még utoljára felhívtam E-t - aki felvette a telefont és álmosan kérdezte, merre járok. Ugyanis otthon aludt az ágyában, de olyan mélyen, hogy nem hallotta a csengőhangot, amire szerintem az összes szomszéd felébredt. Miután beengedett, végigtelefonáltam e dráma szereplőit (kezdve a csendőrökkel), mindenkit megnyugtattam (a csendőr alig tudta elfojtani a röhögését), és nyugovóra tértünk.

Esküvő

Az egyik rezidensfiú az osztály összes dolgozóját meghívta szombati esküvőjére, amelyet egy kicsi falu templomában (és művelődési házában) tartottak Poitiers-től 100 km-re. Sajnos a nyári vakációk miatt a szakorvosok közül csak hárman, de a rezidensek közül is csak négyen mentünk el - bár így is elvesztünk a 200 fős tömegben.

No professzor felajánlotta, hogy elvisz és visszahoz autón. Ezt örömmel elfogadtam, mert a másfél sávos harmadrendű utakon nem szívesen vezetek, plusz akkor nem tudtam volna pezsgővel koccintani az ifjú pár egészségére. A megbeszélt időben vártam rá a kétsaroknyira levő téren a szitáló esőben, mikor megjelent... egy ezüstszínű Porsche :)

Behajtogattam magam az irtó alacsonyan levő bőrülésre. A prof lehalkította egy kicsit a hangszórókból áradó komolyzenét (Rossini: Sevillai borbély), hogy beszélgetni tudjunk. Mellesleg a motor halk, mégis impozáns duruzsolása is jobban érvényesült így. Az út nagy részén az átlagos francia sofőr-hagyományoknak megfelelően vezetett (épphogy átlépve a sebességhatárt, sosem indexelve), de az előzéseknél azért rendesen belepasszírozódtam az ülésbe a tekintélyes gyorsulási erő miatt... és ehhez állítólag alig kell rálépnie a pedálra.

Mivel egy ponton eltévedtünk és elő kellett vennie a GPS-ét (ezalatt egy körforgalomBAN parkoltunk le, de egy Porsche-t nyilván senki nem fog ledudálni), 5 perces késéssel éreztünk meg a ceremónia helyszínére, a belépőnk tehát nem maradt észrevétlen. Kikászálódtam a kocsiból (ez rövid szoknyában különösen izgalmas feladat), majd ámuló (irigy?) tekintetek által követve beléptünk a templomba.

Indulás a lagziba

Az ifjú pár lovashintón érkezett ill. távozott a helyszínről. A szertartás majdnem egyórás volt. A pap beszéde után kissé meglepő módon az Aerosmith (yeah!) egyik romantikus száma, az "I don't wanna miss a thing" hangzott el a hangszórókból. A mellettem ülő Stéphan halkan megjegyezte, hogy a jelek szerint szerencsére nem babonásak a fiatalok, ugyanis ez az "Armaggeddon" c. hollywoodi szuperfilm főcímdala volt annak idején.

A templom előtt mű-rózsaszirmokat hintettünk rájuk, majd átvonultunk (ki gyalog, ki Porsche-n) a művelődési kertjébe, ahol hosszas fényképezkedés kezdődött - többek között egy célirányos állványon, ahova legalább 20 percig tartott felkapaszkodnia és elrendeződnie a násznépnek (csak egy része fért fel). Utána benn pohárköszöntő és koccintás volt, ami után eljöttünk, és visszaszáguldottunk Poitiers-be.

Frissítés az előző bejegyzéshez

A ma esti negyeddöntő második félidejét a főtéren néztem a hazai szurkológárdával:

de sajnos a Kékek 1:0-ra kikaptak a németektől. Így most már őket is lehet utálniuk :)

Sikerek és bukások

Tegnap kihallgatták, majd előzetes letartóztatásba helyezték a volt államfőt, Nicolas Sarkozyt. Különböző korrupciós ügyletekkel vádolják, amelyek elég szövevényesek - kb annyi a lényeg, hogy az elnöki kampányát szürke forrásból is finanszírozták, majd amikor ezirányban nyomozások indultak, akkor megpróbálta eltüntetni a nyomokat, lepénzelni a bírókat és bennfentes infókat szerezni a nyomozás állásáról. Most az ügyvédjével együtt ül, mindkettejük telefonját lehallgatták egy ideig és így (is) szereztek ellenük bizonyítékokat. Engem meglepett, hogy ez mennyire kevéssé borzolta fel az általam ismert franciák kedélyét - bár már régóta a levegőben lógott a dolog. Egyébként mindig nevethetnékem támad, amikor róla beszélnek, mert úgy ejtik, hogy "Szarközííí" :)

Persze az is igaz, hogy ennél sokkal fontosabb téma izgat mindenkit: holnap a foci VB negyeddöntőjében Franciaország játszik Németország ellen, délután 6-kor. Egyrészt mindenki esélyeket latolgat, reménykedik, szakvéleményt mond még a liftben is és a bolti sorban is. Másrészt focimezben kezdenek járni az emberek. Harmadrészt összeesküvés-elméletek születnek, hogy ez a meccs lesz a sorsdöntő visszavágó az 1982-es és 1986-os VB-vereségekért, amikor az elődöntőkben pont a németektől (NSZK) kaptak ki (és ez állítólag azóta is fáj nekik)*. Negyedrészt mindent előkészítenek, hogy pénteken 5-kor pánikszerűen elhagyhassák munkahelyeiket és kezdésre egy minél nagyobb képernyő előtt ülhessenek.

Kollégáim a VB apropóján hosszasan kifejtették, hogy a franciák mennyire örülnek az angolok kiesésének, és úgy általában tradicionálisan mennyire utálják az angolokat. Kérdésemre a több évszázados folyamatos háborúzást hozták fel érvnek, és másodsorban a "világuralomért" folytatott versenyben a franciák lemaradását és következményes irigységét. Ekkor rámutattam, hogy az elmúlt 100 évben az angolok és a franciák a háborúkban szövetségesek voltak, mégpedig a németek ellen - akkor miért nem a németeket utálják jobban? Erre azt válaszolták, hogy a "szegény németek" éppen eléggé megbűnhődtek a világháborúk alatt/után, és összeomlottak, úgyhogy nincs már miért haragudni rájuk - BEZZEG az angolok cserbenhagyták Európát és gyáván hazavonultak (mondjuk később visszajöttek a D-napon), és különben is folyamatosan direkt akadályozzák az európai együttműködését és mindig csak a trutyit kavarják.

Egyesek szerint az is egy gonosz és tudatos fricska a részükről, hogy a Csalagúton Párizsból érkező franciák a Waterloo-pályaudvarra érkeztek (most már átszervezték és egy szomszédos pályaudvarra érkeznek, de áthaladnak Waterloo-n).

*de ami még jobban fáj, hogy a 2006-os döntőben, amikor "már csak hajszálnyira voltak a győzelemtől" Zidane-t igazságtalanul állították ki: az igaz, hogy csúnyán lefejelte az olasz játékost, aki összeesett, de ezt a bíró nem látta, és így a szabályok szerint nem is állíthatta volna ki. Csak a fülhallgatóján szóltak neki, hogy mi történt, és adott utólag piros lapot. Vagyis az olaszok aranyérme felháborító, és így a franciák egy kicsit őket is utálják.