La vie en rose

Azóta persze visszatértem a (nem is kicsit) dolgos hétköznapokba. Mivel egész hónapban egy rezidenssel kevesebb volt (Olivier kutató lett), ez nem csak a rezidensekre hárított többletmunkát, hanem ránk is. Ők közben megvívták a kis csatáikat és kiharcolták, hogy a neurológia osztályra 12 rezidens jusson a jövő héten induló szemeszterben (jelenleg heten vannak), de ezek nagy része nem neurológusnak készül kifejezetten, illetve teljesen zöldfülűek lesznek többnyire - mert a mostani, már tapasztalt rezidensek külsős gyakorlatokra mennek (pl. La Rochelle-be). Ennek apropóján tudtam meg, hogy ők nem kifejezetten imádnak itt dolgozni, és No profot rabszolgahajcsárnak tartják. Persze minden csak viszonyítás kérdése, azért szerintem No ugyan maximalista, de korrekt és udvarias, és a rezidensek örülhetnek, hogy nála rosszabb főnökük még nem volt (az pl. otthon elképzelhetetlen, hogy a rezidensek kíméletére egy prof személyesen is két benti ügyeletet vállaljon...). Volt hétfőn egy "búcsúparty" is egy étteremben, ahova az osztály összes dolgozója, takarítótól a professzorokig mindenki hivatalos volt, hogy megköszönjük a rezidensek munkáját. Ők mutattak egyébként nekem egy blogot, ahova egy névtelen francia rezidens tesz fel kétnaponta képeket/animációkat a rezidensek életének vicces illusztrálására, és megdöbbentem, hogy a problémák és a sztereotipiák mennyire nemzetköziek (pl. az ortopéd-hallgató egy gátlástalan Casanova, a bőrgyógyász egy plázacica, a pszichiáter holdkóros, a mentős adrenalin-függő, és a neurológus - hát az egy SZTK-szemüvegkeretes okostojás).

Közben egy mérföldkőhöz is jutottam: kiolvastam az első, nem szakmai tárgyú francia könyvet, 400 oldal! Igaz, hogy ponyva, persze egy krimi (Jo Nesbo), de tök jól követtem a sztorit, rájöttem, ki az egyik gyilkos, a poénok nagy részét is vágtam, csak a káromkodásokat/szlenget nem mindig értettem (mondjuk káromkodásból nem túl széles a repertoárjuk). Most egy másik ponyvát, egy romantikus-vicces lányregényt olvasok, amit egy kolléganő adott kölcsön.

Az októbert a mellrákkal szembeni küzdelemnek szentelték városszerte, voltak felvonulások, beszédek, kiállítások, szórólapok, túrázás, stb. A mozgalom jelképe a rózsaszín szalag, és ezért a kórház kantinjában hetente egyszer csak rózsaszínű ételeket-italokat szolgáltak fel. Mivel ezek száma véges (cékla, lazac, vöröskáposzta, eper), azokon a napokon a szokásosnál is nehezebb volt ehető menüt összeállítanom magamnak.

A cím egyébként egy Edith Piaf szám, kb. annyit tesz, hogy "rózsaszínben látom a világot".

Buenas tardes, Madrid! 3. - este

De persze nem csak múzeumokba mentünk, hanem jókat ettünk-ittunk a számtalan és este csurig telt étterem-bár közül válogatva. Az egyik spanyol "specialitás" a tapa, ami azért van idézőjelben, mert ez csak egy gyűjtőnév, és bármilyen kis mennyiségű falatkát lehet alatta érteni (a sültkrumplitól a pirított tintahalon át a zöldségsalátáig). Ebből a kedvencünk a pirítóskenyéren tálalt karamellizált dinsztelt hagymára olvasztott mézes kecskesajt volt. Nyammm. Hétfő este az egyik kerületben tapas-fesztivál volt, amely során minden kis bár, italmérés, étterem egyfajta tapat csak 1 euroért adott, és erről volt egy térkép fotókkal, hogy melyik finomságért hova kell menni. A kerület emlékeztetett a pesti Kertész-utca környékére, vagyis rengeteg ember kinn és benn, minden második ház aljában kajálda vagy bár, sokféle ízvilággal (arab, görög, thai, japán, spanyol...). Végül csak háromfélét volt erőnk végigkóstolni, főleg, mert sangriával is leöblítettük a falatkákat :)

Egy másik este egy fedett piacon ettünk, ami nem hagyományos zöldségpiac, hanem kifőzdék-cukrászdák sorozata, középen pultok fogyasztani és koccintani (tele volt a hely). Itt is nehéz volt a nagy választékból dönteni, bár az árak is magasabbak voltak, nyilván a turistákra való tekintettel.

A kaja-bazárban, még holtidőben

Ide nem mentünk be a bikafejek miatt

Ez is egy tapas-bár a fesztiválról, még nyitás előtt

"Sonkamúzeum" - hentes+bár, néha kinn is áll a sor

A legjobb sangria, plusz görögös tapa

Este 10-ig vannak nyitva a boltok, sok vasárnap is, így jóllakottan még lehet ruhákat és cipőket próbálni desszertnek. Felfedeztünk még egy finomságot, ami itt nagyon népszerű: olyan, mint a fagyi, csak natúr joghurtból, és arra lehet választani gyümölcsöket vagy magokat öntetnek.

Vasárnap délelőtt hatalmas és nyüzsgő piacot rendeznek egy másik kerületben, ahol mindent (régit és újat) lehet kapni, élelmiszeren kívül. Itt a helyiek közül is sokan voltak, és órákig nézelődtünk-tülekedtünk-vásároltunk.

Plaza Mayor este, az éttermek tömve

Puerta del Sol este 10-kor, egy szoboremberrel a sok közül

Egy főutca este 10-kor szombaton

A piac egy kicsi részlete

Hétfő délben a Puerta del Sol-on szembejött maga Rafael Nadal!!! (mi sem ismertük fel elsőre, mert girnyónak tűnt)

Holá, Madrid! 2.

Madridban kultúra-éhségünket számos híres és kevésbé híres múzeum enyhíti, mi ezek közül a Reina Sofia Múzeumot és a Thyssen-Bornemissza magángyűjteményt választottuk. Előbbi fénypontja Picasso Guernica-ja, mellette fényképsorozat mutatja a festmény elkészülésének fázisait: nagyon érdekes, hogyan változtatta folyamatosan a koncepciót, az elrendezést, a hangsúlyokat... Az utóbbi pedig a 12. századtól a 20. századig mutat be remekműveket, köztük két Moholy-Nagy alkotást - bár egyes 20. századi remekműveket némi szkepszissel néztünk (pl. a "Gesztenyeszín alapon zöld négyzet" címűt és tartalmút), de ez bizonyára csak a képzelőerőnk hiányát bizonyítja.

Az egyetlen igazán derűs napot a szabadban, azaz a botanikus kertben (az egyetlen csalódás) és a hatalmas városligetben töltöttük, ahol szobrok, focipályák, büfék, Kristálypalota és egy nagy csónakázótó biztosítja a nagyérdemű kikapcsolódását. Elég sokan voltak a parkban, nem csak turisták, és húszlépésenként egy-egy előadó próbálta felkelteni az érdeklődésünket és ezt aprópénzre váltani. Némelyek egész tisztességesen megdolgoztak ezért, pl. bűvész-műsort vagy breaktáncot adtak elő, míg mások megelégedtek a "szoborember" produkcióval, ami az egész városban igen népszerű. Közülük a kedvencünk az értelmetlen Arany Kos volt: egy ember ült egy arany lepel alatt, a fején egy irtó nagy mű kosfejjel, és ha pénzt dobtak a kalapba, akkor bégetett és megrázta a csengőjét.

A legnagyobb bikaviadal-aréna a városban

Kb 25.000 néző fér be

Híres torreádorok szobrot is kaptak

Az utcaneveket szépen kicsempézik

Kilátás a teraszunkról

     

Amúgy az utazás baljósan indult: L. repülőgépe műszaki hiba miatt késve szállt fel, majd félúton visszafordult és másfél órát keringett Bp felett, végül hajnalban (12 órás késéssel) szállt fel a pótjárat. Én este Poitiers-ből Párizsba vonatoztam, ami csak fél órát késett (egy holtrészeg utast kellett a mentősöknek letessékelni a szerelvényünkről), majd a reptér közelében szálltam meg egy kis, elég új motelben a semmi közepén. Kicsit olyan volt, mint a Psycho-ban a szálloda (az udvarról nyíltak a kis apartmanok), és aggódtam is, hogy a kedvesnek tűnő recepciósfiú majd leszúr miközben tusolok, főleg, miután kicseréltettem vele a lepedőt, mivel volt rajta jópár koszfolt (ez mondjuk egy bangkoki szállóban és árakkal elment volna, na de itt és ennyiért...de igazat adott nekem a srác is, legalábbis ellenkezés nélkül kicserélte). De a gépen másnap nem késett, így délelőtt meg is érkeztem a belváros szívében levő szállodánkba, ahol az elég álmos L. fogadott.

A szállodánk a 80-as években talán még jónak számított, de mivel azóta semmit nem változtattak vagy újítottak rajta (kivéve az ajtóra szerelt dupla zárat, ami önmagában is elég ijesztő), nem csodálkoztunk, hogy viszonylag kedvező az ára. A hatodik emeleten kaptunk egy elég lepukkant szobát, de tetőterasszal(!), igaz, hogy a fürdőben potyogott a csempe és az ablaka a szomszéd szoba teraszára nyílt(?). Sajnos a belváros fogalma még ide is erősen felhallatszott, főleg a szigetelés elégtelensége miatt, kiegészítve a folyosói zajokkal. A honlapjuk állításával ellentétben nem volt wifi (csak jó drágán), a reggeli pedig a régimódi ültetős+pincéres stílusban zajlott, hogy még véletlenül se ehessünk egy zsömlével többet. De legalább a kávéból lehetett repetázni. 

Amúgy a visszaút sem volt zökkenőmentes, Párizsba még időben ért a gép, de a csomagok kézbesítésével nagyon elcsúsztak, majd még taxival is csak 75 perc alatt jutottunk be a pályaudvarra a nagy dugók miatt, pedig a sofőrt erősen motiváltam, és tepert is rendesen, ahol lehetett. Így pont 10 perccel az utolsó vonatom indulása után értem rohanva a peronra, de itt már meg sem lepődtem, amikor tömeg és káosz fogadott. Ezúttal egy öngyilkos miatt késtek 2-3 órát a vonatok országszerte, és így egy órányi várakozás után felszállhattam (a kalauz külön engedélyével) az eredetileg 1,5 órával az enyém előtt induló vonatra, amely végül saját magához képest 3, az utolsóhoz képest 1,5 órányi késéssel érkezett meg éjjel Poitiers-be. De ezt még mindig nagyobb örömmel fogadtam, mintha megint Párizsban ragadtam volna éjszakára.

Holá, Madrid!

Kivettem pár nap szabadságot, és L-val csajos kiruccanást tettünk Madridba. Ő Budapestről érkezett (sok viszontagság után, de erről majd máskor), én Párizson át Poitiers-ből (ahova sok viszontagság árán jutottam vissza, de erről majd máskor).

Madrid egy lüktető nagyváros, ahol az utcákon a legnagyobb tömeg este 9 és 11 óra között van. Nem is képzeltük volna, hogy 3,5 millió lakosa van, mert a belváros is szellős, nagy terek és parkok díszítik. A gazdasági válságuk sem nyilvánvaló, legalábbis a belvárosban: nincs több szakadt/kéregető ember, mint nálunk, és a boltok tele vannak vásárlókkal (és legnagyobb örömünkre este 10-ig nyitva vannak, vasárnap pedig 9-ig!).

A programot lazára vettük, nem ugrottunk ki hajnalban az ágyból, hogy eggyel több szobrot megnézhessünk, inkább kényelmesen megreggeliztünk, majd sétatempóban jártuk be a látnivalókat és a múzeumokat, és ha megtetszett egy bolt vagy egy kávézó, akkor bementünk, ha elfáradtunk, akkor pihiztünk a parkban. Azért így is soksok szépet és érdekeset láttunk, csak az időjárás lehetett volna kellemesebb...

Ízeítőül néhány kép, először a műemlékekről:

Madrid címerállata az eperfát dézsmáló medve 

A királyi palota, de már nem itt lakik a királyi család

Ez nem műemlék - ezen a téren volt a szállodánk

Az egyik parkban üresen álló Kristálypalota (egy régi világkiállításra készült)

Caixaforum - kortárs múzeum függőleges kertfallal

Főposta

A városligeti csónakázótó, XII. Alfonz emlékművével

A Cervantes-emlékmű mellékalakjai

Diplomavédés

A héten három végzős rezidensünk is megvédte a szakdolgozatát, és ebből az alkalomból megtudhattam, hogy is zajlik itt az ilyesmi.

Az oktatási rendszer kicsit más, mint nálunk: öt év egyetem után egy nagy, országos írásbeli államvizsgát tesznek, ami alapján az ország összes végzősét rangsorba állítják, és a helyezésük sorrendjében választhatnak szakirányt és várost, amelyek száma előre szabott. Érdekes módon itt is a szemészet és a gyerekgyógyászat a legnépszerűbb, ellenben a neurológia a középmezőnyben van, és nem leghátul, mint nálunk. Aztán 2+2 év rezidensképzés után (közben) kiválasztanak egy témát, nyilván az intézetvezető professzor iránymutatásával, és lehetőleg saját vizsgálatok/felmérések/adatgyűjtés alapján írnak egy cirka 50 oldalas szakdolgozatot. Ennek elbírálására négytagú bizottságot kérnek fel, amely a védés alkalmával ünnepélyesen összegyűlik az egyetem egy termében, amely külön erre a célra szolgál. A védés nyilvános, és a család apraja-nagyja eljön, meg a sok barát, kolléga, szomszéd is (köztük én). A bizottság tagjai bíbor-fekete talárban bevonulnak, majd a jelölt 20 percben összefoglalja dolgozata lényegét mutatós powerpoint-os előadásban.

Ezután a bizottság egyik tagja (opponens) ismerteti véleményét, javaslatait a dolgozatról, majd feltesz néhány (elég benignus) kérdést. A rezidens válaszol, ezzel megcsillantva tájékozottságát a témában. A bizottság többi tagja is megdícséri a dolgozatot és kifejti személyes meglátásait, esetleg feltesz egy-két kérdést, amire néha ő maga válaszol. Végül a bizottság elvonul (szerintem kávézni), és visszatérve ünnepélyesen bejelentik, hogy a dolgozatot elfogadják kiváló/jó minősítéssel, és ezzel a doktori címre jogosultnak nyilvánítják a jelöltet. Akinek ezek után Hippokratész mellszobra előtt ünnepélyesen fel kell olvasnia a hippokratészi esküt, és ezzel doktorrá és egyben szakorvossá válik. (Nálunk ugyanez 6 év egyetem + 5 év szakképzés után, két külön vizsga letételével lehetséges.)

Azután vagy sírnak vagy kacarásznak a családtagokkal, és mindenkit meghívnak egy állófogadásra egy étterembe, ahol jót mulat mindenki.

Szegény Amélie

A tegnapi nap egy kész vesszőfutás volt...

Délelőtt viziteltem (rezidens nélkül, de három lelkes medika kíséretében, akik nagy kerek szemeket meresztenek, ha kérdezek valamit, de válasz ritkán érkezik), aztán ebédidőben szakorvosi válsággyűlés a novemberi ügyeletek témájában, aminek most csak a végkifejletét mondom, mert inkább részletesen kifejtem egyszer (ha már értek minden részletet), szóval hogy novemberben kb. 2 hétköznap mindenkinek (értsd: a professzoroknak is) benn kell majd ügyelnie 24 órában, de másnap nem jár szabadnap, és az ügyeleti díj még egyeztetés alatt áll.

Innen ebéd helyett hazarohantam, hogy várjam a kazánszerelőt, aki 2-4 között ígérte magát, de 2-kor már rám telefonált, hogy hol vagyok és ő nem tud rám várni, én meg futva értem haza, miután végre találtam egy helyet a parkolóház alsó emeletén. Megnézte a cirkot, ütögette, majd közölte, hogy egy xhskdvscww elromlott benne, és azt ki kell cserélni, ezt persze meg kell rendelni előbb, de LEGelőször is a lakástulajnak ki kell fizetnie a szerződésük hátralékát (ugyanis a tulaj éves átalány-szerződést köt velük régóta az ilyen esetekre, de elfelejtette megújítani). És majd jelentkezik. Tehát továbbra sincs fűtésem, de még szerencse, hogy szokatlanul megenyhült az idő.

Szaladok vissza, és konstatálom, hogy az autó (Amélie) vezetőülés felőli ajtaját behorpasztotta valaki (nem én, és nem tudom, mikor), de nem szólt és így nem fedezi a biztosítás. Bosszankodva indulok vissza a munkahelyre, de a parkolóházban a felfele vezető hajtűkanyart egy kicsit szűken sikerült bevenni, és... szegény kocsi teljes jobb oldalát meghúztam. Nem kicsit, nagyon. Behorpadt több helyen, meg a keréktárcsa is felhorzsolódott... erről inkább nem teszek fel képet, mert horrorisztikus látvány. Azért az ajtó csukható maradt legalább.

Na hát ez egy elég szörnyű nap volt. Amikor meséltem a balesetemet a többieknek, egyhangúlag helyeseltek, hogy abban a parkolóházban rohadt szűk a feljárónál a kanyar, és egyébként látszik is ott a falon, hogy nem én vagyok az első, aki rosszul számolta ki a fordulási szöget. De a héten mások autója is pórul járt, Laurene defektet kapott és az út szélén kellett kereket cserélnie, egy másik rezidenslány meg ma reggel koccant. Erre egy kedves kollégánk (pasi és három csilivili kocsi tulajdonosa) csak annyit jegyzett meg, hogy a nőket nem lenne szabad volánhoz engedni. 

Városliget

Ezen a hétvégén végre nem ügyeltem és a szombati vizitben sem rajtam volt a sor, így eljuthattam a piacra, aztán boltokba, postára, megint boltokba, vonatjegyet intézni, boltokba. Közben még ebédet is főztem. Ezután egy romantikus szombat estét töltöttem a cirkokazánnal, amely nem akarja beindítani a fűtést, bár szerencsére meleg víz még van. Előkerestem a használati utasítást, majd ügyesen kiegyenlítettem a belső nyomást (mert nagyon alacsony volt), párszor ki-bekapcsoltam, ütögettem, könyörögtem, de semmi. Pedig nem mutat hibát a kijelzőn, és májusban gond nélkül tudtam fűteni egy-két napon át. Mivel vasárnap a légy sem mozdul, leghamarabb holnap tudom majd felhívni azt a karbantartó vállalatot, aminek a számát a főbérlőtől elkértem, bár ő mellékesen utalt rá, hogy valószínűleg késett az idei tagdíjjal és így előfordulhat, hogy nem lesznek túl készségesek, de hátha mégis. Ő mindenesetre külföldre megy pár napra, de ha azalatt nem boldogulok (és nem fagyok meg), majd segít. Hát köszi. Szóval most be kell öltöznöm itthon, és még szerencse, hogy a fürdőben villanymelegítő van.

Ezért délután elmentem sétálni, hátha kinn melegebb van. Ez csak a néhány napsütötte percben volt igaz, de a szabad levegő nem ártott persze. Elgyalogoltam a városligetig, ahol nyáron a tüzijáték volt, de még sosem jártam be az egészet - eddig.

Ez egy szépen rendbentartott, kovácsoltvas-kapus, gyepmesteres park, ami egy kicsinyített Margit-szigetre hasonlít: van zöld rét sportolni (itt főleg rögbiznek, lányok is), játszótér, padok, büfé (télen zárva), szökőkút (télen kikapcsolva), és egy kis állatkert. Itt olyan ritkaságokat láthatunk, mint a tengerimalac (rohadt nagy kifutóban), hullámospapagáj, aranyhal, fekete hattyú, mandarinréce, kecske, fehér gerle. Ez a rész külön kerítéssel van elhatárolva, patakkal és ösvényekkel, és a neve "angolpark". Vasárnap délután rengetegen jönnek ki, főleg gyerekekkel nyilván, de tömegesen kocognak is, meg a múltkor egy pasi csak úgy gitározott egymagában a padon.

Szerintem helyesebb elnevezés lenne a japánkert

Két gyaloglógép áll a köz rendelkezésére, pazar kilátással

Egy értelmezhetetlen műalkotás, a címe: A szerelmes oroszlán. A félmeztelen nő az oroszlán lábkörmét vágja, miközben az epedve bámulja

A fák formáravágása elengedhetetlen

Aktatologatás

A héten értesítést kaptam, hogy átvehetem a sclerosis multiplex témájú továbbképzésemről szóló igazolást a Poitiers-i orvosi egyetem rektori hivatalában.

Ez a campus területén van, így kedden, szigorúan az ebédszünet vége után legalább fél órával átsétáltam. A nőci egy dossziéból elő is vett egy sima A4-es papírt pecséttel, ami ún. "előzetes igazolás" arról, hogy elvégeztem a tanfolyamot május közepén (!), majd aláírtam az átvételi elismervényt. Azután elmagyarázta, hogy ennek az ideiglenes igazolásnak a fejében vehetem át majd jövő év márciusában (!) a végleges igazolást, de kizárólag személyesen, és akkor már értesítést nem fognak küldeni, az én dolgom, hogy jelentkezzek. Azaz átfutási idő 10 hónap. Pedig ez csak egy sima továbbképzés, nem államvizsga vagy ilyesmi.

Az orvostudományi és gyógyszerészeti kar homlokzata

Közben partizánharcot vívok a szakrendelés titkárságával (ez nem azonos az osztály titkárságával, akik nagyon segítőkészek). Ugyanis rebellis idiótának tekintenek, aki homokot szór az olajozott fogaskerekek közé. Kevésbé költőien részletezve a helyzetet: a szakrendeléseken a dokik nagy része (távolról sem mindenki) rögtön a betegvizsgálat után, néha a beteg jelenlétében mondja diktafonra a leletet. Nekem azonban a szöveg szabatos megfogalmazása nem kis erőfeszítés, ez hosszadalmas, vagyis nem jut rá idő két előjegyzett beteg között, ezért a rendelés végén a dossziékat felcipelem a szobámba, és ott nyugodt körülmények között csiszolgatom mondatról mondatra az ambulánslapot. Így viszont a dossziék kikerülnek a titkárság hatósugarából, és ez rettenetes bonyodalmakhoz vezet, úgymint dossziék nyom nélküli eltűnése. Kezdetben visszacipelgettem őket sajátkezűleg, de ez nem tetszett nekik, mert ha nem a megfelelő ember vette át és nem a megfelelő helyre rakta, akkor elvesztették. Hogy engem kíméljenek (cöcö), egyeztettük titkárságvezetői szinten (!), hogy a dossziékat a mi emeletünkön a mi titkárságunkon egy adott polcra rakom, és egy kijelölt irodista majd mindennap leviszi a megfelelő helyre. De a jelek szerint ez sem működik, mert kétnaponta kapok a titkárnőktől e-maileket, amiben dossziékat reklamálnak ill. keresnek rajtam, vagy olyan is volt, hogy rámszólt, hogy elfelejtettem lediktálni egy beteg lapját, mire kissé pikírten visszaírtam neki, hogy hányas számú file-ban találja meg az adott szöveget (nem vette a fáradtságot, hogy lejjebb görgesse a lapot). Aztán előfordul, hogy 20 perccel később újabb e-mailben megírja, hogy ja, bocs, közben meglett a dosszié. Egyszóval arra pazarolják az idejüket, hogy engem hibáztassanak és maceráljanak, ahelyett, hogy 1. rendet tartanának a dossziék között, 2. nem felejtenék ki a levelekből a mellékleteket, 3. kijavítanák a gépelési hibákat, mert ez utóbbi is rám marad.

De reménykedem, hogy újabb pár hét alatt talán sikerül megoldani ezeket a hatalmas logisztikai problémákat.

Amelyek egy része szerintem abból az idióta rendszerből ered, hogy egy adott betegnek minden osztályon külön hatalmas dossziéja van (tehát külön tárolják őket, és nekem nincs automatikus hozzáférésem mondjuk a kardiológiai dossziéhoz). Egyébként a számítógépes adatbázisban szerepelnek a zárójelentések meg az ambulánslapok, de nem mindig elég részletesek, illetve a zárójelentések sokszor 1 hónappal a beteg távozása után készülnek el, ez itt teljesen normális átfutási idő. 

Csapó, indul!

Pénteken elkezdték a kéthetes folyamatos forgatást a sürgősségi osztályon. A fogadó aulát és a vizsgálati helyiségek felét bekamerázták, ezen kívül 3-4 operatőr folyamatosan köröz vagy követi az eseményeket vállravethető kamerával. Ha a beteg belegyezik, akkor mikrofont szerelnek rá, illetve várakozás közben/ellátás után kérdéseket tesznek fel neki és a személyzetnek is.

Péntektől hétfőig én voltam az ügyeletvezető, és így nem örültem nagyon az időzítésnek, mert semmi kedvem szerepelni vagy nyilatkozni, cukkoltak is a kollégák, hogy majd egy címlapon találom magamat, mint vendégszereplő híres magyar sztár. Kiderült viszont, hogy előnye is van a forgatásnak: a sürgősségi dolgozói megpróbálják azt a látszatot kelteni, hogy szervezetten és szakszerűen dolgoznak. Tehát például nem a bejárati folyosón váratják a betegeket glédába állítva a hordágyakat, hanem - áttolják őket a hátsó folyosóra, ami nincs bekamerázva. És nem úgy hívnak konzíliumot, hogy "te, gyeremán le, itt valami idegeredetű baja van egy csávónak, legalábbis a beutaló szerint, mer'én még nem láttam a beteget", hanem ehelyett "lenne szíves tanácsot adni, mert a vizsgálatnál mintha különbség lenne a két térdreflex között, de a CT nem mutat semmit". Szóval a rezidensek elégedettek a helyzettel, kevesebbet zargatják őket, bár cserébe kerülgetniük kell a kamerázott területeket, hiszen ők is szerények.

Péntek este csak nem tudtam megúszni a megörökítésemet. Egy beteget erős fejfájás miatt utaltak be, de szerencsére minden vizsgálata jó lett és a fejfájása is elmúlt közben, szóval haza akarták engedni, de ehhez kellett a jóváhagyásunk. Lemegyünk a rezidenslánnyal, ott találjuk a bemikrofonozott fiatal, szőke lányt, akit megvizsgálunk, megnyugtatunk és hazaengedünk. Utána odajött hozzánk egy szervező-emberke, hogy felírja a nevünket (majd az írásbeli beleegyezéshez), és lelkendezett, hogy milyen érdekes ez az eset. Mi a rezidenssel csak fapofával felhúztuk a szemöldökünket, hogy "valóban?", mert hát ez számunkra a legbanálisabb rutinfeladat volt. Az a gyanúnk, hogy más szempontok játszanak szerepet az alanyválasztásnál - nem véletlenül nem a fogatlan, szakadt, dezorienált bácsit fogják bemikrofonozni, pedig az ő esete szakmai szempontból valószínűleg érdekesebb.

A hétvége maradék része is egész nyugodtan telt, és remélhetőleg a tettrekész plusz kompetens sürgősségisek a kamerák eltávolítása után is megőrzik ezen erényeiket.

Poátövin esték 2.

Egy kis kiegészítés az előző bejegyzéshez:

az egyik egy sztori, amit még Olivier mesélt annak illusztrálására, hogy nem mindig hiperunalmas az Poitiers-i éjszakai élet. Tavaly egy szép nyári estén egy másik rezidenssel üldögéltek egy söröző teraszán, mikor jött egy pacák, aki az utca közepén nekiállt papírt és rongyot tömködni egy üvegbe. A tájékozott Olivier viccelődött is, hogy biztos Molotov-koktélt csinál, de csak addig röhögtek, amíg a pasi tényleg meggyújtotta a rongyot és az egészet bedobta a söröző teraszára, ahonnan mindenki fejvesztve menekült. De szerencsére amatőr tákolmány volt, így magától elaludt, mielőtt felrobbant volna. Az este további részét a rendőrőrsön töltötték tanúvallomás céljából. Másnap pedig a kórház sürgősségi osztályán látták viszont az elkövetőt, akit bilincselve hoztak a zártosztályra.

A másik néhány kép a főtéri művészeti fesztivál szobraiból:

Múmia

Múmiák

És egy égnek meredő középső ujj

Poátövin esték

Szerda estére stressz-levezető tornát terveztünk a rezidenslányokkal tollasozás formájában, ilyet a nyáron már csináltunk egy-két alkalommal. A kórház közelében van egy kicsit lepukkant sportlétesítmény mindenféle pályákkal, amiket ki lehet bérelni 1-2 órára. Ezúttal nem foglaltunk előre, mert hirtelen jött az ötlet, hanem munka után fél 8-ra odamentünk Laurene-nel, hogy letárgyaljuk a dolgot, és majd a többiek csatlakoznak. Mikor odaértünk, nagy meglepetésre teltház fogadott (nyáron mindig egyedül voltunk), minden tenisz/tollas/squash-pálya foglalt volt, kisebb tömeg ugrált az aerobic-teremben, és az erőgépeknél sorban álltak a kidolgozott testű lányok és fiúk (inkább fiúk). Elszontyolodásunkat látva a recepciós megpendítette, hogy végülis pingpongasztalt még tud adni. Hát ha már ott voltunk, legyen pingpong, bár amikor felhívtuk a többieket és közöltük velük a hírt, már nem voltak lelkesek és így végül ketten maradtunk. A recepciósok nagy nehezen megtalálták a tetőtéri terem kulcsát, ami leginkább raktár volt, felállították nekünk a pingpongasztalt és kaptunk két kopott ütőt meg egy labdát, ami a végére elrepedt. Már évek óta nem asztaliteniszeztem, ez meg is látszott, de azért jól szórakoztunk. Aztán le kellett oltanunk a lámpát, visszazárni a raktárat, visszaadni a kulcsot. Még ekkor (este 9) is tömeg volt a klubban, amely sportlétesítményhez kevéssé méltóan egy sörözőt működtet az aulában.

Másnap este már mi is egy kevésbé aktív programra szavaztunk, és így öten bementünk a belvárosba koccintani egyet. Az adta az apropót, hogy egy hétig művészeti fesztivál, amolyan utcai színház zajlik ott, felállítottak egy sátrat, meg bizarr köztéri szobrokat és mindenfelé koncertek, előadások vannak. Egy ilyen fantasztikus előadást közelről is élvezhettünk, ugyanis a presszó teraszán ülve közeledett felénk egy "ijesztő" zombicsapat, akiket bámészkodók kísértek, a zombik meg megtámadták a gyanútlanokat, köztük az egyik rezidenslányt, és a nyakába ugrottak. Ő ennek nem örült nagyon, mert a zombi testfestékének nagy része rákenődött a kabátjára, és nem sikerült csak úgy simán leporolni. Mivel hűvös lett és megéheztünk, beültünk vacsorázni egy közeli étterembe (ahol engem már ismerősként köszöntött a főpincér, mert itt ünnepeltük júliusban Á-mal a születésnapomat). Egyébként eddigi tapasztalataim szerint a franciák bulizása vagy esti programja a legtöbbször tartalmaz egy kiadós evést, lehetőleg étteremben. Na szóval jót ettünk, meghallgattam siránkozásaikat ill. vicces sztorijaikat a neurológiai osztály életével kapcsolatban, meg beszélgettünk az utazásainkról. Louise nemsokára visszatér szülőföldjére, Tahitira, és megnyugtatott, hogy ott bármikor lenne nekem állás, mert az egész szigetvilágban csak két neurológus van.

Ezt még megfontolom, bár amikor elmesélte, hogy a helyi specialitás az egy hétig rohasztott tengeri hal nyersen, akkor jelentősen csökkent az odaköltözésem valószínűsége.