Szakdoga

Mostanság leginkább a szakdolgozatommal foglalkozom, mert vészesen közeleg a határidő, amikorra be kell adni és egy tízperces előadásban össze kell foglalni a munka lényegét - természetesen franciául, ahhhh. De most még csak az írásnál és az adatgyűjtésnél tartok (ez jól elhúzódik): pénteken ezügyben a La Rochelle-i kórházba mentem a szemészetre, és legnagyobb meglepetésemre nem várakoztak tömött sorban a betegek a folyosón, az asszisztensnők pedig trécseltek a pultnál, bár lehet, hogy csak amiatt volt ilyen nyugi, mert a szent és sérthetetlen ebédidőben érkeztem, és egyébként délelőtt itt is nagyüzemben dolgoznak... Azért a neurológusok egy részével is összefutottam egy cikkreferáló ülés erejéig (véletlenül csupa pasi volt jelen, így magasröptű poénokat kellett hallgatnom a legújabb migrén-kezelés alternatíváiról... és mind egy kicsit furi alak - az egyik inkább egy kiöregedő rockzenésznek néz ki, a másik csak gasztronómiáról tud beszélni, a harmadik mondat közepén felpattan és kirohan a szobából, mert valami eszébe jutott. Egyszóval érdekes, de barátságos társaság.)

A dolgozat szövege lassan születik, mert először az angol szakirodalmat kell értelmeznem, szintetizálnom, és utána lefordítani ékes francia bővített mondatokká - hát ez még nem megy kisujjból kirázva. És a saját munka bemutatásáról szóló fejezet még csak ezután jön.

Viszont reggelente pont az udvarom sarkába süt a nap, és a lila kerti asztalom mellett a lila kerti széken a lila párnán ülve fogyaszthatom el a teámat/kávémat, igaz, hogy kabátban, mert elég hideg van.

Périgord

Hétvégén kirándulni mentünk az ország belseje felé, Dordogne megyébe, azon belül is Perigord régióba, ami arról híres, hogy ott aztán TÉNYLEG milyen jókat lehet enni. Ez többek között a liba/kacsamáj és a szarvasgomba elsőszámú előállítási és fogyasztási központja, és a franciák valóban enni jönnek ide, akár messziről is. De azért angol turista is idetéved.

Szerencsére más jó dolog is akad azért, pl. kellemesen dimbes-dombos táj, minden második dombon egy kisebb kastéllyal, hangulatos kisvárosok, hajókázás, és a mi aktuális célpontunk, a Lascaux-barlang.

Ezt Montignac közelében a múlt század elején fedezte fel három kamasz, akik az eltűnt kutyájukat keresték. Utána tárták fel a barlang-rendszert, amelyben 17.000 éves, színes, lenyűgöző barlang-festmények találhatók freskószerűen. Mivel az eredeti képeket a látogatók által kilélegzett széndioxid megrongálja, azt lezárták és csak kutatók nézhetik szkafanderben, viszont megépítették a teljesen élethű mását, autentikus eszközökkel és festékekkel, és most ezt lehet meglátogatni vezetett túrákon (de fényképezni itt sem lehet).

Valóban elképesztőek a hatalmas, vörös-fekete-sárga lovak és bikák (akad egy-két szarvas is, meg egyetlenegy pálcikaember). Nem véletlenszerűen firkálták őket, hanem a domborzatot kihasználva 3D alkotások készültek, az egymás után futó elmosódott állatok pedig képregény benyomását keltik. Úgy gondolják, hogy szakrális célokat szolgált a barlang, és több generáción át, tervszerűen festették a freskót.

Mivel benn nem készülhettek fotók, ezen a honlapon tudhattok meg többet (pl. virtuális sétával):

www.lascaux.culture.fr

Egy térképen mutatják, hol keressük a bejáratot az erdőben

Vasárnap reggel is már sorbanállás volt

A barlangászás után meglátogattuk a közeli Sarlat városát, hangulatos óvárossal, dzsessz-zenekarral a főtéren. A fehér Charente-megyével (Saintes itt található) ellentétben errefelé az épületek sárgás kőből épülnek, ezzel különös sivatagi hangulatot adva a városnak. Természetesen vettünk libamáj-pástéstomot, és a szendvicset egy másik falu kihalt kastélyparkjában ettük meg. Aztán még felsétáltunk Domme faluba, ahonnan szép kilátás nyílik a folyóvölgyre, közben nyugdíjas biciklisek húztak el mellettünk felfele a dombon... A turistás részen minden második bolt liba/kacsamájat árul, és itt hallottam ezt a nagy szakértelemről tanúskodó mondatot (természetesen egy francia szájából): "jobban kedvelem a kacsamájat a libamájnál, mert lágyabb az íze, hasonlatosan ahhoz, ahogy a házinyúl különbözik a vadnyúltól". 

A környéken több falfestményes barlangot és kőkorszaki lelőhelyet is feltártak, de ezeket már nem volt időnk megnézni - majd legközelebb, egybekötve egy szarvasgomba-kóstolóval. Ezt most nem ettünk, bár elhoztam egy ingyenes receptgyűjteményt, amiben csak ilyesfajta ételköltemények vannak (mellette az árral...). 

A kacsamáj-túra egyik állomása

Sarlat

Rálátás a Dordogne folyóra Domme faluból

Fekete tulipánjaim

Most így néz ki az én kis kertecském:

A hagymák egy része Hollandiából érkezett (egy kis londoni kerülővel)

Plusz még a bougenvillea is sikeresen áttelelt

Így reggelenként nosztalgiázhatok: gyerekkorom ikonikus filmje a Fekete tulipán, természetesen a hős Alain Delonnal a főszerepben, akit annak idején elsőszámú férj-jelöltként neveztem meg (ez velemszületett jó ízlésre vall, és valószínűleg sok felnőtt hölgy is egyetértett velem akkoriban - mostanra imádatunk tárgya talán már túlkoros, de bizonyára így sem magányos).

És nemcsak az udvaromon, hanem még az Eutróp-templom tetején is sárga vadvirág nyílik:

Igaz, hogy éles szem kell, hogy észrevegyük...

 

Az okokról

Fűzök némi magyarázatot a felmondásomhoz, és bár megpróbálom megkímélni az olvasóközönséget a panaszáradattól, értelemszerűen a negatívumokról lesz szó.

Szakmai szempontból sokat tanultam itt, de a két kolléganőmnek sem ideje, sem tehetsége, sem kedve az én folytonos pallérozásomhoz. A továbbképzésemhez Bordeaux-ba illetve Poitiers-be járok, de még annyi minden mást kellene megtanulni, és erre ez a kórház nem alkalmas. Ami a neurológián belül jobban érdekelne, arra alig van itt lehetőség, mert az új "stroke-ügyelet" bevezetésével szinte csak ezzel foglalkozunk (persze ez fontos, de a neurológia ennél sokkal színesebb).

A háromnaponta (és minden 3. hétvége egyhuzamban) ügyelés irtózatosan kimerítő és stresszes, ehhez talán nem is kell kommentár. Emellett a nem-ügyeletes napi átlag 10 óra munkát a két közvetlen kolléganő nehéz természete kissé megkeseríti.

A város programkínálata szegényes, az összeköttetése más, ingergazdagabb városokkal ritkás, és így a hazautazás is például elég macerás. Ezt még az sem ellensúlyozza eléggé, hogy a vidék bájos, a klíma enyhe, és az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek.

Na ha ennyi még nem lenne elég, vannak ezen kívül a személyes/emocionális/szubjektív érvek is.

Ez nem azt jelenti persze, hogy kínszenvedés és időpocsékolás volt az eddig itt töltött másfél év, csak azt, hogy mostanra a hátrányok kerültek többségbe az előnyökkel szemben, és ideje változtatni a helyzeten...

Így ér véget az osztrigák kalandos élete

Egy elejtett félmondatom, amely szerint még sohasem ettem osztrigát, megragadt Eric fejében, aki számára ez nyilván felér egy komolyabb, de szerencsére gyógyítható betegséggel. Így tegnap este, amikor vacsorázni mentünk, és meglepetésszerűen Marennes-ben kötöttünk ki, amely Az Osztrigaparadicsom (lásd egy decemberi bejegyzés részleteit), már gyanítottam, hogy nagyobb kihívások várják éhesen korgó gyomromat.

Ebben az étteremben természetesen csak tengeri herkentyűket lehet enni, és bár a világ végén van, tele volt. Ha már idáig eljöttünk, nyilván osztrigát rendeltünk előételnek. Kihoztak egy rakás jégkásán 15 db osztrigát, és mint megtudtam, ezek az izék (puhatestűek?) teljesen nyersek, sőt mi több, élnek, és létük egyenesen a gyomrunkban fog végződni. Miközben ezt az információt próbáltam figyelmen kívül hagyni, egy célszerszámmal (minivilla) szakszerűen elnyiszáltam a héjhoz tapadó izmot, utána a klasszikus ízesítést követve pár csepp citromlevet tettem rá, majd sikerült egészben beügyeskedni a számba, és megrágni a kocsonyás állagú élőlényt, anélkül, hogy fegyelmezett arcvonásaimon bárminemű érzelem mutatkozott volna. Egyébként meg nem is volt olyan szörnyű, mint amire számítottam: kicsit tengerízű, de inkább jellegtelen. Meg is tudtam enni belőle négyet, az elsőn kívül a többit a helyi tradíciók szerint hagymás-ecettel csepegtetve, mert akkor legalább kap valami ízt.

Főételnek valami halat választottam, aminek a francia nevét nem jegyeztem meg, magyar neve meg valószínűleg nincs, de ez még sokkal ízetlenebb volt, mint az osztriga, úgyhogy nem aratott nagy sikert nálam. Végül a desszerttel laktam jól.

Ha nem is fogok minden ebédhez osztriga-előételt enni, tulajdonképpen egész megbarátkoztam velük, és amikor komolyabb fogyókúrába kezdek egyszer (szokás szerint még nem holnap, hanem majd egy kicsit később), akkor rajta lesz a megengedett ételek rövid listáján, mert csak minimális protein és sok víz alkotja.

Elvetettem a kockát...

...ugyanis beadtam a felmondásomat (egészen pontosan: írásban jeleztem, hogy nem kívánom megújítani a május végén lejáró határozott idejű szerződésemet).

Az okokról, a döntéshozatalról és a következényeiről majd biztos lesz részletesebb bejegyzés. Most megnyugtatásul csak annyit, hogy úgy érzem, jól döntöttem.

És ha valaki esetleg amiatt aggódna, hogy ripsz-ropsz megszűnik a blog, az is fellélegezhet, mert a Saintes-i hétköznapjaim és a bejegyzéseim is még folytatódnak egyelőre.

Két jó hír

Az egyik, hogy végre megjött a tavasz:

Én kis kertem kertettem...

A másik, hogy még a franciáknak is gondot okoz a helyes ragozás (alany-állítmány egyeztetése):

Felirat a kórház liftjében. Azóta kicserélték.

Bocs a béna képekért, de a régi fényképezőgépem bedöglött, az új meg még nem érkezett meg, így marad a telefon.

Vendégségben

Az elmúlt héten egész sokszor voltam vendégségben, és ez már nagyon jól jött a sok munkával és egyedül töltött este után...

Pénteken E szólt, hogy itt van látogatóban a húga Londonból, és elmehetnénk beülni egy bárba. Mindezt olyan nagyvilági módon, mintha a városban több bár lenne kettőnél (ezek egymás mellett a főtéren találhatók). Úgyhogy beültünk A Bárba, ittunk eperlikőrös mojitot (a natúr jobb), meg ettünk fura salátát, és sokat nevettünk - olyan csajos este volt.

Másnap Bordeaux-ba mentem egy gyógyszercéges rendezvényre, de csak mert régóta megígértem, és így sajnos hatkor kellett kelnem a vonathoz, brrr (Bdx-ba még nem merészkedem be autóval). Az egyik előadást egy elég ismert katalán neurológusnő tartotta, folyékony francia nyelven, majd a franciául nem beszélőknek folyékony angolsággal válaszolt... ez már valami. Estefelé értem vissza, és szerencsére volt vacsorameghívásom Erichez, így nem kellett magamnak főznöm - ezt megtette helyettem ő, a konyhaművész.

Vasárnapra E kapott ebédmeghívást a gyülekezet egyik családjától, és ezt a meghívást nagylelkűen a húgára és rám is kiterjesztették.
Ez egy nagybirtokos család, egy 19. századi udvarházban élnek hatalmas földekkel, Saintestől 30 km-re. A család három ága megosztozott az épületeken meg a földeken, és egy cégen (alapítványon?) keresztül közösen igazgatják a szőlészetet, illetve elosztják a jövedelmeket. A szőlőből pinau-t termelnek (édes likőr), de van marhacsorda, veteményes, halastó kacsákkal és erdő is (meg teniszpálya és medence). Minderre nem vágnak fel, hanem a néni maga műveli a veteményest és gondozza a tyúkokat, a testvére meg vasárnap délután a szőlőben kapál.
Az aperitifet (saját márkájú pinau) a begyújtott kandalló előtt fogyasztottuk el, utána a kicsit hűvösebb ebédlőteremben egy 16 személyes asztalnál ebédeltünk heten, egy 18. századi gobelin alatt. Utána kellemes séta során bejártuk a birtok egy parányi részét, megkóstoltuk a tavalyi szüretelésű pinaut és megtekintettük a muzeális lepárlót, végül ismét megmelegedtünk a kandallónál. A házigazda bácsi 80 éves korát meghazudtolva ragaszkodott hozzá, hogy hazafele útbaejtsünk egy közeli román kori templomot és ők is elkísértek mindent. Még szakkönyvet is hozott magával, hogy pontosan elmagyarázhassa, melyik faragvány miért különleges. A templom valóban bájos volt, és még egy második hasonlót is meglátogattunk, de aztán mi (a vendégek) már annyira elfáradtunk, hogy a bácsi sajnálatára a harmadikat már nem néztük meg, hanem hazaautóztunk.

Kedden pedig palacsinta-vacsora volt ismét E-nál, egy szórakoztató meglepetésvendéggel (Xavier), akinek legfőbb ismertetőjele, hogy még soha nem hagyta el az országot, és erre nagyon is büszke.

A szőlőben pitypang (francia neve azt jelenti: ágybapisilő)

A főépület

Egy szép oszlopfő a 12. századból

Spleen

Az adóhivatal már biztosan tud a létezésemről, bár az éves személyi jövedelemadóról még nem küldtek értesítést (ők számolják ki), de most kaptam egy levelet, hogy pontosítsam a januári lakhatási adóbevallásomat - TÉNYLEG nincs kábeltévém? Mert annak van külön díja (mármint a szolgáltatónak is kell persze fizetni, de a városnak is), és annak idején nem ikszeltem be, hiszen nem volt TV-m. De kiderült, hogy nem az számít, hogy használom-e, hanem hogy van-e előfizetésem, az pedig van (az internettel). Úgyhogy a szemfüles hivatal bekasszíroz majd rajtam 10 eurot, bár továbbra sem használom a kábeltévé szolgáltatását.

A kórházban visszakapcsolták a fűtést a 5-10 fokos szokatlan hideg miatt, de csak a betegszobákban, ezért az orvosi dolgozószobákban továbbra is fagyoskodhatunk, ugyanis semmivel sem tudjuk mi magunk szabályozni a hőmérsékletet (hétvégén eddig sem fűtötték az irodákat feleslegesen).

A Tanár Úrral végre továbbléptünk (időben vissza) a barokk irodalomról a reneszánszra, illetve múlt órán egy Baudelaire-kötetet kaptam tőle, és abból olvasunk a tucatnyi "Spleen" című versből többet is, mind nihilista és világfájdalmas. És kaptam dicséretet is, mert sikerült jól megoldanom egy szókitöltős feladatot, amit az elsőéves egyetemistáknak szokott feladni, és nekik állítólag nem mindig sikerül helyesen. Hurrá, hurrá - úgyhogy most feladta az eggyel haladóbb szöveget, na ez már komoly fejtörést fog okozni...

Hermione

Az esőszünetet kihasználva tegnap kirándulást tettem a közeli Rochefort-ba, amely a Charente folyó óceáni torkolatánál elhelyezkedő, valaha szebb napokat látott kisváros. Leginkább a múltjára lehet büszke, ugyanis itt működött a 17. századtól kezdve a királyi "hajógyár", valamint tengerészeti akadémia és a tengeri és trópusi betegségekre (!) szakosodott orvosi egyetem. Az egész város tehát a hajóépítésből élt, és ma is megtekinthető például a Királyi Kötélfonó.

Persze ma már leáldozott ennek az iparágnak és egyben a városnak is, mígnem 1997-ben kitalálták, hogy újból megépítik a legendás Hermione hadihajót, amely La Fayette tábornokot vitte az Újvilágba és részt vett a függetlenségi háborúban, aztán 1782-ben a hazai partoknál zátonyra futott. Sőt, hagyományos módszerekkel és anyagokból építik újjá, ezért is tartanak még csak a felénél 15 év alatt (megjegyzendő, hogy annak idején a Hermione-t hat hónap alatt építették...). Az építés folyamata élőben megtekinthető, vagyis a szemünk láttára (kivéve persze vasárnap) dolgoznak a kötélverők, a kovácsok, az ácsok, stb. Tavaly nyáron tették vízre a dokkban a hajót, most már fel lehet menni a fedélzetére, és épp a 47 méteres főárbocot készítik. A terv szerint, ha egyszer kész lesz, a hajó megteszi majd az eredeti utat Amerikába és vissza.

Mindezt adományokból finanszírozzák, és ez ma a város fő látnivalója - érdemes lesz mondjuk öt év múlva visszalátogatni, hogy is állnak a fiúk a munkával.

Amúgy a hajó meglepően kicsi, 44 m a hossza, de annak idején 300 ember kelt át rajta az óceánon. A kiállításon sok érdekes dolgot megtudhatunk a hajózásról - pl. van vagy harmincféle csomó és húszféle csiga, meg azt is, hogy már a 18. században szabvány határozta meg az állami hajók orrfigurájának pontos kinézetét (vicsorgó, két lábon álló oroszlán, mancsaiban címerrel).

Királyi Kötélfonó

Vitorlakupacon őrködő cica

Összesen 25 km-nyi kötélzet kell majd

Az árboc 70 cm átmérőjű, és 7 hosszanti elemből préselik össze