Az egészségügy fogyasztói oldalról 3.

Ha már minden hónapban 70 eurot fizetek a kiegészítő magán-egészségpénztárnak (ún. mutuel, ami itt gyakorlatilag csak a legszegényebbeknek nincs), úgy döntöttem, végre egyszer hasznát is veszem és lecserélem a régi szemüvegemet. Ugyan csak elvétve hordom (kontaktlencsém van), úgy vettem észre, hogy itt kifejezetten menő dolog szemüvegben járni: bár a fiatalok körében népszerű vastag fekete keretes nagy szemüveg nekem nem jön be, láttam néhány valóban csinos vagy fantáziadús darabot, amely tényleg dob az illető külső megjelenésén. A legprofibbaknak persze többféle keretű szemüvegük is van, amit az alkalomhoz és az öltözethez illesztenek (No profnak is három van, ebből az egyik ijesztően élénkzöld).

Az ötlet már rég megszületett tehát, de a kivitelezés több hónapba telik, az alábbi forgatókönyv szerint:

1. szemüveget íratni egy szemésszel - egy szemészeti vizsgálatra 6 hónapos az előjegyzés vagy több, de nekem oltári szerencsém van, mert B. szemész, így bemondásra felír és postáz egy receptet

2. elmenni az optikushoz és hosszas válogatás, szaktanácsadás és hezitálás után az új keret kiválasztásra kerül (+ egy akció keretében bónusznak egy második is, hogy én is menőnek érezzem majd magam)

3. az optikus ad egy hivatalos árajánlatot az egészre (keretek+üvegek), az összegtől kihagy néhány ütemet a szívem, de majd úgyis fizeti a mutuel

4. csakhogy ehhez előbb kell a mutuel jóváhagyása az árajánlatra, amit egyszerűbb esetben az optikus is meg tud kérni, de itt a bonyolultabb eset állt fenn, mert az optikus nem része az XY üzletláncnak, amely szerződött az én mutuelemmel. Tehát levélben (vagy opcionálisan faxon) el kell nekik küldeni az árajánlatot az ügyfélszámommal.

5. cirka 10 napi gondolkodás után a mutuel ír nekem egy levelet, amiben kielemzik, hogy miért és mekkora részben fedezik a szemüveg költségeit (ezesetben kb 50%)

6. ezt a jóváhagyást (erre csak azért van szükség, mert vissza akarom igényelni a mutueltől, de enélkül is lehet szemüveghez jutni, csak értelemszerűen drágább) elviszem az optikushoz, és a megrendelés életbe lép

7. négy nap múlva hívnak, hogy kész az első szemüveg, lehet érte jönni, és újabb egy hét múlva a másik is

8. mivel ez az optikus tehát nem partnere az én mutuelemnek, ezért ki kell pengetnem az egész összeget (ijesztgetésül: 250 euro/szemüveg), és

9. a számlát plusz az összes vonatkozó iratot be kell terjesztenem (postán) a mutuelnek, hogy majd kegyeskedjen visszatéríteni a felét (folyamatban...).

Cserébe most már én is villoghatok szükség/hangulat esetén pápaszemben:

(bocs a béna képekért, és a valóságban azért nem ilyen vörös az orrom)

egyik

másik

És most majd lehet tanácsot adni, melyiket milyen alkalomra/egyáltalán ne vegyem fel...

Étterem-kritika á la gourmand

Szombaton leugrottam Saintes-be, ahol még kihasználtam a nagy leértékelések utolsó hullámát és vettem egy télikabátot (régóta kerestem), közben összefutottam ismerősökkel: a kórház gyógytornászával, messziről az igazgatójával is, meg egy volt betegemmel. Aztán este E-nál a parókián Erickel hármasban koccintottunk az új évre, és onnan étterembe mentünk vacsorázni (részletek alább). Eric nem tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy három hónapig miért nem adott magáról életjelet, de azzal védekezett, hogy lefoglalta a hajókeresés (kb. három éve keresi magának az IDEÁLIS vitorláshajót, amiért képes elmenni messziföldre, csak az elmúlt hónapban Angliába és Amszterdamba).

Ma délelőtt pedig elkísértem E-t a városi katedrálisban tartott ökumenikus vasárnapi misére, ahol ő volt a vendégprédikátor (a katedrális elmúlt kb 800 évében valószínűleg ő volt az első női igehirdető). Ha már ott voltam, beültem a misére is, ahol ismét találkoztam egy-két régi ismerőssel a kórházból. 

Innen kettesben ismét étterembe mentünk ebédelni, mert nem volt kedvünk főzőcskézni (ugyanis hajnali kettőig fenn maradtunk dumálni).

Alább részletes beszámoló következik időrendben az elmúlt 3 hétben meglátogatott 4 elitétteremről, de akit nem érdekel a gasztronómia, annak nem érdemes tovább olvasnia.

Az első egy Poitiers melletti faluban, egy kisebb kastélyban működik, ide egy gyógyszercég szervezett termékbemutató előadást, utána vacsorával. Egy nagy körasztalt ültünk körbe a rezidensekkel, de az előételt (aminek a mibenléte csak utólag derült ki: három kanálnyi karfiolkrém két csepp szójaszósszal díszítve) senki nem ette meg. E gyenge kezdés után sem javult a felhozatal: húsleves benne egy nagy kockányi főtt hússal és egy szelet foie gras*-val (?), majd valamilyen főtt halszelet vadas jellegű szósszal (?) és végül irtó ragacsos desszert egy gombóc vaníliafagyival. Innen többen is éhesen mentünk haza. A helyzetet rontotta, hogy a nyilvánvalóan fiatalkorú pincér(gyakornok?) elég közvetlen stílusban gyakorlatilag beszólt nekünk többször is. Értékelés: kettes alá.

A második  többek szerint az egyik legjobb étterem Poitiers belvárosában: http://www.lebis-espritbistrot.fr/index.php, ide egy péntek este mentünk két rezidenslánnyal és a pasijaikkal. Rábeszéltek, hogy próbáljam ki a galambot, mert még sosem ettem. Sajnos pont emiatt nem tudtam, hogy normális-e, hogy a közepén még tocsog a vérben a melle húsa, ezért hősiesen megettem a felét, a köretként felszolgált foie gras és krumplihab kíséretében. Desszertnek gyümölcssalátát választottam, és mindehhez jó bort ittunk. A nyers galamb ezek után otthon egy nagyon kellemetlen éjszakában részesített, aminek egy részét a mosdóban töltöttem. Értékelés: hármas, de desszert nélkül kettes.

A harmadik a szombat esti vacsora Saintes-ben itt: http://restaurant.michelin.fr/restaurant/france/17100-saintes/la-table-de-marion/2egad3g, amely 1 Michelin-csillaggal büszkélkedhet. A férj főz(!), a nő felszolgál. Mint a többi elitétteremben, itt is egy nap csak 2-3 féle ételből lehet választani, és a menü hetenként változik. Így kénytelen voltam halszeletet enni, de kellemes csalódás volt valamilyen édeskés szósszal, hagymaágyon meg mézben párolt endíviával. Mint egyetlen francia a társaságban, Eric választott vörösbort, de aztán a háziasszony mentegetődzött, hogy azt a bort nem hozták fel időben a pincéből, és így nem lenne megfelelő a hőfoka (és így nem teljesedne ki az íze), ezért egy másikat javasolt. Desszertnek mangós-gránátalmás gyümölcssaláta dukált mandulás habbal. Értékelés: négyes, a hal és a bor miatt. :)

A másnapi ebéd színhelyét mások ajánlották, és másfél évi ottlétem alatt egyszer sem tűnt fel, hogy ez az étterem létezik Saintes-ben (mondjuk jól eldugták egy sarokban): http://www.restaurant-le-parvis.fr. Itt öltönyös huszonéves fiúk helyezték kabátainkat a ruhatárba és szolgáltak fel. Előételnek foie gras-szelet, a tetején vékony réteg céklazselé, mellette néhány csepp áfonyalekvár, és hozzá helyben sült kiflicskék. Főételnek kacsamell (amit ezúttal hangsúlyozottan JÓL ÁTSÜTVE kértem, és mikor a pincér megjegyezte, hogy "biztos vagyok-e benne, mert a kacsamell átsütve túl száraz", akkor villámló tekintetemtől megfutamodva feljegyezte magának, hogy oké, akkor jól átsütve ennek az amatőrnek), amihez pirított karalábé, gyömbéres-céklás szósz és valamilyen fűszeres zselé tartozott (E szerint túl sós volt). Jóllakottan bepróbálkoztam egy capuccino-rendeléssel, és bár nem szerepelt a repertoárjukban, a pincérfiú közölte, hogy "meglátja, mit tud tenni az ügy érdekében", és ezek után hozott egy capuccino-szerű finom kávét, házi tejszínnel jól meglocsolva. Értékelés: ötös, pluszpont a capuccinoért.

Összesítésben tehát Saintes gasztro-mesterei kiütéssel győztek Poitiers ellen :)

*kacsa/libamájpástétom, sosem egyértelmű, hogy épp melyik, max az árából. Amúgy egy valamirevaló francia háztartásban MINDIG van foie gras, és elképesztő mennyiséget elfogyasztanak belőle /év/fő. 

Kíméljük a titkárnőket!

Tegnap az osztályvezető professzor (nem a No, hanem a kettes számú) négyszemközt megkért, hogy legyek szíves rövidebbre fogni a zárójelentésimet (mármint lerövidíttetni a rezidensekkel és visszafogni a javításaimat), mert az ezeket gépelő titkárnő túlterhelt (családi gondok), és nem győzi a munkát, és így csak tovább nyújtjuk a már így is egy hónapos(!) átfutási időt.

Amikor látta rajtam, hogy szóhoz sem jutok a megdöbbenéstől és nem támogatom feltétel nélkül az ötletet, elkezdte magyarázni, hogy különben is felesleges olyan részletes zárójelentéseket ír(at)nom, mert

a) a háziorvos úgyis csak a legutolsó bekezdést olvassa el a végkövetkeztetéssel

b) ha valaki kíváncsi a részletekre, az úgyis megtalálja a dossziéban

c) a saját időmet pocsékolom a javítgatásukkal.

Magamban az alábbi ellenérveket hoztam fel ezekre:

a) hát ez bizony elég nagy baj

b) egy dosszié kikérése az archivumból 3 munkanapot vesz igénybe, kivéve szabadságolások idején, mert akkor 5

c) a munkám ezen részét speciel élvezem és a rezidensek is tanulnak belőle

d) amikor én vagyok túlterhelt bármilyen okból kifolyólag, nem tudom megkérni a betegeket, hogy most ne panaszkodjanak annyit, mert úgyis felesleges, és inkább fogják rövidre a mondandójukat, sőt, lehetőleg ne is jöjjenek a kórház közelébe, stb.

De hát errefelé az adminisztrátori munkakörben dolgozók királyi előjogokat élveznek* (ott kezdve, hogy rajtuk kívül nyilván senki sem tudja betartani a két órás ebédidőt).

Hangosan csak annyit jegyeztem meg, hogy már észrevettem, hogy ennek a titkárnőnek az átfutási ideje lassabb a többinél és ennek ellenére én szoktam szégyenszemre kijavítgatni a helyesírási hibáit, de emberbaráti szeretetből megteszem, ami tőlem telik, ám az nem mehet a minőség/információtartalom rovására.

Ebben a kompromisszumban állapodtunk meg, de a végén még megengedtem magamnak egy pikírt megjegyzést, miszerint "úgy tűnik, túlságosan igényes vagyok" (például: eddig kiegészítettem az ige nélküli tőmondatokat a zárójelentésben), mire a professzor mosolyogva (gúnyosan?) azt válaszolta, hogy "dehát ezért értékeljük olyan nagyra a munkáját".

Szóval mostantól csak. tőmondat. nincs. kötőszó. 

*pár hete egy sürgős, határidős válaszokmányt kellett lediktálnom, és udvarias kérésemre egy másik titkárnő azt válaszolta, hogy "hát nem is tudom, majd megpróbálom valahogy megcsinálni, de valószínűleg csak holnap jut majd rá idő", és természetesen délután 16:00-kor kilépett a titkárság ajtaján, mert lejárt a munkaideje és csak másnap, nagy erőfeszítések árán, egy kávészünet lerövidítésével tudta legépelni a másfél oldalas levelet.

Uszoda

Vasárnap délután ellátogattam a város egyetlen olyan uszodájába, amelyik hétvégén is nyitva van. Kissé fellengzősen a "Centre Aquatique" nevet viseli, és a város szélére kell autózni hozzá. Felnőtteknek 5 euro a belépő (a szaunáért külön kellett volna fizetni, de ezt nem tudtam).

A bejutásnál kicsit nehezen esett le, hogy mi a rendszer: zsilipszerűen helyezkednek el az öltözőkabinok, amelyekbe ruhában belépve átöltözünk, majd a túlsó ajtón fürdőruhában kijutunk a zárható szekrényekhez. Így tehát nincs külön női- meg férfiöltöző, ez elég helytakarékos, és a családok is öltözhetnek együtt. A zuhanyzó azért már külön van, de az ajtaja félig üveg, úgyhogy úgyis bárki belát.

Maga a fürdőrész nem túl nagy, de abból kihozták a maximumot: van egy bokáig érő pancsoló a kicsiknek, egy élményfürdő mindenféle bugyborékolóval és sodróárral mindenkinek, és egy külön medence elvileg az úszóknak. De ez is csak derékig ér az elején és aztán mélyül egy kicsit, az alakja pedig trapéz, vagyis eleve nem lehet párhuzamosan úszni. Ám ez a lehetőség fel sem merül, mert nincsenek sávok, és az óvodásoktól a nyolcvanéves néniig mindenki olyan irányban úszik, ahogy akar, vagy éppen a medence közepén megáll és magyarázza a gyerekének a gyorstempót. Szóval így szlalomozva azért nehezebb úszni, főleg háton, de mindezek ellenére mégis sikerült majdnem egy kilométert megtennem, persze nem egy versenytempóban.

Vasárnap természetesen főleg a kisgyerekes családok képviseltették magukat, és így végül nem csúsztam le az alagút-csúszdán, mert ötven kiskorúval kellett volna megküzdenem a sorban a helyért, és ez elég reménytelennek látszott...

Kívülről is látható a jó hosszú spirál-csúszda

Az egészségügy fogyasztói oldalról 2.

Péntek reggel fel is hívtam az ajánlott szuper-gyógytornászt, a görög mesterre hivatkozva - és estére már kaptam is egy (valószínűleg protekciós) időpontot. Szerencsére nincs messze a kórháztól, így csak fél órával előbb kellett elkéredzkednem a munkából.

A gyógytornateremben 4 gyógytornász rendel: ízléses váróerem fogad, abból nyílik egy nagyobb tornaterem mindenféle gépekkel és bordásfallal, meg több kisebb szoba. Az egyik ilyenben vizsgált meg a pasi meg egy gyógytornász-hallgató: részletes kikérdezés után minden irányban megnézték és feljegyezték(!) a vállmozgásaimat, aztán pár nyújtógyakorlatot próbáltunk ki. Ezek közül az egyik elég jól csökkentette a recsegést és húzódást, úgyhogy ezt utána tovább gyakoroltuk és adaptáltuk. Most ebből kell naponta 10x10-et csinálnom, hogy aztán kedden ismét megnézze, hatékony-e a dolog.

Kiderült, hogy a pasinak egyébként korábban odaszólt már rólam a görög mester, és fel volt készülve a vállbajaimra.

A gyógytornát egyébként orvosi javaslatra (receptre) az állami egészségbiztosító fizeti, amúgy meg lehet saját indíttatásból is járni, csak akkor fizetős (én majd írok magamnak egy receptet). Ha a recepten jelölik, akkor a gyógytornászok házhoz mennek a beteghez. Más típusú szolgáltatásoknál is van ilyen: teljesen szokványos, hogy a magánvállalkozóként dolgozó nővérke házhoz megy - akár naponta 2x is, ha épp ez az orvosi javaslat - például beadni az inzulint rosszul látó betegeknek. Egy csomó infúziós kezelést is otthon végeznek, orvosi táv-felügyelettel. Ezzel az állam a kórházi ápolásokat akarja visszaszorítani, mert az mindenkinek sokba kerül, a betegek meg még örülnek is, hogy saját otthoni környezetükben gyógyulhatnak.

Az egészségügy fogyasztói oldalról

Már régóta halogattam, de tegnap végül elmentem a foglalkozás-orvosomhoz, mert hónapok óta fájdogál a jobb vállam*. Háziorvosom ugyanis nincs, ő viszont már részletesen kikérdezett a munkába állásom kapcsán. Most is nagyon komolyan vette a feladatot, minden irányban megmozgatta-megrángatta a karomat és hümmögött. Hosszasan kikérdezett, hogy a munkám során emelgetek-e nehezet vagy kalimpálok-e vele, de nem, így megnyugtatott, hogy nem foglalkozási betegségről van szó. Huhh. Ellenben a vállfájdalmak diagnosztikája nem egyszerű, ezért inkább beutal a kórház fő-gyógytornász-atyaúristenéhez, aki egyben az hivatalos ergonómusa az intézetnek**: Ma reggelre már kaptam is egy protekciós időpontot. Ezután a doki bácsi neurológusi szaktanácsomat kérte egy betegével kapcsolatban, illetve aggódva megmérte a vérnyomásomat az ÚJ vérnyomásmérőjével, mert a múltkor alacsony volt az érték. És most is, bár ez csak őt aggasztotta.

Ma reggel tehát találkozhattam a fő-ergonómussal, aki egy nagyon közvetlen bácsi. Az egy órás ott-tartózkodásomból maximum 15 perc jutott az én bajomra és vizsgálatomra (miután hosszasan kifejtette, hogy a vállfájdalom 90%-ban nyaki eredetű, meg kitöltöttünk egy hosszú kérdőívet és minden irányban megrángatta a karomat, stb). Végül arra jutott, hogy én mégis abba a 10%-ba tartozom, akiknek válleredetű a vállfájdalmuk, és nekem ezen belül is mechanikai. Úgyhogy nem kell aggódni, ez helyre fog jönni spéci gyógytornával.
A maradék 45 percben megtudtam, hogy ő görög, és az egyik mestere magyar, aki nemsokára jön majd Poitiers-be előadást tartani, de egyébként ő is nagyon régóta oktat, tankönyvet ír és több tanítványa kapott külföldi ösztöndíjat. Megtudtam még, hogy a menyének neurológiai betegsége van, és megnézhettem a legkisebb unokája képeit is, akinek nagy bánatára nem a Konstantin nevet adták. És hogy behívást kapott a polgármesteri hivataltól, mert kisorsolták esküdtszéki tagnak, és ennek mennyire nem örül, de kötelező elmennie. No professzorról is beszélgettünk, mert No apja az ő családjának volt a háziorvosa.

Végül megadta a legszuperebb gyógytornász-tanítványának az elérhetőségeit, hogy majd ő rendbehoz. Ezen kívül meghívást kaptam egy lumbágó-témájú mini-kongresszusra márciusra, ahol ez a magyar mester is tart majd előadást.

Egyébként már korábban is észrevettem, hogy az emberek általában (csak a franciák vagy mindenki?) a saját bajaikról szeretnek a legjobban beszélni, akkor is, amikor ez teljesen inadekvát: amikor a betegeket egy családtagjuk kíséri a vizsgálatra, rendszeresen a családtag bajainál kötünk ki, pedig az a legritkább esetben neurológiai :)

*tulajdonképp az ideköltözésemkor kezdődött, a sok doboz cipelésével, de a telepakolt bőröndök rendszeres végigcipelése a párizsi metrólabirintusban biztos nem javított a helyzeten
**mint kiderült, ez azt jelenti, hogy ő szabja meg, hogyan és milyen segédeszközökkel adaptálják a munkavégzés környezetét a munkavállaló egyéni igényeihez/betegségéhez. Erre itt egy külön ügyosztályt tartanak fenn!

Akik szeretik a focit

Január 8-án, de még véletlenül sem előbb vagy később egy nappal, megkezdődött a leértékelések három hete, amikor minden típusú boltban valóban nagy leárazások vannak, hogy megszabaduljanak a téli kollekciótól. Ugyanilyet tartanak nyár végén is. Ez akkora jelentőségű, országos esemény, hogy még a rádió is bemondta reggel! Úgyhogy ezen a hétvégén már el is lepte a tömeg boltokat, és én csak azért nem voltam köztük, mert egész hétvégén készenlétes ügyeletes voltam. Bár egy új rúzsra, ami nyilván nélkülözhetetlen volt,  azért így is szert tudtam tenni. De majd jövő héten bepótolom a lemaradást :)

Mivel tízen vagyunk szakorvosok, most sokáig nem kellene hétvégén ügyelnem, de februárban majd átveszem a kolléganőmtől az ő hétvégéjét, mert kisbabát vár. És persze a 8 férfikolléga egyikének sem jutott eszébe ezt felajánlani neki, mert hiszen mint tudjuk, a terhesség nem betegség, hanem élettani állapot.

A másik országos hír, hogy NEM Ribéry kapta idén az Aranylabdát (hanem Christiano Ronaldo), pedig az objektív mutatókban (bármik is ezek) egyértelműen az ő első, de az egész világ összeesküdött ellene(ünk) és csaltak és bunda az egész. Azt azért még a legsértődöttebb franciák is hajlandók elismerni, hogy Ribéry-t sem a külsejéért, sem az eszéért nem lehet címlapra tenni, ám ettől még focizhat jól. Mondjuk legalább a legszebb gólért járó Puskás-díj egy francia csapat játékosának jutott (aki mellesleg a svéd-bosnyák Ibrahimovic).

Vigasztalásul szolgál, hogy a francia válogatott, a Kékek kijutottak a VB-re, igaz hogy vért izzadva és oltári szerencsével (Ukrajna ellen volt nagy küzdelem). Két kollégám, Stephan és Jonatan már ki is kötötte, hogy június 15., 20., 25-én nem ügyelnek majd, mert azokon a napokon fog játszani a csapat és ezt nekik feltétlenül élőben kell nézni.

Az ő szemükben nagyot nőttem akkor, amikor kiderült, hogy annak idején végignéztem egyenesben a 1998-as és a 2006-os legendás döntőket, amelyekben a francia válogatott részt vett - az elsőben legyőzték a brazilokat saját magukat is meglepve, a másodikban Zidane érthetetlen szabálytalankodása után a tizenegyesekkel vesztettek az olaszok ellen.

A hős megmentő

Tegnap este beültünk egy sörözőbe néhány rezidenssel a régi csapatból, majd a főtéren elbúcsúzva hazasétáltam az enyhe időben. Megérkezve láttam, hogy az épület ajtaja pár centire nyitva van, de nem lehet semmilyen irányba elmozdítani, mert az alján lévő kitámasztó pöcök (amit valaki lenyomott), stabilan tartja. Ráadásul világítás sincs az udvarban, úgyhogy sötétben kellett megállapítanom, hogy az ujjaim nem férnek be a küszöb alatt/ajtó mellett. A ház másik két lakásában általában is elvétve látok/hallok csak életjelenségeket, és mostani kitartó csöngetésemre sem érkezett válasz. Mentőötletként felhívtam Oliviert, akiről valószínűsítettem, hogy még sétatávolságra van (nem tudom, milyen megfontolásból pont őt, bár olyan sok választásom nem volt - talán mert olyan nyugis és talpraesett). Készségesen eljött, és együtt kezdtük feszegetni az egyébként nem túl ellenálló ajtót. Ő is jól rátenyerelt a kapucsengőkre, de persze semmi válasz. Épp feltette nekem a kérdést, hogy akkor befeszítheti-e az ajtót - mire eszembe jutott, hogy talán meg kéne emelni a zsanérról. Ez neki sikerült is, és így este 10-re bejutottam a lakóépületbe. Pedig már eljátszottam a gondolattal, hogy a közeli parkolóházban pihenő kocsimban töltöm az éjszakát. A pöcköt egyébként valószínűleg azok a munkások hagyták letámasztva, akik a felettem levő lakást kezdték el felújítani (a lépcsőházra telepedett kétcentis por tanúsága szerint) és biztos csak úgy nagyjából felengedték, majd visszacsúszott.

A mai ebédnél a fő téma a legfrissebb nemzeti pletyka volt, miszerint az államfő, Hollande (akit határozatlansága miatt csak "Zselé"-nek csúfolnak és nem túl népszerű) szeretőt tart egy 41 éves francia filmszinésznőcske személyében. A sztorinak az az előzménye, hogy az elnök pár éve a feleségét (jelenleg Poitou megye parlamenti küldöttje) és négy gyermekét egy újságírónő miatt hagyta ott, akivel azóta együtt él, de nem házasodtak össze, ezzel néha diplomáciai nehézségeket okozva a protokollfőnököknek. Aztán persze példálództak Sárközyvel, aki egy rettentő tehetségtelen, ámde nagyon szép énekesnővel él ikszedik házasságában. A kollégáim megkérdezték, hogy nálunk is ilyen bővérűek-e a politikusok, de büszkén jelenthettem ki, hogy államfőnk és miniszterelnökünk is példás családapa, utóbbinak öt gyereke van. Mire csak annyit kérdeztek, hogy: ugyanattól a nőtől?

Ezek a francia erkölcsök...

Egy francia szerint a magyarok

Most, hogy két éve tudósítok franciaországi hétköznapjaimról, és teszek nem mindig hízelgő megjegyzéseket a helyiekre, elérkezett az idő, hogy megtudjuk: mit gondol rólunk egy francia?

B. férje, Pierre évekig élt Budapesten és nagyon jól beszél magyarul. Az utóbbi két hónapban többször voltam náluk vendégségben Párizsban, és ezalatt kiderült, hogy a kulturális különbségek mindkét oldal számára furák, sokkolóak vagy viccesek lehetnek. Mindenesetre Pierre eszmefuttatásai hatására kicsit magamba szálltam, például hogy nem szabad általánosítani (egyik félnek sem) és hogy apró eltérések mögött néha komoly különbségek bújhatnak meg.

Mit talál tehát furcsának nálunk/bennünk? (most nem fogom ezeket tételesen megcáfolni vagy védeni magunkat, hiszen természetesen ez csak egy magánvélemény és inkább görbe tükörként érdemes felfogni)

- hogy kényszeresen hatalmas élelmiszer-készleteket halmozunk fel (zsák krumpli, fél disznó, negyven üveg lekvár), mintha éhínség közeledne, pedig manapság Zamárdi-alsón könnyebb vasárnap este kenyeret venni, mint Poitiers-ben

- hogy a himnuszunk egy siratóének és egy katasztrófafilm keveréke

- hogy Szilveszterkor hajnali 00.03-kor e siratóének elhangzása után az államfő dörgedelmes beszédet intéz a néphez (itt csak másnap van elnöki beszéd)

- hogy a magyarok elvárják, hogy egy külföldi tökéletesen beszélje a nyelvüket, akcentus nélkül, miközben a franciák azt is értékelik, ha az idegen két tőmondatot összehoz (ebben szerepe lehet, hogy e hatalmas országban annyira sok és sokféle nyelvjárás létezik, hogy néha egymást is nehezen értik meg és az akcentus mint olyan teljesen normális - persze azért MINDIG megkérdezik, hogy honnan is ered)

- hogy a csalamádé (ami egy SAVANYÚSÁG) az édes

- hogy nálunk két (pláne 3) évig otthon maradhat a kismama, miközben itt 10 hét jár hivatalosan, azt persze elismerve, hogy ez nem feltétlenül jó

- hogy a legnagyobb hazai slágereink mind világfájdalmasak és depressziósak (lásd Máté Péter munkássága)

De nem kell aggódni, mert végül mindezek ellenére mégis magyar lányt vett feleségül :)

Újévi visszatérés

Az elmúlt hetet otthon töltöttem családi- és baráti körben, egy emlékezetes szilveszteri házibulival megkoronázva, ahol a borok anonim versenyén szégyenszemre az eredeti burgundi vörös kapta a legkevesebb pontot. A sok szuper karácsonyi ajándékom közül kiemelném a családi fotós falinaptárat, a mini-biciklipumpát és Alain Delon életrajzi könyvét franciául.

Tegnap a fapados párizsi járat gond és késés nélkül megérkezett, aztán az RER már lassított tempóban közlekedett egy baleset miatt a belvárosig. Mivel a bőröndöm érthetetlen módon elég nehéz lett visszafelé is, és a kézitáskám* is kb 10 kg-os volt, valamint a párizsi metro-labirintusban csak elvétve akad mozgólépcső (de még a legnagyobb pályaudvarok megállóinál sem, basszus!), az utolsó szakaszt B-ékhoz taxival tettem meg, csakhogy a szombat esti dugót kihagytam a számításból. Azért vacsorára megérkeztem, és ismét egy kellemes estét töltöttem velük, megcsodálva az új házimozirendszert, amelyen rögtön meg is néztük a "Batman - A sötét lovag" opust angol nyelven, francia felirattal, ezáltal sok hasznos alvilági kifejezést tanulva.

Ma délelőtt sétálni és bevásárolni mentünk a babával, és meglepve kellett konstatálnom, hogy Párizsban nem zár be vasárnapra minden bolt, mint Poitiers-ben, sőt, hatalmas sorok állnak a henteseknél és a cukrászdáknál, ráadásul a vásárlók legalább fele a kisgyerekét nyakában/hátán/karjában cipelő apuka.

Ebéd után aztán vonatra szálltam Poitiers felé, a jegyvásárlás alatt a Montparnasse pályaudvaron még meghallgatva egy négykezes darabot: az aulában álló pianinón bárki arra tévedő művészlélek játszhat kedvére.

*egy volt (magyar) betegem készítette nekem "l'art pour l'art", mert fogékony vagyok bőrdíszműves mestermunkáira. Ez egy gyönyörű, textil-bőr utazótáska, de az önsúlya nem elhanyagolható...