Úton

Szombat délután tehát nekiindultunk keresztben átszelni Európát. Már előre pampogtam, mert erre a hétvégére a híradókban vörös riasztásra figyelmeztettek, mivel ezen a hétvégén jött vissza a fél ország a tengerparti szabadságáról. Azért ennek ellenére sokkszerűen ért, hogy már az autópálya felhajtójánál lépésben cammogtunk, majd beálltunk a sokezer birka sofőr közé, akik Párizs felé tartottak. Némi tanácskozás után (volt rá elég időnk a csigatempó mellett) eldöntöttük, hogy az első adandó alkalommal térjünk le, és inkább másodrendű (2x1 sávos) autóúton induljunk toronyiránt keresztbe a német határ felé, aztán majd lesz valahogy.

Így is tettünk, átlag 80 km/h-ás sebességgel mentünk kelet felé, közben Dalida és Amy Winehouse CD-t hallgattunk (az utolsó napok fejetlenségében elfelejtettem zenei műsorral készülni, és ezek is csak véletlenül maradtak a kocsiban). Szinte végig hátul ültem, mert az anyósülést a csomagok miatt annyira előre kellett tolni, hogy nem fért volna be a lábam előre. Három óránkénti sofőrváltással estére Besancon magasságába jutottunk, ahol kicsivel előbb telefonon foglaltunk szállást. Közben sajnos eleredt az eső, ráadásul mint kiderült, Besancon vonzáskörzetében 2 Ibis hotel is van, és mi pont a másiknak a címét tápláltuk be a GPS-be (de szerencsére erre még utolsó pillanatban rájöttünk, amikor leparkoltunk előtte, vagyis nem kezdtük a szakadó esőben kibányászni a kistáskákat...). Este fél 11-kor hullafáradtan bedőltünk a spártai szoba ágyaiba, és reggel fél 8-ig aludtunk. 550 km letudva.

Másnapra elállt az eső, és a felejthető reggeli után felvezettem Strasbourg-ig. Eközben elhaladtunk Belfort mellett, ami Stéphane legendás szülővárosa, és csak szuperlatívuszokban hallottunk mesélni róla. Az autópályáról mondjuk csak két templomtornyot láttunk belőle, de azok tényleg szépek voltak.

A német határt átlépve Baden-Badennél megebédeltünk egy nagyobb útmenti étkezde-komplexumban, amelynek parkolójában kicsit eltévedtünk a sok szabadnapos kamion között. Innen szerencsére átadhattam a kormányt, mert a 2x4 sávos autópályán a belső kettőben 160 km/h alatt nem javasolt araszolni, és mi csurig megrakodva a 140-et is csak erőlködve értük el, ezért mindenki állandóan leszorított. Rengeteg útfelújítás is volt, ilyenkor két sávot átvezettek a szemközti oldalra, de a sebesség emiatt azért nem csökkent szignifikánsan. Közben sok-sok gumicukorral és karamellel vigasztaltuk magunkat.

Meglepően hamar átvágtunk az országon (Münchent kívülről érintve). Az osztrák határnál egy nem túl bizalomgerjesztő bódénál a magyar, egy távolabbinál pedig az osztrák autópálya-matricát tudtunk venni (a lányok egyáltalán nem is ismerték ezt a matricázós fizetési rendszert). Linznél megálltunk egy kávé-perec uzsonnára, majd Bécs előtt egy szendvics-vacsira.

A magyar határtól (este fél 10) átvettem a volánt, és az újrainduló kamionokat kerülgetve éjfélre becsorogtunk Budapestre. A két lány Komárom magasságában elaludt (pedig a szlovák rádióadón ment a legjobb zenei műsor), és csak az Erzsébet-híd környékén ébredtek fel, de akkor nagyot néztek! Kivilágított vár, Parlament, Lánchíd, Citadella...

A kocsiból még gyorsan felhordtunk minden cuccot és lehánytuk a lakásom közepére, majd az aznapi 1300 km után elégedetten tértünk nyugovóra (egyetértettünk, hogy reggel nem sok esélyt adtunk arra, hogy ezt az éjszakát már Pesten töltjük, szóval gratuláltunk egymásnak).