A kórházban az a szokás, hogy az rendezi a búcsúpartit, aki elmegy. Ezért időben le is foglaltunk egy tárgyalótermet az emeleten, és a nővérek-ápolók-titkárnők közös kávékonyhájába kitűztem egy képeslapot a meghívóval. Aztán sütöttem, természetesen pogácsát, de sajnos nem kelt meg eléggé, mert itt nincs hagyományos élesztő, csak poralakú. Viszont a lekváros-rácsos linzerbe meg túl sok sütőpor került, és így nagyon megkelt, de ezzel együtt is hatalmas sikere volt. Vittem persze még üdcsit, rágcsit meg pezsgőt, ahogy kell. Egész sokan beugrottak a "partira", annak ellenére, hogy munkaidőben zajlott a dolog, és volt olyan nővér is, aki a szabadnapján jött be elbúcsúzni (és sütizni). Cserébe kaptam kedves szavakat, érdeklődést, szurkolást a szakdogához, egy nagy csokor virágot és egy szép albumot a megye nevezetességeiről.
A jobbfej kolléganőm is eljött, kapott is egy nagy tányérnyi sütit az ügyeletre. A főnöknőm nem volt ott persze, és a tegnapi, kultúrált elbúcsúzásra vonatkozó kísérletem is hamvába holt, mikor egyrészt nem fogadta el az ajándékomat (kár is lett volna belé), másrészt kioktatott, hogy mennyire aljas és szánalmas a távozásom.
Az irodám kulcsait, a névre szóló köpenyeket, a diktafont, a mágneskártyát leadtam a kedves személyzetis nőnek, aki azzal vigasztalt, hogy nem véletlenül nem találnak ide francia neurológust hosszú évek óta... és egyébként hamarosan ő is elhagyja ezt a kórházat és várost, 35 évnyi munkaviszony után, amivel valószínűleg neki sem növekszik a tetszési indexe az igazgatóság körében.
De most vissza kell térnem a kis szakdogámhoz, mert természetesen lemaradtam vele és egy hét múlva szóbeli védés, és TE JÓ ÉG!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése