egy beteg jött hozzám kontrollra, és miután megbeszéltük, hogy jól van és meggyógyult (nem, nem én gyógyítottam meg, ugyanis egy mesteremet idézve "a neurológia a magától gyógyuló és a gyógyíthatatlan betegségekkel foglalkozik" - kizárásos alapon ő az első kategóriába tartozik), szóval utána közölte, hogy "doktornő, őn majdnem minden nap eszembe jut".
Az ember fehérköpenyes lánya ritkán hall ilyesmit, így zavarba jön, mondhatni elpirul, hiszen vagy
1. elsőosztályú szakmai kompetenciáját ismeri el végre valahára valaki (de ezt az előző bekezdésben említettek jelen esetben kizárják),
2. vagy lehengerlő egyéniségével és formatervezett köpenyével tett ilyen mély benyomást az illetőre.
Még mielőtt az íratlan etikai szabályok ezt megakadályozták volna, belegondoltam, hogy hmmm, egy hatvanas, de negyvenötnek kinéző pasi deresedő halántékkal talán megérdemel némi figyelmet, még akkor is, ha a halványlila és tökéletesen elrendezett kasmírsál, illetve a kopogós és hegyesorrú lakkcipő otthon legjobb esetben is a "piperkőc" jelzőt érdemelné ki, de egy párizsi illetőségű Művész (író) esetében akár visszafogottnak is tekinthető.
Ám nem kellett sokáig morfondíroznom a kijelentése hátterén, mert kifejtette, hogy amikor Pesten járt(ak valakivel), vettek a Vásárcsarnokban egy plüssmacit, amit elneveztek Gellértnek, és azóta is a nappalit díszíti néhány társával együtt, így felidézve a Budapesten töltött kellemes napokat, illetve engem és a kórházban az osztályunkon töltött kevésbé kellemes napokat.
Ezután elővette az iPadját (egy párizsi illetőségű Művész nem is írhatja máson a Művét), és megmutatott néhány képet Gellértről és pár másik plüssmaciról, akik a nappali kandallója (!) mellett ülnek egy kupacban.
Mindenesetre ez megválaszolja azt a kérdést, hogy akad-e vevő a Budapest feliratú pólót viselő idétlen plüssmacikra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése