A soktucatnyi tévécsatornát biztosító kábeldoboz beüzemelésére még egy hónap alatt sem tudtam rávenni magam (le kellene hozni hozzá a wifi-dobozt az emeletről, és hátha akkor újra kell kezdenem a szenvedést az összehangolással), de mondjuk egyáltalán nem hiányzik egyetlen csatorna sem. Rádiót is alig-alig hallgatok (néha, mosogatás közben a nosztalgia-adót, amin a hatvanas és hetvenes évek zenéi mennek, a fele francia szám), így a hírek is igencsak szűrten jutnak el hozzám - nagyon fontos dolognak kell lennie ahhoz, hogy átjusson ezen a (mesterséges) ingerküszöbön. És így az aznapi időjárás is mindig meglepetés :)
Persze a tévének nem is ez volt az eredeti célja, hanem a filmnézés élvezeti értékének javítása - ennek a célnak teljesen meg is felel, bár egy teljes filmet végignézni elvétve akad időm. Helyette ideálisak a sorozatok - hetente egyszer este 10 és fél 11 között, félálomban még pont belefér egy rész megtekintése. A Terápiát már befejeztem, és most a felénél tartok a Sógun-nak, amit rettenetesen élvezek. Szerintem még a kilencvenes évek elején vetítette a tévé, és bizonyos jelenetekre kristálytisztán emlékszem (pl. a legeleje: hajó a viharban és az árbocon levő matróz üvölti, hogy "zátony! zátonyra futunk!" - hát ezt szó szerint fel tudtam idézni magamban). És emlékszem arra is, hogy akkor mennyit viccelődtünk a suliban, mert az egyik szereplő, Toranaga-szama nevét úgy értettük, hogy tornagatya-szaga, bruhahaha.
Persze azóta olvastam a könyvet is, ami szintén nagyon tetszett, pedig tudom, ponyva.
Szóval a fagyos februári estéken (mert azért elég hideg volt egy hétig) Andzsin-szan kalandjai nyújtottak szórakozást jobb híján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése