Visszatérés

Nem vesztem el, csak a távollétem alatt a koleszben megváltoztatták a wifi jelszavát, és erről elfelejtettek értesíteni, ezért napokig nem tudtam netezni - végül azért kinyomoztam...

Vagyis vége a szabinak, visszatértem Saintes-be.

Annyira nagyon jó volt otthon lenni, hogy nem sok kedvem volt visszautazni, de azért csak felültem a gépre, és onnantól már nem volt olyan szörnyű. Párizsban egy régi ismerősnél szálltam meg, aki váratlan felbukkanásom ellenére kedvesen befogadott és megosztotta velem pici apartmanját. Kiderült, hogy a párizsi albérletek ára az egekben van, és amennyiért én itt a poros kisvárosban egy szupi bútorozott lakást bérlek, annyiért a fővárosban a legkülsőbb nyomornegyedben egy szobát lehetne talán találni. 

Másnap reggel a metrózás a pályaudvarra két bőrönddel elég kalandos volt, mert a Montparnasse-nál nagyon sokat kell a föld alatt gyalogolni (mozgójárda is van) meg lépcsőzni, de hirtelen segítségemre sietett egy pasi, aki legnagyobb meglepetésemre egészen a vasúti pénztárakig húzta-cipelte a bőröndömet. Ezidő alatt kiderült, hogy ő pakisztáni, de már 12 éve él Párizsban, viszont a két gyereke meg a felesége még Pakisztánban van (ez bensőséges családi viszonyokról tanúskodik), rólam meg az derült ki, hogy nincs férjem sem gyerekem, és hogy angol vagyok (nem akartam bonyolítani a dolgot Magyarország elhelyezkedésének magyarázatával). Régebbi turista-szerepléseim alapján éltem a gyanúperrel, hogy az ilyesfajta önzetlen segítség nem lesz teljesen önzetlen, de legnagyobb meglepetésemre a pénztárnál kedvesen jó utat kívánt és elköszönt. 

Aztán a vonat indulásáig még beültem reggelizni egy kávézóba, ahol a szomszéd asztalnál ülő őszes úrral a szemtelen verebek viselkedéséről társalogtunk. A TGV az eddigi leghosszabb vonat volt, amin utaztam - valójában két teljes vonatot kapcsoltak egymás mögé, és így 18 kocsiból állt. Amikor még csak a felénél tartottam, megijedtem, hogy eltévesztettem a vágányt és nincs is 16-os számú vagon, de aztán a kanyar után látszott, hogy még van hova gyalogolni. A TGV egyébként nagyon jó találmány, és a ritka késéseken meg a nem túl olcsó árán kívül csak jót tudok mondani róla: kényelmes, tiszta, van konnektor a laptopnak, bemondják amikor közeledünk az állomáshoz, van légkondi, és mindenki kimegy a fülkék közti részre telefonálni, így nem kell végighallgatni a magánbeszélgetéseiket. Az egyenes szakaszokon 180-200 km/h-val is száguld, mégsem zakatol (olyan csendben indultunk el, hogy észre sem vettem), csak a kanyaroknál lehet némi tengeribetegségszerű émelygést érezni.

Saintes pályaudvarán bezzeg nem jelentkezett önkéntes a bőröndjeim felcipeléséhez, de egyedül is megoldottam.