Sri Lanka

A blog címének ellentmondva ugyan, de nem állhatom meg, hogy ne meséljek kicsit a kéthetes nyaralásunkról, amiről ma reggel értem vissza.

Sri Lanka (régen Ceylon) ugyebár egy sziget az Indiai-óceánban, az Egyenlítőtől nem túl messze, és a fél magyarországnyi területen húszmillió szingaléz+tamil osztozik. Először a portugálok, majd a hollandok, végül az angolok gyarmata volt, és mára négyféle vallás (buddhisták, hinduk, katolikusok és muzulmánok) él egész békésen egymás mellett. A legérdekesebb, hogy egy ilyen kis helyen milyen sokféle izgalmas/turisztikailag vonzó élmény szedhető össze: változatos tengerpartok, ezeréves buddhista szentélyek, teaültetvények a felhős-hűvös hegyvidéken, gasztronómiai felfedezések, ajurvédás masszázs, nemzeti parkok és zsúfolt-lepukkant városok. Két hét alatt tehát elég kompakt programot lehet összeállítani, persze teljességre nem érdemes törekedni, ugyanis az elméletben rövid távolságok az infrastruktúra hiányosságai miatt elég lassacskán küzdhetők csak le. 

Útakadály (az út közepén alvó kóborkutyákat könnyű kikerülni). A sofőrünk katolikus (lásd a foszforeszkáló védőszenteket).

Legtömörebben talán az "India szódával" kifejezés írja le az életérzést: van itt az úttesten baktató tehéncsorda, csípős curry reggelire, egymillió kóborkutya és százszor annyi légy meg hangya, folyamatosan dudáló tuk-tuk és minden kisebb járművet leszorító, harmincéves TATA buszok (baloldali közlekedéssel), hihetetlen nyomorban élő és mégis békés (beletörődött?) helyiek, krikszkraksz szingaléz feliratok többnyire angol fordítással, tűző nap magas páratartalommal és heves esőzésekkel megszakítva (de az eső után sem lesz hűvösebb, csak párásabb). Ugyanakkor itt már komoly turisztikai ipar fejlődött/ik ki, az analfabéta mozgóárus is beszél alapfokon angolul*, az árak néha meglepően magasak (főleg a szolgáltatás, leginkább szállás színvonalához képest), és minden, átlagturistát érdeklő dolog kezdi elveszteni spontaneitását és biznisszé alakulni.

Video: utcakép egy közepes városban (Nuwara Eliya). A buszok (és a vonatok is) nyitott ajtókkal közlekednek, a kalauz invitálja az utasokat felszállásra, amihez a busz kicsit lelassít, de nem áll meg, úgyhogy ugrani kell.

Ez a fajta "tömegturizmus" érzés talán azért is maradt meg bennem, mert racionális okokból felfogadtunk egy sofőrt autóstul, aki 10 napon keresztül vitt minket körbe a szigeten és kalauzolt. Nagy előnye volt, hogy egyrészt ezáltal sokkal több helyre és hamarabb eljutottunk, mint tömegközlekedéssel (azért azt is kipróbáltuk), másrészt a barátságos és laza sofőrsrác egy csomó mindent mesélt az országáról és mutatott olyan ételeket/látnivalókat, amik nem feltétlenül vannak benne az útikönyvben. Cserébe bele kellett törődni, hogy gyakorlatilag állandóan velünk van, plusz néha a programot nem mindig mi határoztuk meg (véletlenül csak kikötöttünk egy ajurvédás boltban, pedig direkt mondtuk, hogy mást szeretnénk megnézni...).

Utcakép 2: járda jelképes (azon is kutya fekszik), száris hölgy sétál hazafele

Vonatok menetrendje az állomáson (csak 15 percet késett)

*egyre több helyi autodidakta módon, folyékonyan megtanul oroszul, kínaiul ill. japánul, igazodva a turisták arányaihoz. Amúgy ottlétünk alatt nem volt zavaróan sok a turista, bár nem is a főszezonban mentünk.