Kollégák

Ideje, hogy néhány szóban bemutassam kollégáimat, akikről eddig nem sok szó esett.

A neurológia vezetője ugyebár az utánozhatatlan jelenség, No professzor, a Bonviván (most épp Vietnámban tart továbbképzést valakiknek), de róla már meséltem.

A mi osztályunknak egy másik professzor, Üeto (kiejtés szerint) a vezetője, de ez a szerepe csak abból áll, hogy hetente kétszer levizitiel velünk a részlegünkön és tanácsot ad problémás esetekben. Ő sokkal távolságtartóbb és visszahúzódóbb, bár a betegekkel elég sokat viccelődik. Egyébként az egész megyében elismert Parkinson-szakértő.

Van egy harmadik professzor is, neuro-onkológus, de ő még visszahúzódóbb, és még csak keresi a helyét, mert szeptemberben érkezett egy másik városból, és várakozásai ellenére neki magának kell megszerveznie  itt az onkológiai ellátást, nem kis ellenállással szemben...

A legtöbbet Isabelle-lel dolgozom együtt, aki rajtam kívül az egyetlen női szakorvos és még nálam is magasabb egy kicsit (cserébe 10 kilóval karcsúbb sajnos). Ő az enyémével szomszédos részleget irányítja, és sokszor megbeszéljük az eseteket vagy helyettesítjük egymást, valamint mindig együtt ebédelünk a menzán, és ő fuvarozott haza, amikor a kocsi szervízben volt, meg egyszer-kétszer már kórházon kívüli közös programot is szerveztünk. Csak 3 éve érkezett Poitiers-be, előtte Lyonban és Dijonban élt.

Jonathan egy kicsit manószerű, vidám, velem egykorú és nagyon kedves. Őszintén csodálom, amiért a neurológia számos különböző területén kiemelkedő a tudása. Szerintem 10 év múlva osztályvezető lehetne belőle, csak egyáltalán nem törtető alkat. Egyébként az egyik rezidenslányt vette feleségül. Eredetileg Bordeaux-i, és lelkes rajongója a bordói focicsapatnak.

Foucauld breton, és egy Walt Disney mese hercegének is beillene (ráadául ötszótagú, nemesi vezetékneve van hozzá): szőke, kölyökképű, hátborzongatóan kellemes hangszínnel - és emellé tényleg úgy viselkedik, mintha egy másik világban élne (magyarul teljesen elvarázsolt nulla gyakorlati érzékkel): mindig késik, délben meg este 8-kor szokott vizitelni, világmegváltó de kivitelezhetetlen ötletei vannak (most épp egy interaktív neurológus-honlap tervét dédelgeti), néha elfelejti, hogy ügyeletes, és telefonon gyakorlatilag nem érhető el. Az Alzheimer szakértője és kutatója, a magánéletben öt gyermek apja.

Stephan a kontrasztja: ő leginkább egy fiatal kiadású Hókuszpókot juttat az ember eszébe. Görnyedt háttal jár, ritkuló fekete haja van, vézna, és folyamatosan elégedetlenkedik meg kritizál, mindezt motyogva (ezért a mai napig nehezen követem a beszédét, pedig ő tanít EMG-re). Nem gonosz, csak mizantróp, és elég szarkasztikus a humora. Az egyik gyengéje az evés, ezen belül is az édességek (ezt ki is használom, mert minden csütörtökön az EMG-oktatásra egy nagy doboz bonbonnal érkezem). Minden ebédnél mindent megeszik, és állandóan azért cukkol, amiért én viszont mindig a tányéron hagyok valamit. A többi gyengéje a foci, az autók, a számítógépes játékok és a filmek (egyik fő kedvence a Jöttünk, láttunk, visszamennénk!), és így mindenki tőle kér kölcsön DVD-ket a hétvégére.

(nemorvosok kedvéért az EMG=electromyográfia, egy vizsgálati módszer)