Az Eiffel-torony árnyékában

Hétfőn este ismét vendégségbe hívtak B-ék, ezúttal Pierre születésnapját ünnepelni szűk körben. Ezt természetesen örömmel elfogadtam, de még előtte mindenképpen meg akartam nézni az Eiffel-tornyot és a Szajna szemközti partján zajló karácsonyi vásárt. Elmetróztam a toronyhoz, körbejártam meg egy csomót fényképeztem (sajnos csak a telefonommal) a többszáz másik turistával együtt. Meglepett, de egyben méltó megemlékezésnek tartom, hogy Nelson Mandela nevét vetítik az első emelet magasságába.

Aztán átsétáltam a túlpartra, ahol a karácsonyi vásár egy részén "nemzetek konyhája" várja a francia elitgasztronómiába belefásultakat. Hamar megtaláltam a magyar kifőzdét, ahol a köszönés után rögtön a tárgyra tértem "van csalamádéjuk?" kérdéssel. A személyzet felvidult, hogy honfitársat látnak, és persze volt csalamádéjuk, amiből rögtön két dobozzal vettem (egyet B-nak a vendégségbe, a másikat magamnak visszavinni Poitiers-be). Nem sokkal távolabb, a kézműves részlegben is volt magyar árus, házi készítésű bioszappanokat és kerámia-kiegészítőket kínáltak - itt Pierre-nek vettem improvizált ajándékot.

Villódzó kivilágítás egész órakor

Már csak a minden egész órakor esedékes villódzó Eiffel-kivilágítást vártam csőre töltött telefonnal, amikor megszólított egy francia srác, hogy lefényképezem-e őt+a tornyot a telefonjával. Mivel ezen az estén ez már vagy a tizedik hasonló kérés volt, perszehogy lefotóztam. Ezt ő bátorításnak vette*, és ismerkedésbe kezdett, én meg tökmindegy alapon válaszolgattam, és így kiderült, hogy ő párizsi gyógytornász (vagyis a toronnyal való fényképezkedése valószínűleg csak ürügy volt) és már többször járt Budapesten és szívesen meghívna egy kávéra. Az sem tántorította el, amikor azt mondtam, hogy én épp a francia pasimhoz (szerk.megj.: fiktív) igyekszem vacsorára (bizonyítéknak lobogtattam a két doboz csalamádét a nejlonzacskóban), mert szerinte, idézem "ha nem vagytok házasok, akkor az nem is komoly, és még bármi lehet belőle". Nem engedtem, hogy lefotózzon, de végül megkapta az e-mail címemet, és megígérte, hogy majd meglátogat Poitiers-ben (nem mintha kértem volna erre).

Ideje, hogy hozzálássak egy komolyabb neuropszichológiai tanulmánynak a francia pasik körében uralkodó, általam gigantofiliának elnevezett tünetről, amely a 160 cm magas hímnemű egyedek náluk egy fejjel magasabb nők iránt mutatott vonzalmát jelenti.

*később Pierre azt állította, hogy a túl rövid szoknya+piros csizma párosítással kellett volna számítanom ilyesmire, de én láttam, hogy a francia lányok combtőig érő sortban mászkálnak télvíz idején, szóval nem az enyém volt a legkirívóbb viselet.