Azóta persze visszatértem a (nem is kicsit) dolgos hétköznapokba. Mivel egész hónapban egy rezidenssel kevesebb volt (Olivier kutató lett), ez nem csak a rezidensekre hárított többletmunkát, hanem ránk is. Ők közben megvívták a kis csatáikat és kiharcolták, hogy a neurológia osztályra 12 rezidens jusson a jövő héten induló szemeszterben (jelenleg heten vannak), de ezek nagy része nem neurológusnak készül kifejezetten, illetve teljesen zöldfülűek lesznek többnyire - mert a mostani, már tapasztalt rezidensek külsős gyakorlatokra mennek (pl. La Rochelle-be). Ennek apropóján tudtam meg, hogy ők nem kifejezetten imádnak itt dolgozni, és No profot rabszolgahajcsárnak tartják. Persze minden csak viszonyítás kérdése, azért szerintem No ugyan maximalista, de korrekt és udvarias, és a rezidensek örülhetnek, hogy nála rosszabb főnökük még nem volt (az pl. otthon elképzelhetetlen, hogy a rezidensek kíméletére egy prof személyesen is két benti ügyeletet vállaljon...). Volt hétfőn egy "búcsúparty" is egy étteremben, ahova az osztály összes dolgozója, takarítótól a professzorokig mindenki hivatalos volt, hogy megköszönjük a rezidensek munkáját. Ők mutattak egyébként nekem egy blogot, ahova egy névtelen francia rezidens tesz fel kétnaponta képeket/animációkat a rezidensek életének vicces illusztrálására, és megdöbbentem, hogy a problémák és a sztereotipiák mennyire nemzetköziek (pl. az ortopéd-hallgató egy gátlástalan Casanova, a bőrgyógyász egy plázacica, a pszichiáter holdkóros, a mentős adrenalin-függő, és a neurológus - hát az egy SZTK-szemüvegkeretes okostojás).
Közben egy mérföldkőhöz is jutottam: kiolvastam az első, nem szakmai tárgyú francia könyvet, 400 oldal! Igaz, hogy ponyva, persze egy krimi (Jo Nesbo), de tök jól követtem a sztorit, rájöttem, ki az egyik gyilkos, a poénok nagy részét is vágtam, csak a káromkodásokat/szlenget nem mindig értettem (mondjuk káromkodásból nem túl széles a repertoárjuk). Most egy másik ponyvát, egy romantikus-vicces lányregényt olvasok, amit egy kolléganő adott kölcsön.
Az októbert a mellrákkal szembeni küzdelemnek szentelték városszerte, voltak felvonulások, beszédek, kiállítások, szórólapok, túrázás, stb. A mozgalom jelképe a rózsaszín szalag, és ezért a kórház kantinjában hetente egyszer csak rózsaszínű ételeket-italokat szolgáltak fel. Mivel ezek száma véges (cékla, lazac, vöröskáposzta, eper), azokon a napokon a szokásosnál is nehezebb volt ehető menüt összeállítanom magamnak.
A cím egyébként egy Edith Piaf szám, kb. annyit tesz, hogy "rózsaszínben látom a világot".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése