Szerda estére stressz-levezető tornát terveztünk a rezidenslányokkal tollasozás formájában, ilyet a nyáron már csináltunk egy-két alkalommal. A kórház közelében van egy kicsit lepukkant sportlétesítmény mindenféle pályákkal, amiket ki lehet bérelni 1-2 órára. Ezúttal nem foglaltunk előre, mert hirtelen jött az ötlet, hanem munka után fél 8-ra odamentünk Laurene-nel, hogy letárgyaljuk a dolgot, és majd a többiek csatlakoznak. Mikor odaértünk, nagy meglepetésre teltház fogadott (nyáron mindig egyedül voltunk), minden tenisz/tollas/squash-pálya foglalt volt, kisebb tömeg ugrált az aerobic-teremben, és az erőgépeknél sorban álltak a kidolgozott testű lányok és fiúk (inkább fiúk). Elszontyolodásunkat látva a recepciós megpendítette, hogy végülis pingpongasztalt még tud adni. Hát ha már ott voltunk, legyen pingpong, bár amikor felhívtuk a többieket és közöltük velük a hírt, már nem voltak lelkesek és így végül ketten maradtunk. A recepciósok nagy nehezen megtalálták a tetőtéri terem kulcsát, ami leginkább raktár volt, felállították nekünk a pingpongasztalt és kaptunk két kopott ütőt meg egy labdát, ami a végére elrepedt. Már évek óta nem asztaliteniszeztem, ez meg is látszott, de azért jól szórakoztunk. Aztán le kellett oltanunk a lámpát, visszazárni a raktárat, visszaadni a kulcsot. Még ekkor (este 9) is tömeg volt a klubban, amely sportlétesítményhez kevéssé méltóan egy sörözőt működtet az aulában.
Másnap este már mi is egy kevésbé aktív programra szavaztunk, és így öten bementünk a belvárosba koccintani egyet. Az adta az apropót, hogy egy hétig művészeti fesztivál, amolyan utcai színház zajlik ott, felállítottak egy sátrat, meg bizarr köztéri szobrokat és mindenfelé koncertek, előadások vannak. Egy ilyen fantasztikus előadást közelről is élvezhettünk, ugyanis a presszó teraszán ülve közeledett felénk egy "ijesztő" zombicsapat, akiket bámészkodók kísértek, a zombik meg megtámadták a gyanútlanokat, köztük az egyik rezidenslányt, és a nyakába ugrottak. Ő ennek nem örült nagyon, mert a zombi testfestékének nagy része rákenődött a kabátjára, és nem sikerült csak úgy simán leporolni. Mivel hűvös lett és megéheztünk, beültünk vacsorázni egy közeli étterembe (ahol engem már ismerősként köszöntött a főpincér, mert itt ünnepeltük júliusban Á-mal a születésnapomat). Egyébként eddigi tapasztalataim szerint a franciák bulizása vagy esti programja a legtöbbször tartalmaz egy kiadós evést, lehetőleg étteremben. Na szóval jót ettünk, meghallgattam siránkozásaikat ill. vicces sztorijaikat a neurológiai osztály életével kapcsolatban, meg beszélgettünk az utazásainkról. Louise nemsokára visszatér szülőföldjére, Tahitira, és megnyugtatott, hogy ott bármikor lenne nekem állás, mert az egész szigetvilágban csak két neurológus van.
Ezt még megfontolom, bár amikor elmesélte, hogy a helyi specialitás az egy hétig rohasztott tengeri hal nyersen, akkor jelentősen csökkent az odaköltözésem valószínűsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése