Pampogás

Az utóbbi néhány hétben kissé kaotikus volt a helyzet az osztályon: az öt rezidens közül egy (néha kettő) szinte mindig hiányzott és a három szakorvos közül egy MINDIG hiányzott (és az sosem én voltam). Ráadásul a két zöldfülű, nem-neurológus rezidens (akikről korábban már tettem említést) rögtön a mélyvízben találta magát, és ez eléggé megviselt mindenkit. Engem leginkább az a felismerés, hogy a többi, neurológus rezidens álszent módon úgy csinált, mintha azok nem szorulnának segítségre, és így nem is segítettek nekik önszántukból, ez a kettő lüke pedig akkor már dacból sem kért. A dolog odáig fajult, hogy a pszichiáter sráccal (aki valóban egy kicsit furi) többen szóba sem állnak (például azért, mert mindenkinél diagnosztizál valamilyen pszichiátriai kórképet...). Emiatt persze nekünk, szakorvosoknak kell többet segíteni nekik és helyettük csinálni dolgokat, csakhát a mi időnk és energiánk is véges, főleg, ha egymást is helyettesíteni kell, stb.

A mi osztályrészegünk vezetője, a H professzor ugyan megígérte, hogy levesz terhet a vállunkról és majd kézbe veszi a dolgokat (és főleg a pszichiáter fiút), de ez csak félig sikerül egyelőre, ugyanis H professzor csak minden második nap elérhető.

Egyszóval eléggé kimerült vagyok.

A múlt pénteken pedig továbbképzés volt Nantes-ban a neurológus rezidenseknek, akik úgy gondolták, hogy akkor testületileg oda is vonulnak, és az összesen 4 nem-neurológus rezidens boldoguljon a kétszer negyven ágyas osztályon plusz az ügyeletekkel, ahogy tud. Mikor jó három héttel korábban két kollégámmal jeleztük nekik, hogy ez tán nem olyan jó ötlet, megígérték (álszent módon), hogy majd újragondolják a dolgot. Persze semmi nem történt, és a katasztrófát megelőzendő, nekem kellett (felvállalva a népszerűtlenséget) felszólalnom a csütörtök reggeli megbeszélésen, hogy akkor hogy is lesz a pénteki beosztás? Mire No professzor: tényleg, hogy is lesz? Erre nagy csend és lapulás. Aztán mikor előrukkoltak az eredeti tervvel, és ezt hallva a prof is elégedetlenségének adott hangot, végül kénytelenek voltak újrabeszélni a dolgot és ketten feláldozták magukat (ahogy eddig minden alkalommal, csak mindig más), és maradtak dolgozni fejtágítás helyett.

Eközben én No profnak pampogtam, hogy miért ennyire felelőtlenek a rezidensek és maguktól miért nem képesek ésszerű kompromisszumokra, stb. (Nem mondtam, de hozzágondoltam, hogy ilyen helyzetben talán az osztályvezetőnek sem ártana képben lennie és nem az utolsó pillanatban reagálnia.) Ő azon pampogott cserébe, hogy bezzeg, amikor Poitiers-ben vagy szombaton van a továbbképzés, akkor nem tolonganak ennyire a tudásszomjtól hajtva, és egy minimális szintű kötelességtudat igazán elvárható lenne tőlük.

Szerencsére a katasztrófa így elkerült minket (épphogy és egyelőre), valamint jól kipampogtuk magunkat, és most minden zajlik tovább ugyanúgy...