Egy gyógyszercég egynapos fejtágítós rendezvényére kaptam meghívást, helyszín: Párizs, és természetesen állnak minden költséget. Nincs ugyan túl közel, de azért nem árt kimozdulni, hasznos is, meg változatosságot is jelent, szóval elfogadtam. Péntek koradélután kell indulni, hogy vonattal emberi időben Párizsba érjek, persze a kórházból alig tudtam elszabadulni, így szaladni kellett, és a már jól ismert taxis vitt ki az állomásra, hogy még épp elérjem a vicinálist. A Montparnasse pályaudvarról mehettem volna taxival is a szállodába, de előtört belőlem a szunnyadó urbánus énem, és inkább a metrót választottam. Már fél éve nem ültem metrón, jutott eszembe, és élveztem a hosszú alagutakban való mászkálást a vonalak közötti váltáskor, meg a mozgólépcsőt, kicsit még a tülekedést is (félévente egyszer elviseli az ember).
Aztán három órán keresztül hallgattam a tudományos előadókat, érdekes volt a téma is, és meglepő módon majdnem mindent értettem (csak a poénokat nem mindig :( ). Az is kiderült másnap, hogy itt is működnek gittegyletek: a fiatal tehetségnek járó jutalmat véletlenül pont a jelenlévő és bizottságban ülő professzorok tanítványai kapták - a kisvárosiak a futottak még kategóriába kerültek...
Aztán este 10-kor buszokkal indult a hallgatóság vacsorázni. Talán antiszociálisnak tűnik, de lemondtam erről a programról, mivel marha fáradt voltam a nagy koncentrálásban, és a kávészünetben, amikor ismerkedni próbáltam, nem nagyon voltak vevők, de igaz az is, hogy nem mindegyiknek értettem ugyanolyan jól a tájszólását... szóval megfutamodtam. De hogy kiélvezzem a nagyváros előnyeit, egy közeli, véletlenszerűen választott pub-félébe tértem be vacsorázni. Még a meccset is közvetítették (hiába, ez nem Saintes), és a pincér rögtön levágta, hogy nem vagyok francia, ezért következetesen angolul beszélt hozzám, még akkor is, amikor én továbbra is franciául próbálkoztam. Már épp a végefele tartottam egy nagyon finom kacsacombnak, amikor a szomszédos, üres asztalok alatt megjelent egy EGÉR. Hát ez eléggé meglepett, valószínű látszott is rajtam, ezért mikor odahívtam az egyik pincért (addigra már elszaladt a dög), azt kérdezte: mit láttam, csak nem csótányt? (nem túl bíztató kezdet). Mire válaszoltam, hogy nemnem, egy e-e-e-egér szaladgál itten. Ahhh, legyintett sztoikus nyugalommal (nem volt meglepve), nem tudnak vele mit csinálni, már próbálták irtani. Oké, jól van, ha egyszer nincs megoldás, akkor inkább választok egy desszertet vigasztalóul. De hiába próbáltam a finomságokra koncentrálni, mindig, amikor a kis nyomorult végigszaladt a padlón, önkéntelenül is összerezzentem (biztos a Chiang Mai-i patkányos éjszakai séták óta vagyok ilyen gyenge idegzetű), ami a többi vendéget bizonyára mulattatta, de engem nem annyira, úgyhogy végül angolosan távoztam (borravaló nélkül). Amúgy nem utálom az egereket, terráriumban szívesen megsimizem őket, de a lábamnál vacsora közben lehetőleg ne szaladgáljanak. Lehet, hogy a Lecsó című rajzfilm (ahol egy patkány a francia szuperséf) ötlete is egy ilyen étteremben fogant?
Szombaton fél egykor lett vége az előadásoknak, és a két órakor induló vonatig ismét metróztam egy kicsit. Aztán úgy éreztem, hogy ha már itt vagyok Párizsban, csak teszek már 10 lépést a Champs Elysée-n, úgyhogy feltörtem a felszínre... és szakadó eső fogadott. Úgyhogy épp csak átmentem a zebrán, hogy végignézhessek a sétányon a távoli Diadalívig, és már menekültem is vissza a kis bőröndömmel és topánomban az aluljáróba. Utána 3,5 órányi vonatozással visszaértem az én kis városkámba, ahol esténként legfeljebb csak nyuszik ugrálnak a bicikliút mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése