Három napja "narancsszínű" figyelmeztetés érvényes a megyében, mert hatalmas vihar érkezett az óceán felől, és három napja ömlik az eső, 100 km/h feletti szélviharral kísérve. A TV-ben állandóan erről van szó, és minden nap több körlevél érkezik a kórházban az aktuális tudni- és tennivalókról (nagyon komolyan veszik a katasztrófavédelmet, még azt is előírták, hogy pontosan milyen típusú villanyégőkkel lehet díszíteni a kórházi műkarácsonyfákat...). A lakásból kezdetben nem tűnt vészesnek a dolog, bár egész éjjel zörögnek a spaletták, fütyül a szél a folyosón meg a tető alatt, és emiatt óránként felébredek. De ma már elkezdett szivárogni a víz az erkélyajtó alatt...és a kórházi irodámban is pocsolyát találtam reggel, amire azt hittem, hogy a nemlétező radiátor folyik, de felvilágosítottak, hogy az átázott falból szivárog!
Aztán amikor este a kórházból kilépve visszafújt a szembeszél, és kaptam az arcomba egy kis jégesőt, már nem volt annyira vicces a dolog. A hazáig tartó 300 m-es úton futva is ronggyá áztam (az ernyőnek nem volt esélye kinyílnia).
Így tegnap nem fogadtam kitörő örömmel, amikor rajtaütésszerűen közölte a kolléganőm este fél 6-kor, hogy akkor most ugye indulunk az esti továbbképzésre Poitiers-be, ami 150 km-re van innen. Az autópályán is ömlött az eső, és már eleve kissé aggódtam, de amikor a beszélgetés közben mellékesen megjegyezte, hogy retinabetegsége van, és rosszul lát, onnantól kezdve égnek állt a hajam... Másfél óra alatt mégis megérkeztünk, meghallgattuk az okosságokat, aztán este 10-kor visszaindultunk hasonló meteorológiai viszonyok között - és csodák csodájára épségben haza is értünk!
Remélhetőleg holnapra javul a helyzet, mert nagybevásárlást kellene csinálnom (biciklivel persze), ami így még a szupermeleg otthonról hozott túlélődzsekiben sem lenne nagy élmény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése